A Szomorúság

Én nem bánnám, ha néha-néha meglátogatna a Szomorúság. Mondjuk, havonta egyszer. Vagy inkább félévenként. Elüldögélhetne itt. Még be is sötétítenék a kedvéért. Összehúznám magam. És sajogna, sajogna a szívem.
De hogy mindennap eljön! Na nem, azt már mégsem! Hogy felidézze minden: egy ferde tekintet, egy régi tárgy, egy poros fénykép, a szélfújta levelek, az eső, az eldübörgő vonatok zaja. Na nem! Alig merek már kinézni az ablakon. Ott szokott előbukkanni a Szomorúság, a faluvégi dombhát mögül. Hű, komor ám, sötétbarna! Lép egyet, s már a Ráday-kastély tetején van, még egyet, s már itt áll a vasúti kocsma udvarán; s mi neki onnan az én ablakom! Semmi. Már kopog. "Dehogy eresztlek - gondolom -, dehogy!" Törődik is vele! Átszivárog az ablaküvegen, betelepszik a szobámba. A fekete feketébb lesz tőle, a barna barnább, a pirosok kialusznak, elszürkülnek a sárgák, megfakulnak a kékek, a zöldek, mint a hamu. Reménykedem mindig, hogy nem hozzám jön. Annyian laknak errefelé. És már kopog is, kopp, kopp.
Ma is elég bánatosan kelt fel a nap. "Rossz jel, hű de rossz jel!" - gondoltam. Nézek a dombhát felé. Akár ne is mondjam: ott komorlott, gomolygott, nőtt, nődögélt. Jött. ...

(Lázár Ervin: A Négyszögletű Kerek Erdő)

Ha szomorú vagyok, rá tudok nézni a szomorúságra úgy, mintha valaki ottfelejtette volna. Egy idegen batyu. Tudom persze, a józan eszemmel tudom, hogy nekem most szomorkodnom kellene, de nem teszem, mert nem az enyém. Csak akkor lesz az enyém, ha az én-em azonosul vele. Akkor lesz az „én szomorúságom" - de mivel az én-em éppen nincs itthon, mert szabadságra küldtem, nincs, aki ezt a szomorúságot átvegye.

Ez a Bolond.

A kártyán éppen egy mély szakadék felé tart, és boldogan táncol, vállán batyu, minden vagyona, és egy mérges kutya a nadrágjába harap, de ez sem érdekli. Veszélyben van, de ő fütyörészik. Nem érdekli a halál.

Nem félti a nadrágját, mert nem az övé - és nem félti az életét sem, mert nincs aki meghaljon benne.

(Müller Péter: Varázskő)

"Néha, hajnaltájt erőt vesz rajtam a szomorúság. De hirtelen megérkezik a szél, és messze fújja. Ez egy különös szél, soha nem éreztem ilyet azelőtt. Enyhe szél. És szeret engem."

(Ferzan Özpetek: Törökfürdő c. film)

(Esős napon, vagy bármelykor borús hangulat helyett öniróniából fakadó kacagáshoz ajánlom ez az EU mozijaiban vetítésre - aki megnézi, tudni fogja miért - nem ajánlott, ám szép filmet. Három földönkívüli Párizsba látogat /valaha ők küldték Jézust is Bachot is a Földre/, és míg tükröt mutatnak nekünk, nem kevés galibát okoznak. )