2014. december 28., vasárnap

A tarot Bolondja: Az a zűr, amit magad után hagytál

Mottó:

"Az előretörésem titka
csak ennyi:
nincs hová visszamenni."
(Bede Anna)


Maradékok nélkül éltem - ahogy Popper Péter mondaná - gazdagon merítve széltéből, hosszából.   Védőháló nélkül érkeztem az életbe, újra anélkül indulok tovább.  Akár eljutottam addig, amit az adott, hozott korlátok között megélnem lehetett, akár nem, hálás vagyok azért, hogy oly sokat megérthettem abból, ami velem és köröttem történik. Bárhogy is, amíg ösvényt látok magam előtt, megyek rajta.  A félelmet a testemben érzem, a hívást a szívemben. 

Hálás vagyok a sok, szempontváltást segítő beszélgetésért, világképemet gazdagító találkozásért, a megtisztelő bizalomért. 
Egyébként meg éljen az önreflexió: "Micimackó, te tökéletesen hülye vagy"!


Az alábbi bejegyzés egy korábbi ismétlése. Év- és blogbúcsúztatóul éppen alkalmas. Köszönöm a huszonegy hónapnyi  figyelmet,  a harmincezer letöltést, és további jó utat kívánok!






***

"Ha megkérdezel, melyik az a lap a tarot-kártyában, amelyet legjobban szeretek, azonnal felelek: A Bolond. 
Hogy mit jelent, inkább sejtem, mint tudom. Bár jó pillanataimban én is Bolond vagyok.
A Bolond lehet naiv gyerek vagy infantilis hülye - de lehet bölcs is.
Hamvas azt mondja, Bolond az, aki „nem számít", mert kívül áll az emberi játszmán, amelyeket a hatalomszomj irányít.
A Bolondnak nincs énje.
Fogorvosomnak, ha nagy beavatkozásra készül, csak azt mondom a hátrabillentett székben:
- Doktor úr! Én csak arra kérem, mondja meg, hogy körülbelül meddig tart az egész!... Én addig elmegyek, és ha készen van, visszajövök!... Maga csak nyugodtan dolgozzon, fúrjon, véssen, faragjon a számban, és ha szüksége van rám, szóljon, és itt leszek!
És ez tényleg így történik.
Ilyenkor a számmal és a fogsorommal nem vagyok teljesen azonos.
Mintha nem is az enyém lenne.
(Meg tudom tenni, mert a szám érzéstelenítve van, s ez csupán egy pszichológiai mutatvány.)



Ha szomorú vagyok, rá tudok nézni a szomorúságra úgy, mintha valaki ottfelejtette volna. Egy idegen batyu. Tudom persze, a józan eszemmel tudom, hogy nekem most szomorkodnom kellene, de nem teszem, mert nem az enyém. Csak akkor lesz az enyém, ha az én-em azonosul vele. Akkor lesz az „én szomorúságom" - de mivel az én-em éppen nincs itthon, mert szabadságra küldtem, nincs, aki ezt a szomorúságot átvegye.
Ez a Bolond.
A kártyán éppen egy mély szakadék felé tart, és boldogan táncol, vállán batyu, minden vagyona, és egy mérges kutya a nadrágjába harap, de ez sem érdekli. Veszélyben van, de ő fütyörészik. Nem érdekli a halál.
Nem félti a nadrágját, mert nem az övé - és nem félti az életét sem, mert nincs aki meghaljon benne.
- Maga nem él a földön! - mondta egyszer a marxista professzorom.
És igaza volt.
A Bolond száma a Nulla.
Titokzatos szám.
Lehet semmi - de ha az egyes után írod, tíz lesz belőle.
Néhány „semmit" hozzáírnak a bankszámládhoz, és dúsgazdag ember leszel.


„Bolond" volt a drága jó öreg Dóra néni.
Zsidó volt, de nem járt templomba. Egyszer azonban húsvétkor mégis csak fölkerekedett, felöltözött szépen, felvette a virágdíszes, tollakkal, mütyürökkel díszített fekete kalapját, fehér csipkeblúzát és fekete cérnakesztyűjét - és elment a Dohány utcai zsinagógába, imádkozni.
Nagy tömeg volt, persze, s mