És 10.000

... Az oldalletöltések száma.

Köszönöm, további egymást értő olvasást és áldott hetet kívánok! P. P.

 Ünnepi zene: "Isten fénye napsugár, látlak hajnal bíborán..." https://soundcloud.com/gaiaround2/isten-f-nye



Vonatkozó bejegyzés még: Használati utasítás

Esti mese a természetfölöttiről

Az ún. "természetfölötti" nem a természeten, hanem a természetről való jelenlegi tudásunkon áll kívül. Ez a csekély tudás pedig nem a tudományunk, technikánk, vizsgálati módszereink fejletlenségéből fakad, sokkal inkább az ego-védelmi mechanizmusainkból. Ragaszkodunk nézeteinkhez, igazolásokat gyűjtögetünk, és eszünk ágában sincs világképet változtatni, mert az az önmagunkon való változtatással járna. 

"Huang-Ho, a Sárga Folyam mellett San-si tartományban élt egyszer egy Hui-sen nevű okos, írástudó kínai. Annyira okos és furfangos volt, hogy messze földről eljártak gyékénye köré hallgatni végeláthatatlan szócsatáját egy szelíd, öreg pappal. Évek óta folyt a vita közöttük arról, hogy vannak-e szellemek. A pap azt állította, hogy vannak, s nem volt hatásosabb érve rá, mint az, hogy látja őket és beszél velük. Hui-sen viszont éppen 777 változatban bizonyította, hogy szellemek nincsenek. Aki látja őket, az beteg vagy mámoros, aki beszél velük, saját magával motyog esztelen párbeszédet. Üres a levegő, üres az ég, csak a sírok vannak tele porladó testekkel. A szellem: az ember, s ha meghal, befejezett mindent. Az öreg pap szelíd érveit tojáshéjként roppantotta össze, ha mások álltak elő támogatására, azokat is kivégezte. Nem hagyott egyetlen rést, egyetlen lehetőséget, amelyen át egy porszemnyi, apró szellem világra bújhatott volna. Legyőzhetetlen volt. Az öreg pap megsokallta végre a meddő vitát, és egy napon otthagyta Hui-sent azzal, hogy ő már nem elég erős és egészséges a vitatkozáshoz, majd küld valakit, aki jobb érveket tud nála.

Hui-sen pedig egyedül maradt egy csomó kibeszéletlen szóval, mert ahogy kinyitotta a száját, az emberek meghátráltak, annyira féltek tőle.

Egy este, mikor lefekvéshez készülődött – kielégületlenül és nyugtalanul, hiszen napok óta nem volt kivel vitatkoznia –, észrevette, hogy szobájának másik gyékényén ül valaki. Sötét bőrű, sovány, kopasz ember volt, fehér lepelbe burkolva. Elcsodálkozott. Nem hallotta és nem látta bejönni. Bosszankodni kezdett az idegen neveletlenségén, de mielőtt rendreutasíthatta volna, az mély, rekedt hangján megszólalt:

– Én vagyok az, akit várt. Egy barátom küldött, hogy meggyőzzem az igazáról. Hallom, nem hisz a szellemekben…

– De nem ám! – tört ki Hui-senből felszabadultan, mohó örömmel. Minden egyebet elfelejtett. Már szerette ezt a fehér köntösű, hórihorgas lényt a másik gyékényen, és a világ minden kincséért el nem engedte volna. Beszélni kezdett; elsöprő erővel, megállíthatatlanul, csúfondárosan, mulatságosán. Cáfolt és állított, bizonyított és leszögezett anélkül, hogy a másik szóra nyithatta volna a száját. Valahányszor lélegzetet vett, hogy mondjon valamit, Hui-sen tiltón felemelte a kezét: “Várjon, tudom mit akar mondani! Ne fáradjon!", és gyorsan, emelt hangon elsorolta a másik minden lehetséges érvét, azután ízekre szedte, és megölte. A jövevény egyre komorabb, nyugtalanabb lett. Egyre gyakrabban nyitotta ki száját, de Hui-sen mindig legázolta, mielőtt egyetlen hangot kinyöghetett volna, így érkezett el a hajnal. Az ablakon át gyöngéd, ezüstös fények nyúltak be a szobába, s kívül, az udvaron megszólalt egy kakas. Az idegen türelmét vesztve felugrott, és félbeszakította Hui-sen szóáradatát:

– Hallgasson el végre, szerencsétlen! – hangja mélyen dongott és morajlott, hogy Hui-sen apró háza alapjában megreszketett tőle. – Persze, hogy nem tudom megcáfolni a maga átkozott okoskodását! Amit mond, az úgy hangzik, mintha igaz volna, mégis hazugság, mert igenis vannak szellemek, a mindenit neki, hiszen én magam is szellem vagyok! – Azzal dühösen szétoszlott, és eltűnt Hui-sen sértődött szeme előtt." 

(Szepes Mária: A vörös oroszlán)

A Camino, ahogy van, nem ahogyan szeretnénk, hogy legyen

Mottó: "A közértbe vezető út is lehet Camino, ha másra nincs erőnk. Sőt, az erkélyig vezető út is válhat azzá. Kinek mi adatik meg. Sokan mozdulatlanságra vannak kárhoztatva, de ez sem számít. Csak az számít, hogy mit minek tekintünk. Minden lehet zarándokút, ha azt látjuk benne. ... Válaszokat bárhol kaphatunk, csak kérdeznünk kell." - Varga Lóránt: El Camino, Kis titkok könyve

Számos elmélet született már e zarándokút titkának megfejtéséről, tudományos, áltudományos, vallásos és ezoterikus, egyszóval mindenféle. Én úgy hiszem, a mindent megmagyarázás szükséglete valójában a mindent ellenőrizni vágyó egóból ered, ám ha már így van,  hozzám a morfogenetikus mező elmélete áll a legközelebb. Ugyan az e témával is foglalkozó kvantumfizikához nem értek, ám szociálpszichológiából egy életre megjegyeztem a tengerben édesburgonyát mosó majmocskák példázatát, pszichológiából Jung kollektív tudattalanját is képes vagyok értelmezni, a hindu miszticizmus Akasa Krónikájáról szintén hallottam már, Hellinger tiszteletes morfogenetikus mezőre épülő családállítási módszerét pedig ismerem. Ugyanakkor elfogadom, hogy mindenkire az hat az úton (is), amiben hisz.  

A Camino az, amit a rajta járó beletesz. Kinek teljesítménytúra, kinek divatkövetés, kinek egy jó társasági buli, kinek - s talán ez adja az ott tolongó tömeg nagyobb részét - az aktuális csodavárása, gyors megváltásra reménye. "Majd boldog leszek, ha elváltam." "Majd meg fog indulni a fejlődésem, ha végre sikerül egy jól fizető állást találnom." "Majd megoldódik minden gondom, ha végigjárom a Caminót." ...Majd, majd, majd... ha a külső körülmények kedvezően alakulnak... S hogy megváltozik-e az élet a Camino után? Egy három-négyhetes távrohanás "jutalmául"? A legendák a több hónapos (ha itthonról indul valaki végig jelzett úton, oda-vissza gyalog, akkor többéves) magányos útról szólnak, nem lehet ugyanazt a hatást várni egy gyorsított, ún. instant caminózástól. Valaha kevesebb stresszel éltek az emberek, kevesebb ego-játszmával indultak útnak. Míg átgyalogolt valaki Európán, az idegen kultúrákkal való találkozás bizonyára sokat lefaragot a régi sémáiból, szinte üres edényként érkezhetett el a Caminóra. Ott - még ha a farkasok és rablók miatt oda is csapódott más zarándokokhoz - javarészt csendben bandukolva megkaphatta az úttól a rászabott tanításokat, befogadhatta a csodákat. A hazafelé tartó úton ismét idegen országokon át,  kipróbálhatta magát a szállás, étel, megvásárlása vagy az értük megdolgozás kínálta interakciókban, a gyaloglás során felmerült helyzetekben. Végül jó eséllyel valóban más emberként tért haza. Ma nincs meg ez az íve a zarándoklatnak. Csütörtökön még a főnökünk miatt idegeskedünk, pénteken már az úton gyalogolunk. Testben legalábbis. Ám lelkünk gyakran csak akkor ér oda, mikor már vissza kell indulnunk. Hazaérve pedig még hetekig nem találunk bele az itthoni életünkbe, lelkünk még az úton van. Itt is azt a hibát követjük el, amit mindig: nem vagyunk a jelenben. A folyamatot tovább csorbítja, hogy az úton csapatosan csivitelve, vagy zenelejátszóval a fülben, olykor napi tízezer emberrel trappolva át erdőkön, falvakon, városokon, az estéket bulihegyekbe fojtva, zajos komfortzónánkból ki nem lépve éppen a változást szülő csendet zárjuk ki. Mindazonáltal bizonyára mindenki kap valami számára fontosat ezen az úton, azon a szinten, amelyen befogadni képes.

Az is kérdés, mit értünk az élet megváltozása alatt. Minden vágyunk teljesülését? Minden kérdésünk megválaszolását, minden gondunk megoldódását? Vagy "csak" úgy, változást, aminek tartalmát nem mi határozzuk meg az egónkkal. 
A Caminoval kapcsolatos, felfokozott várakozásokat gyakran a visszatérők is táplálják. Ahogy maguk, úgy a világ előtt is igazolni igyekeznek, hogy megérte... Önmagunkat visszük erre az útra is.  Úgy tapasztaltam, aki hedonistaként ment el, spirituális hedonistaként tért vissza, aki egoista volt, spirituális egoistává vált, aki lázadóként ment el, fanatikusként jött haza (a kettő valójában ugyanaz),... aki csendes szemlélő volt, esetleg alázatos is, az pedig a még mélyebb útjait csendesen szemlélve tért haza, s ebből az elmélyülésből, alázatból aztán fakadhattak az életét új mederbe terelő változások. Amik vagy olyanok, amelyek megfelelnek mások elvárásainak, vágyaik kivetítésének, vagy nem olyanok.
S hogy velem mi a helyzet?  Pszt... ;) Noha nem terveztem, nem akartam, nem készültem, már a gyaloglás gondolata ellen is tiltakoztam, végül kétszer jártam ott. Semmit nem vártam, s ehhez képest nagyon sokat kaptam... Először a Camino Frances-t, másodszor a Camino Primitivo-t sétáltam végig, egyedül. Sokan vagyunk, akik többször részt vettünk már santiagói zarándokmisén, ám úgy látom, se fanfár nem szól, se puttószerű angyalok nem repkednek köröttünk, reflektorként se világítunk, és továbbra is földig ér a lábunk. 
A tanulságok, tapasztalatok feldolgozása, pláne a beépítése éveken, talán életeken át tarthat. A belső élmények nyilvánosan nem megoszthatóak, amit megosztanak, szerintem nem az. (Kivételt jelenthetnek talán az írók, nekik ez a dolguk, a képességük, és kompetenciájuk ...   Persze a tömeg igénye megteremti a keresletet a caminós bestseller-irodalomra is.)  

Az elmúlt évtizedekben többmilliónyian, napjainkban is százezernyien sétálnak ezen az úton. Egy illetlen kérdés: vajon miért nem vált látványosan  jobbá a világ a Santiagó De Compostelában üdvösséget nyert, megvilágosodott, önfényezéstől hangos spirituális turisták tömegeinek hazatérésével? 

Én úgy tapasztaltam, a Camino egyik kulcsa a jelekre való figyelés. Mindhárom síkon. Tapintható, szemmel látható, sárga kagyló-sárga nyíl voltukban praktikus okokból,  ám érzelmi és szellemi szinten talán még fontosabb észlelni, értelmezni az emberek, helyzetek, események formájában, vagy épp a csendes, elmélkedő gyaloglás során önmagunkból előkerülő jeleket. Ezek talán a legfontosabb útjelzők, túl egy zarándoklaton, életünk útján. 
Másik kulcs a kilépés a komfortzónánkból. Ha valamilyen változást szeretnénk elélni, el kell engednünk többek között a "jaj, én nem boldogulok külföldön egyedül", "magamat már unásig ismerem, inkább barátokkal megyek", "viszek GPS-t, mp3-as lejátszót, wifi-hez alkalmas készülékeket...", "előbb még elégséges pénzt kell gyűjtenem az úthoz, hogy legyen jó felszerelésem, szállásom, élelmem" - típusú gondolatokat. Nem csak a lábunkkal, de egész valónkkal érdemes kilépnünk a megszokott kényelmünkből. Értve ez alatt a magunkról kialakított hiedelmeink komfortját is. 
Ami jó ha van, azonban koránt sem nélkülözhetetlen a Caminón:  
Egészség. Fizikai edzettség. Sok pénz. Jó felszerelés. Keresztény vallásosság. Láb...
Igen, még a láb se feltétel. Az én fizikai állapotomról például kellemetlen tükörként árulkodott, hogy időről időre találkoztam egy spanyol zarándokkal, akinek láb helyett volt két protézise, térdtől lefelé. Láthatóan azonos ütemben haladtunk. A helyzet alkalmat adott a kínos érzések öniróniával való feloldásának gyakorlására.
Napjainkban is végigjárják súlyos betegek, akár öt kilométeres szakaszokban, a középkorban meg még négykézláb is. Sokféle címkét aggatnak ma a Caminóra. Az egyiken az áll, hogy harminc napig tart. De kinek? És melyik útvonal? (Ez persze költői kérdés, szinte mindenki a Camino Francés-re gondol...)  Meg miért is? Mert ennyi az átlagos munkahelyi szabadság? A kényszerű korlátot miért emeljük elérendő céllá? 
Olyan is van, akiknek az élete ezen az úton ér véget, a Francés-en emléktáblák, az innen távozók használati tárgyait is magukban foglaló kőhalmok jelzik az ilyen esetek egy részét. Általában nincs összefüggés a fizikai megpróbáltatások, a kondíció és a történtek között. A Camino Francés-en - és a legalább két tucatból néhány még lankásabb útvonalon - gyengébben, betegen is különösebb baj nélkül el lehet jutni Santiagóig, elég időt, és egy uniós TB-kártyát rászánva (ez utóbbit mindenkinek ajánlom, a hazai mellé ingyen kiváltható). A magam részéről mindkét indulás előtt lazán vettem a dolgot, arra gondolván, ha mostanában kell véget érjen az életutam, inkább egy ilyen helyen történjen meg, mint a körúton, a négyes-hatos alatt... 
Előfordulnak buddhisták, ezoterikusok, bármely vallási és vallástalan irányzatok képviselői, és ez talán rendben is van, hiszen a Caminós útvonalak a keresztény Szent Jakab-legendánál évezredekkel korábbi zarándokutak. A felszerelésről annyit, hogy vannak, akik egy pár strandpapucsban járják végig. A pénz ... nos hát pénz  a legkevesebb! :) Úgy tapasztaltam, akinek valóban ott a helye - mondhatni azt is, hogy jó úton jár - , szükség esetén jóval szerényebb összeggel is boldogul (olyanról is tudok, akinek az abszolút üres zsebe is elégségesnek bizonyult), mint amennyit a  Caminós szervezetek, vagy az utat már megjártak szakértő többsége napi minimumnak ajánl. Az út megtartja a zarándokot. Megeshet az is, hogy a "csodálatos pénzszaporodás" - talán még nem kanonizált - misztériumát is átélheti. 
Úgy vélem, érdemes elengedni a mindent kontrollálás késztetését, hagyni magunkat vezetni, vezettetni... ha már zarándokúton vagyunk, és nem a nagykörúton, karácsonyi bevásárlás idején. 

Anthony de Melo: Megtérés

A tanítványok egy csoportjának, kiknek minden szíve vágya egy zarándoklat volt, azt mondta a Mester:
- Vigyétek magatokkal ezt a keserű tököt. Föltétlenül mártsátok bele minden szent folyóba, s vigyétek el minden kegyhelyre!
Amikor a tanítványok visszajöttek, a tököt megfőzték, s feltálalták egyfajta szentségi ételként.
- Különös - mondta a Mester ravaszul, miután megkóstolta - sem a szenteltvíz, sem a kegyhelyek nem édesítették meg! 

Utóhang (2014. április )

Nemrég caminós rendezvényen jártam, majd két év szünet után most először. Egy könyv utáni vágy vitt a rég megszokott helyre, megbeszéltem, hogy ott átvehetem. Apró helyen legalább nyolcvanan zsúfolódtak. Itt a szezon kirajzásra,  láthatóan magányos, jól karbantartott, középkorú barátnők itták a köréjük gyűlt közönséget élvező, egyre hangosabban magyarázó veteránok szavait, vagy kávézgattak és együtt tervezgették a csoportos útjukat, mint egy csajos -pasizós tengerparti nyaralást, vagy csak ábrándoztak, attól  lesz boldog majd az életük, ha egyszer eljutnak a zarándoklatra... Csodavárókból egyébként mindenféle. Lehetőleg instant, gyors, legfeljebb némi külső, semmiképp sem belső befektetést igénylő csodára várókból.
De miért lázadt zsigereimben a türelmetlenség?... Elhatároztam mindenesetre, hogy nem menekülök ki azonnal, átengedem magamon ezt a zsezsegést,  így hát leültem szemlélődni. Illetve ezt hittem. Csakhogy fél perc sem telt el, valaki mellém állt, s elkezdte mesélni, hogy ő jövőre megy a Francésra, ott vesz egy biciklit, és a lankás vagy sík részeket átkerékpározza, csak a hegyekben gyalogol, az eltérő szakaszok között pedig kifizeti a jármű transzportját, végül pedig majd otthagyja. Ugyan van öt hét szabadsága, azonban nem akarja mindet erre az egyetlen útra szánni.  "Megér néhány százezret, rövid a szabadság és a munkahelyem fontosabb, mint a gyaloglás." Nekem meg ott helyben megállt az eszem, bár talán sikerült jól lepleznem. Hát valaki kényszeríti rá, hogy caminózni menjen? A második utamon tapasztaltam, hogy a németeknél nem sikk többé a Seychelle és a Kanári-szigetek,  talán a bejárónőjük is járt ott,  így a vadászterület sokaknak a Caminóra tevődött át, csapatosan dúlják végig a vendéglátóhelyeket, foglalják el a szállodánál vadregényesebb, olcsó zarándokszállásokat a valóban rászorulók elől. Biciklis "kollégámat" hallgatva úgy tűnt, hozzánk is megérkezett ez a divat. 
Korábbi klubozós tapasztalatim azt mutatták, hogy aki egoistaként indult el, spirituálisan egoistaként vagy spirituálisan hedonistaként tért vissza. A "mi, caminósok" ön-és egymás fényezése jó táptalaja az egónak, és a hepienddel végződő mesék, minden karácsonyra megjelenő bestsellerek kiváló csalétkek az instant csodákra várók számára. Az egymással vetélkedő, együtt nem működő  társaságok, körök, klubok alapítása pedig jó üzlet, kinek anyagilag, kinek önnön fontossága, nagyszerűsége megtámogatásához. 
A könyvnek mindenesetre nagyon örültem (John Brierley: Camino Portogues), hazafelé olvasgatni kezdtem. Nyomban megtetszett a hangvétele, világnézete, a közvetített értékrendszere, és a fenti esethez a szinkronicitás:

"Bárki lehet zarándok. Ha elindulunk, megértjük majd, hogy az élet maga egy szent utazás. Ha elhagyjuk elfoglalt mindennapi életünket, ráébredhetünk spiritualitásunkra és megérthetjük azt, ami fontos, ami gyakran elvész ebben a kaotikus világban...
Hogyan tegyünk eleget úgy evilági kötelezettségeinknek, hogy időt tudjunk szakítani egy zarándoklatra? Hogyan találjuk meg a munka és a szórakozás egyensúlyát, de mindemellett legyen időnk imádkozni is? Hogyan tisztázzuk magunkban a látszólagos ellentétek világát, előítéleteinket és a mások fölötti ítélkezést? (Püff nekem.) ...
Sok útmutató létezik a földrajzi úthoz, de ha csak a gyakorlati kérdéseket érintjük, nem vessük észre az út misztikus jellegét és talán az egész út megtételének értelmét. A kétségbeesés zsákutcájában haladunk, amelynek végén csak saját halandóságunk vár ránk. Nincs kiút a szorult helyzetünkből csak a befelé vezető út - a lélek belső tájaink keresztül...
Minden egyes zarándokúton elérkezik az a pont, ahol szükségessé válik egy hitbéli fordulat. Egy pont, ahol magunk mögött kell hagynunk az évezredek során ránk testált elavult dogmákat, az ősi tanmesék biztonságát és erőt kell gyűjtenünk ahhoz, hogy belevessük magunkat  a misztériumokba ... Amikor eljutunk ehhez a szakadékhoz, nincs ki helyettünk átkeljen rajta. El kell engednünk az ismerős világ biztonságát és fejest kell ugranunk az ismeretlenbe, amiben egyedül Istenben való hitünk nyújt majd támaszt...
Létünknek célja van. Talán a zarándokút lesz az az alkalom, amelynek során rájövünk, mi is ez a cél és megkapjuk a szükséges teret ahhoz, hogy életünket a kiteljesedés felé irányítsuk. Talán ez az  a pont az életünkben, ahol az  összes szilárd meggyőződésünk szertefoszlik, hogy aztán elkezdhessük újra összerakni azokat: kik is vagyunk valójában és mi vajon a szerepünk az üdvözülés isteni tervében. Nini is igazán más választásunk. Miért késlekedünk? Ne várakoztassuk hát az elkerülhetetlent és az örökkévalót!...
A zarándoklat több szintű tapasztalás. Az egyik véglet a hosszú gyaloglás fizikai kihívása, melyet barátokkal megszabott idő alatt teszünk meg, fél szemmel a naptárt figyelve. Talán most jön el az alkalom, hogy a zarándoklat másik végletét is megtapasztaljuk, olyan tempóban, amely teret enged az önelemzés belső folyamatainak. Az persze rajtunk múlik, milyen mélyen éljük át az élményt. Mindemellett lényeges, hogy ha lehet, gyalog menjünk és egyedül, a hosszú, csendben töltött időszakok lehetőséget teremtenek arra, hogy életünkről és annak folyásirányáról elmélkedhessünk. Menjünk csak társ nélkül, és talán rájövünk, hogy sosem vagyunk egyedül. Ez kulcsfontosságú fordulópontot hozhat az életünkbe....
Találkozunk majd más útitársakkal, és helybéliekkel, akiknek földjén áthaladunk, de mindenekelőtt saját magunkkal fogunk szembetalálkozni, és ez mindent megváltoztat. Akárhogy is teszünk, ne felejtsünk el útra kelni!"

Vonatkozó bejegyzések még:
Camino Francés
Camino Primitivo
Íme a Szent Grál
Guruanalízis

Ez is Budapest (3.) - Széchenyi Fürdő

A fürdőkomplexumot 1909-ben kezdték építeni klasszicista stílusban, a két háború között több ütemben, neoreneszánsz, neobarokk, eklektikus  épületekkel, részletekkel bővítették. Vizét többek között Európa legmélyebb termálkútja szolgáltatja. Ennyit az adatokról. 

Október 23., délidő. Szemhunyorgattató napsütés, meleg, mint nyár végén. Maréknyi asszonynép toporog egy lépcső alján, köztük én is. Mennénk fel a tetőre, a női napozóba, ám elkezdődött a téliesítés, már zárva van. Szolgálatkész dolgozó siet fel seprűvel, lapáttal, eltakarítja a faleveleket, és néhány perc múlva ajtót nyit. A vizesblokk sajnos már  nem használható - szabadkozott, de kit érdekel, van lent víz bőven! Hálásan szaladunk fel, hogy közvetlenül a bőrünkön élvezhessük a nap, a szél, a levegő érintését. Fürdőruhát csak a lenti úszáshoz húzunk. 

Olybá tűnik, ahogy egyre szemérmetlenebbé válik az élet, úgy lesznek az új generációk álszemérmesebbek. Ennek előnye, hogy gyermekkorom hétvégéivel ellentétben, manapság nem kell már hajnalban kelni, hogy akár csak a padló kövén egy falat fekvőhelyet találjon az elemeket bőrén át élvező ember, hiszen a város néhány fennmaradt napozóteraszán nyáron is akadnak nyugágyak. 

Ki gondolta volna, hogy október végén lehet még így, szabadon strandolni? Bár a tetőn csak néhányan - a férfi napozóban nem is tudom, mi volt a helyzet -, lent, kint és bent több ezren élveztük a bónusz nyarat. 

A belépőjegy ára magas, így ha már ott van az ember, érdemes kihasználnia minden lehetőséget. Odakint a város parádékkal terhelt, itt békésen fürdőzünk napban, vízben, légben. Fényszauna, aromaszauna, sokféle szauna, termál-medencék az épületben és a szabadban, élménymedence... 

Vízi gyógytorna indul félóránként egy beltéri termál-medencében, a szolgáltatás benne van a jegy árában. A kültéri termálban ücsörögve életemben először kezdem el szemlélni a fémkupolák sárkányait, maszkjait, a homlokzati frízek és az oszlopfők változatosságát... Úgy csodálkoztam rájuk, mintha külföldi lennék.

Korán, hat órakor sötétedik, így végre alkalmam nyílt az esti fények pompájában fürödni. Az úszómedence és az élménymedence belülről is megvilágítva, kék és zöld lámpák, no meg a masszázsfejek sugarai között válogathat a kitartó vendég... Míg egyszer csak egy ismerős fej úszik felé, ráköszön, vízalatti ölelés, néhány szó az épp ott, épp akkor  megélt csodáról, a napsütésről, az esti fényekről, erről a hirtelen nyárba fordult októberről. 

A képeket kivételesen az internetről emeltem be, a "fotós" telefonom az öltözőben maradt :) 

Hétvégi plusz:

Fotó Pelegrina: A kupolák

Mivel az októberi nyár tart még, a hétvégét is kint töltöttem, és egy szívmelengető jelenettel gazdagodtam. Egy benti gyógymedencében olasz testvérpár tornásztatta a szüleiket. A tinilányok végtelen gyöngédséggel, szakszerű mozdulatokkal tartották karjaikban apát és anyát, lebegtették, forgatták őket, igazgatták a combjaikra helyezett mágneses gumiszalagokat, orrukon a csíptetőt, s olykor finoman víz alá merítették őket. Szeretettel mosolyogtak rájuk, türelmesen elsimították az arcukba hullámzó hajukat, s a szülők kisbabaként elszunnyadtak a lányok karjaiban, a víz hátán. Egy idő után kiültették őket a medenceszéli padkára, simogatva masszírozták arcukat, vállukat, azok feléledtek, kicsit pihentek, majd kezdődött az egész elölről. Mivel csak vízben láttam őket, és semmit nem ismerek a történetükből, nem tudom, miféle baleset vagy egészségügyi probléma hozta ezt a családot ilyen helyzetbe, nem tudom, milyen a szülők állapota, csak azt tudom, hogy ennyi gondoskodó szeretet láttán képtelen voltam moccanni, az ajánlott húsz perc helyett majdnem egy órán át maradtam, gyönyörködtem a látványban. 

Fotó Pelegrina: Hely a tetőn

Vonatkozó bejegyzések:
Ez is Budapest 2.
Ez is Budapest 1. 

Mert ugyan mi a csudát tudunk mi a világról?

Amikor a tudósok felfedezik Istent... Amikor felmerül, hogy talán igaza van az idealistáknak, nincs is világ, csak mi képzeljük... Amikor a kvantumfizika segítségével szembesülünk a Gondolat Teremtő Hatalmával és a felelősségünkkel... 
Lét és Tudat viszonya, életünk visszatérő mintázatai, párhuzamos létezés, a pozitív gondolkodás csapdái és még ezernyi gondolkodni való...
Hisszük vagy sem, értjük vagy sem,  érdemes megnézni ezt a szép, biztató filmet. 

"Minden egyes ember hatással van a valóságra, hiába is próbál elbújni ez elöl, és az áldozatot játszani. Mindannyian benne vagyunk." "Általában a pszichiátria nem enged elég szabadságot az embereknek a cselekvésre. Azaz rengeteg pszichológia problémának titulált probléma nem más, mint az emberek rossz választásainak eredménye. És segítségre szorulnak abban, hogy jobban tudjanak választani.""A pozitív gondolkodás mázát ráhúzzuk a meglévő negatív gondolkodásunkra. A pozitív gondolkodás valójában tehát nem az, hanem a negatív gondolkodás álcázása."Egy vagyok a Teremtővel, aki engem is teremtett, ahogy a Galaxisokat is.... még mindig egy maradi, mogorva, babonás istenképünk van. Az ember könnyen beáll a sorba, ha egy büntető istennel riogatják, de isten nem így működik... Az arroganciaszint azoknak a kontrollszintje, akik saját képükre formálják istent."  "Születőben levő istenek vagyunk, és az utat végig kell járnunk." "Hitem szerint azért vagyunk itt, hogy kifejlesszük a szándékosság képességét... hogy megtanuljunk hatékonyan teremteni, kezdjünk valamit az életünkkel."

• 
  
  

(Jó szívvel ajánlom ezt a tizenkét részes sorozatot is annak, akinek van még kitartása, az anyag természetétől a Ji Kingig. Világokon át - Barangolás a metafizika birodalmában 1-12. epizód)

Bálványaink nyomában - Maya fátylába gabalyodva

Értékválság, elszigeteltség, magányérzet... Össze vagyunk zavarodva. Idolokat keresünk, olyan embereket, csoportokat, melyek kitalálják helyettünk, és megmondják, mi a helyes, mit kell gondolni, érezni, cselekedni, hogyan kell élni. ... Legalábbis azt, hogy szerintük hogyan kellene élnünk... Mint friss szerelmes a partnerére, rájuk vetítjük vágyainkat, eszményeinket, elvárásainkat. Sóvárgásunkban illúzió rabjaivá, a káprázat bolondjaivá válhatunk. 
Rajongunk... Magánéletünkben, közeli kapcsolatainkban is. Akinek nincs reális önértékelése, másokat se tud a helyén kezelni, vagy alul-, vagy felülértékel, középút nincsen. Aki magát nem ismeri, az mást se. A szeretet alapja pedig az ismeret. 
Ha nincs erős felső és belső kapcsolódásunk, az információáradatban könnyen eltévedünk. Olykor akár  a középszintű műveltség is elég lehet, a történelmi, kulturális és társadalmi jelenségek összefüggéseinek valamelyest tisztánlátása segíthet. Ám egyvalami biztosan zavarhatja ezt a tisztánlátást. Amennyiben önmagunk árnyékával nem nézünk szembe, ha az elfojtás, hárítás, másokra vetítés játszmái mindennaposak az eszköztárunkban, legyen bármekkora műveltségünk, a világot még megközelítőleg sem szemlélhetjük a maga valóságában. 

... Ugyanakkor gyarló emberként kristálytisztán sosem láthatunk. Ezért az ítélkezés nem a mi dolgunk. Úgy hiszem, az elvakult  rajongás is ítélet. Az értékválasztás azonban feladatunk és felelősségünk.

Wass Albert divatossá vált nem csak politikai, de magukat spirituálisnak nevező körökben is.  A fészbukon áradnak idézetei, a Nyitott Akadémiától a legeldugottabb ezoterikus oldalon át szinte mindenhol. Sokan nem tudják, vagy nem akarják tudni, hogy kit hímeztek zászlajukra. A vállaltan hungarista író máig nincs tisztázva, felmentve a tömegmészárlás  háborús bűne alól. 
Gyönyörűen ír szabadságról, természetről, megbékélésről...  ilyesmiről sokan tudunk írni, legfeljebb kevésbé tehetségesen. A funtineli boszorkány elbűvölt, azután az Ember az országút szélén olvasásakor bennem is felmerült a sovinizmus gyanúja.

(Háttéranyag a sok különféléből például: http://nepszava.com/2013/01/magyarorszag/wass-albert-imado-vezeti-a-holokauszt-emlekbizottsagot.html, http://index.hu/tudomany/tortenelem/vekwass62372/, http://www.nol.hu/archivum/archiv-492683)

Böjte Csaba politikai elkötelezettsége többek számára ismert. Karácsony az Orbán családdal, és különféle megnyilatkozások. Mint ez a trianoni emlékünnepségen való szerepvállalás. Egy "elmúltnyolcévező", a jelen hatalomnak behízelgő, a megosztott társadalmat továbbosztó (a következményeket saját bőrén nem érző, más országban élő) pap legalábbis erős fenntartásokkal tekinthető a szeretet hírnökének.
Soha az egyház jól nem jött ki még abból, ha maga, vagy egy papja a világi hatalomban, vagy bármely hatalom oldalán szerepet vállalt. A jézusi tanítás hitele csorbult, jelen esetben pedig a sok szívhez szóló, valóban figyelemre méltó levélre, üzenetre, a gyermekekkel való munkára is árnyékot vet. Pszichológiában némileg járatos ember pedig elkezdi törni a fejét, hogy segítő szindróma, vagy miféle fel nem vállalt árnyék öntudatlan kompenzációja állhat a karitatív tevékenység hátterében... Szomorú, hogy politikai szereplése az enyémmel együtt még sokak figyelmét elvonja az önmagukban valóban nemes ügyektől.

Babits költészetét, különösen az istenes verseit nagyon szeretem. Jónás könyve, Jónás imája mindahányszor megrázó élmény, amikor olvasom. Jobban csak az rázott meg, amikor az ő antiszemitizmusát hozta fel egyik példaként Pál Feri a személyiségrészeink eltérő fejlődéséhez, nevezetesen ahhoz, hogy az érzelmi elakadások határozzák meg a világhoz való viszonyunkat,  messze felülírva intellektusunkat. A költő inkább nem műtette meg a gégerájkát, mint hogy az azt egyetlenként vállaló, Hitler elől Isztambulba menekült, ott sokakat ingyen gyógyító, ideutazni is hajlandó zsidó specialista hozzányúljon. Egy év halogatása, sokak rá gyakorolt nyomása után végül beadta a derekát. Az élete meghosszabbításához még jókor, a megmentéséhez már túl későn.
Mivel közvetlenül nem okozta senkinek a halálát, "csak" hallgatásával, ill. példamutatásával adta hozzájárulását egy európai és hazai gyilkos gépezet kiépüléséhez, az ő verseit - ha fenntartásokkal, nehéz szívvel is -, olykor előveszem...

(Forrás: http://www.palferi.hu/2002.03.19., http://www.remeny.org/remeny/2010-3-szam/aki-isztambulbol-jott-babits-mihalyt-megoperalni-flesch-istvan/)

 

Márai homofóbiájáról a Himnusz-költő feltételezett homoszexualitásával kapcsolatos, frissen kiröppent hírek között olvashatunk. ( http://magyarnarancs.hu/komplett/szerelmes-kolcsey-87008). Talán van egy határ, amin túl én se birkózom meg a kognitív disszonanciával, s ez az oka, hogy őt olvasni és idézni is szoktam.
... Az előzőekhez semmiképpen se kapcsolva, csupán Márai mentén említve: úgy érzem,  a Kölcsey-ügy nagyon ránk fér. Bennünk, egyénekben nincsenek helyükön a dolgok, országos ügyeink csupán ezt tükrözik. Privát és kollektív árnyaink között élünk.

UTÓSZÓ (2014. február)

Böjte Csaba Trianoni megemlékezésen elhangzott beszédének megtekintését - hogy, hogy nem,  pontosan mikor, no meg milyen köröknek van fenntartva a lehetőség, azt végképp nem tudhatom - a bejegyzés írásának keltezése óta eltelt idő alatt korlátozták a Youtube-on...


Vonatkozó blogbejegyzés még:
Rajongás, karizma, jelenlét... Feldmár, Tolle
Nemzethelyzet 7. - Nemzeti társasjáték "pálferis" módra
Hamvas Béla: Kiengesztelődés
Gyengeségeinkből erősséget

A Szomorúság

Én nem bánnám, ha néha-néha meglátogatna a Szomorúság. Mondjuk, havonta egyszer. Vagy inkább félévenként. Elüldögélhetne itt. Még be is sötétítenék a kedvéért. Összehúznám magam. És sajogna, sajogna a szívem.
De hogy mindennap eljön! Na nem, azt már mégsem! Hogy felidézze minden: egy ferde tekintet, egy régi tárgy, egy poros fénykép, a szélfújta levelek, az eső, az eldübörgő vonatok zaja. Na nem! Alig merek már kinézni az ablakon. Ott szokott előbukkanni a Szomorúság, a faluvégi dombhát mögül. Hű, komor ám, sötétbarna! Lép egyet, s már a Ráday-kastély tetején van, még egyet, s már itt áll a vasúti kocsma udvarán; s mi neki onnan az én ablakom! Semmi. Már kopog. "Dehogy eresztlek - gondolom -, dehogy!" Törődik is vele! Átszivárog az ablaküvegen, betelepszik a szobámba. A fekete feketébb lesz tőle, a barna barnább, a pirosok kialusznak, elszürkülnek a sárgák, megfakulnak a kékek, a zöldek, mint a hamu. Reménykedem mindig, hogy nem hozzám jön. Annyian laknak errefelé. És már kopog is, kopp, kopp.
Ma is elég bánatosan kelt fel a nap. "Rossz jel, hű de rossz jel!" - gondoltam. Nézek a dombhát felé. Akár ne is mondjam: ott komorlott, gomolygott, nőtt, nődögélt. Jött. ...

(Lázár Ervin: A Négyszögletű Kerek Erdő)

Ha szomorú vagyok, rá tudok nézni a szomorúságra úgy, mintha valaki ottfelejtette volna. Egy idegen batyu. Tudom persze, a józan eszemmel tudom, hogy nekem most szomorkodnom kellene, de nem teszem, mert nem az enyém. Csak akkor lesz az enyém, ha az én-em azonosul vele. Akkor lesz az „én szomorúságom" - de mivel az én-em éppen nincs itthon, mert szabadságra küldtem, nincs, aki ezt a szomorúságot átvegye.

Ez a Bolond.

A kártyán éppen egy mély szakadék felé tart, és boldogan táncol, vállán batyu, minden vagyona, és egy mérges kutya a nadrágjába harap, de ez sem érdekli. Veszélyben van, de ő fütyörészik. Nem érdekli a halál.

Nem félti a nadrágját, mert nem az övé - és nem félti az életét sem, mert nincs aki meghaljon benne.

(Müller Péter: Varázskő)

"Néha, hajnaltájt erőt vesz rajtam a szomorúság. De hirtelen megérkezik a szél, és messze fújja. Ez egy különös szél, soha nem éreztem ilyet azelőtt. Enyhe szél. És szeret engem."

(Ferzan Özpetek: Törökfürdő c. film)

(Esős napon, vagy bármelykor borús hangulat helyett öniróniából fakadó kacagáshoz ajánlom ez az EU mozijaiban vetítésre - aki megnézi, tudni fogja miért - nem ajánlott, ám szép filmet. Három földönkívüli Párizsba látogat /valaha ők küldték Jézust is Bachot is a Földre/, és míg tükröt mutatnak nekünk, nem kevés galibát okoznak. )

A Mester és Margarita - Egy online filmklub nyomában

Mottó: 

 

Az Isten és ördög két jó hivatalnok.

Mennyivel vadabb lett és gazabb a világ,

mióta az Ember, e gyenge akarnok,

viszi mindkettőnek ürült hivatalát!

Mint a gyermek, épít és rombol is egyben.

Épít, hogy legyen mit rombolni. Felhőket

karmol házaival; majd fölibük szökken

és nagy diadallal lebombázza őket.

De talán úgy kell és már elvégeztetett.

Én már összeomlott városokat látok.

Vad paloták helyén csöndes romhegyeket,

s betonok gőgjéből törmelék sziklákat.

Szakadt drótok lógnak, mint a tavalyi gaz

s messze tereket fed a vasak selejtje:

feledt célú gépek hullamezeje az,

ahol a rozsdának nyil virágoskertje.

A megmaradt ember kibúvik tornyából,

Gyilkos ülledékek foszlanak a völgyben.

Van-e még friss szellő eleven virágból?

Vannak-e ép csirák a mérgezett földben?

Óh lesz-e még jó íz gyümölcsben, italban?

Lesz-e jámbor állat a gyilkos gép helyett?

S a megehült pásztor fogja-e, mint hajdan,

nézni még óriás óráját, az eget?

Mit mutatsz minekünk, te nagy, sima óra,

magunk gyilkosává ítélt embereknek,

Vagy átallod sorsunk jegyezni, mióta

gonosz kis órákat gyártunk tehelyetted?

Közönyösen tűz rám vad arcod. Itt állok

a fa alatt, mely pár aszu meggyet ad még,

s úgy érzem hogy ingád vagyok és himbálok...

Csak ringass, míg bambán végkép elaludnék!

(Babits Mihály: Az Isten és ördög...)

Rövid összefoglaló: 

Babits bölcsessége visszaköszön. A harmincas évek ördögi Moszkvájában megjelenik maga a Sátán, s bebizonyosodik, hogy emberségesebb az embernél. Ez az ördög maga Lucifer, a Fényhozó, és ebbéli feladatát betöltve az égiek hű munkatársa, bár az ő nyomában "csak" néhányak élete váltódik meg, ám elgondolkodtató, nem férne-e ránk is egy ilyen látogatás.

1-2. epizód kifejtve:  "A lakói által "ördögi" sötétségbe züllesztett, sztálini Moszkvában látogatását teszi Woland, azaz személyesen maga a Sátán.
Bulgakov nem járatlan vallási kérdésekben, édesapja teológia professzor volt. 
A vallásos oroszoknak a pátriárka székhelye, tehát Moszkva jelentette magát Jeruzsálemet, a keresztény spiritualitás központját. A két helyszín, a két idősík, az események és szereplők egymás tükörképei. Jesua magányos tanítóként áll Pilátus előtt, Woland pedig azt vallja Berlioznak, hogy mindig egyedül jár.
Ha figyelembe vesszük az evangéliumokat is - még ha csak nyomokban tartalmaz is valamit a valóban megtörténtekből - , Jesua hasonlóképp éppen elég galibát okozott Jerusalaimban, miként Woland Moszkvában. Woland beszélgetése Berliozzal, Jesuáé Pilátussal - egyikük direkt kihívó, másikuk pedig éppen szelíd lényével - egyaránt provokáló. (Ahogy a melegfelvonulással kapcsolatban hallottam nemrég, muszáj provokálni a társadalmat, különben ezer év alatt se változik.) Egyikük a költő kedvenc cigarettamárkáját, másikuk a helytartó fejfájását találja ki. Berlioz és Pilátus is a hatalom hívei, szolgái, mégis mindketten gondolkodó igyekvő, művelt emberek.
Pilátust megérintik a vallatott magányos tanító szavai, sugallani próbálja az egérutat jelentő választ, "vagy most azt mondod, hogy nem emlékszel?", ám Jesua nem hazudik.
Pilátus világképe meginog (én úgy érzem, nem is volt túl szilárd), még a zsidó főpappal is szembeszáll a fogoly védelmében, ám a saját feletteseivel nem. Félti a pozícióját, hite maradékát, és tán az életét is, hiszen könnyen ő is a felségárulás vádja alá eshet.
A regényben Kantot diliházba, itt - nyilván a Gulágra utalva - lágerbe akarják zárni.
További párhuzamok: Goethe Faustjában Mefisztónak pudlifejes sétapálcája van, ahogy ez Wolandnál is szépen látható, valamint Berlioz neve az azonos nevű zeneszerző Faust c. operája nyomán csenghet ismerősen.
Bulgakov tükröt mutat a szovjet rendszernek, az ilyen mondataival, hogy "minden hatalom erőszakot tesz az emberen, és eljön majd az idő..." el is érte, hogy az éhhalál fenyegesse. Végül Sztálinhoz írt könyörgő levele nyomán segédrendezőként színházi munkát kapott. A sorozat utolsó részeiben a rendszerkritikát harmincas évekbeli dokumentumfilmek és a filmbeli jelen összevágása emeli ki. Külön érdekesség, hogy a rendező, Vlagyimir Bortko a sorozat bemutatásának idején, 2005-ben is tagja volt az orosz kommunista pártnak."

Hozzászólások a fészbukon:

"Wolandot nem látom gonosznak. Sőt, a legszimpatikusabb szereplő számomra. Tükröt mutat! Ahogy Jesua, ő is provokál, és tükröt mutat."

"Pilátus is annyira jó figura, mármint a színészválasztás! Na persze egyébként is, annyira emberi, annyira mi vagyunk... a szív és az ész harca..."

"A Mester sapkájára hímzett M" betű és Woland cigarettatárcáján a W" monogram hasonlósága jelentheti azt is: ők ketten egyszerre ellentétei és párhuzamai egymásnak. A Mester Jézus földi mártírsorsát éli újra a humánum és az abszolút igazság szolgálatában. A Sátán (a vallás tanítása szerint) jóllehet Jézus ellentéte és ellenfele, de egymás kiegészítőinek is tekinthetők, a regény végső szakaszában a szerepkörük összemosódik. (Az abszolút rossz és az abszolút jó az abszolútumban azonosak.) Woland tehát korántsem csupán a gonoszság szellemeként látogat a földre (hogyan festene a föld, ha eltűnne róla az árnyék?"), sőt Moszkvában, a sátáni gonoszság birodalmában egyoldalúan az igazságteremtő énje szerepel. A valóság olyannyira fonák, hogy az ördög uralma csak jó lehet."

"Mester és Margarita Bulgakov látomása szerint a modern Krisztusok a művészek. A művészet az igazság felmutatásának legtökéletesebb módja, ezért lesz a Mester történészből művésszé, amikor rekonstruálni akarja a krisztusi igazságot. A művész új evangélista is, aki a tökéletlen apostolok hamis feljegyzéseit (Lévi Máté) hitelesekkel helyettesíti. Bulgakov értékrendszerében a művészet a vallás és a tudomány fölött áll már abban is, hogy míg vallások és tudományos igazságok elavulnak, a remekművek örökéletűek. Ezért foglalja a Mester (és maga Bulgakov is) üzenetét a legmaradandóbb közegbe, a művészetbe."

"Ugye Margarita koronája alatt vérző homloka és szorító vascipője meg az egész báli éjszakája  párhuzam a keresztrefeszítéssel? És ez az áldozat váltja meg a Mestert, és közvetve Hontalant stb..."

"Babits verse engem is megfogott...sokakra ráférne egy ilyen látogatás ...."

"Woland Lévi Mátéhoz: De légy szíves egy pillanatra eltűnődni a kérdésen: mivé lenne az általad képviselt jó, ha nem volna gonosz, és hogyan festene a föld, ha eltűnne róla az árnyék? Hiszen árnyékot vet minden ember, minden tárgy, kivétel nélkül. Itt van például a domb árnyéka. Csak nem akarod megkopasztani a földgolyót, hogy eltávolítsál róla minden fát, minden élőlényt, csak azért, hogy fantáziád kielégítsd, és elgyönyörködhess a kopár fényben? Ostoba vagy." - Hát valahogy így, ennyit az ember által jónak és rossznak ítélt dolgokról..."

"Nehéz megfogalmaznom, hogy mi is tetszett benne. Talán az, hogy nem csak a „régi” idők embereiről szól, hanem akár ma is játszódhatna, és nem csak Moszkvában. A korrupció, a hatalmi harcok, a besúgás rendszere, a politikai elit kiszolgálása, ugyanúgy ma is jelen van.

A filmben például, Hontalannak a költőnek, nélkülöznie kellett, mert az ő Jézusa túl eleven lett, nem ilyet rendeltek tőle.

De felteszem a kérdést, vajon a mi Jézusunk milyen? Van-e egyáltalán Isten, de „ha nincs Isten, felmerül a kérdés, ki irányítja az ember életét?” ”Ahhoz hogy az ember saját maga irányítsa a sorsát, pontos tervekkel kellene rendelkeznie!” De hogyan irányíthat, ha nem kezeskedik saját sorsa holnapjáért sem? ” Sokaknak, nincs semmilyen terve, máról holnapra élnek, s ha egyszer csak megcsúsznak, nem helyesebb-e azt hinni, hogy valaki más rendelkezett, mint vállalni a felelősséget tetteinkért.

A kettősség az egész filmet végig kíséri, mert ugye mivé lenne a Föld, ha nem lenne árnyék?

És hogyan mutatkozhatna meg a jó, ha nem lenne mellette a gonosz?

Woland személyében maga a Sátán látogat a földre, és bizonyos esetekben emberségesebb az embernél.

- A Moszkvaiak megváltoztak! Vajon belsőleg is megváltoztak? – teszi fel a kérdést Woland.  És mi? Mi, mai emberek, vajon mi változunk belsőleg? – kérdezem én.

Mert gyarló az ember, olykor könnyelmű, szereti a pénzt, olykor az irgalom is megszólal a szívében.

A Mester, nem azért nem szökik meg a szanatóriumból, mert túl magas a kerítés, hanem azért, mert nincs hova mennie. És ez nem állítható-e párhuzamba, a mai kor bizonyos „túlélési” bűnözésével? Amikor azért követ el valaki bűncselekményt, hogy legalább addig legyen fedél a feje felett, és tudjon mit enni.

”Furcsán keveri a természet a kártyát. A fájdalmat emlékül hagyja ránk az idő.”

”A tények a legmakacsabbak a világon! Egyébként, egyik elmélet sem különb a másiknál.”

De nem az én dolgom, hogy ítéletet mondjak. Mint ahogy Jesuának sem az a dolga, (Pilátus szerint) hogy ítéletet mondjon!  ” Csak az vághatja el a hajszálat, aki felfüggesztette.”

A film végére Jesua és Woland szerepe összemosódik.

Ők is, mint mi, mindannyian, más-más nyelvet beszélünk, mint mindig. De ez, mit sem változtat azon, amiről beszélünk.

„Minden a tűzzel kezdődött, és azzal végződik!  „ "

A filmklub a youtube-on is megtalálható, orosz, tízrészes minisorozat alapján indult szeptember elején, öt hét péntekére tervezve, úgy, hogy az utána következő napokon is vártuk azok hozzászólását, akik később tudták megnézni. Ám a kezdeti lelkesedés után hamvába holt. Hetvennégy jelentkezőből hárman tartottak ki a harmadik pénteki "vetítésig". Többen azt írták, köszönik, hogy megismertettem velük ezt a filmet és/vagy regényt, ám ők inkább egyedül nézik meg, nem várnak egy hetet két-két epizód között. Mások a háztartási teendőiket sorolták fel ott, ahol mi a filmelemzést írtuk. Megint mások tudatták, hogy már végig is nézték a sorozatot, jó, hogy felhívtam rá a figyelmüket, de nincs mondanivalójuk... (???) Van aki az eső epizódoknál ébredt rá, hogy előbb el szeretné olvasni a regényt... Egyszóval ez a kísérlet nem vált be, ám az összegyűlt megfigyelések talán egy lépéssel előbbre vittek néhányunkat annál, ahol addig voltunk. 

Vonatkozó bejegyzések még:
Dualitásban, avagy "legnagyobb bűn a gyávaság"
"Kivonulók", avagy mi fán terem a "spirituális egoizmus"

A Léna folyó, ami csak országbelisége révén kapcsolódik, ám nekem tetszik :)

A film megtekinthető 10 epizódban itt: http://www.youtube.com/watch?v=EI6numOVqac... innentől már csak az epizódszámokat kell módosítva bemásolni.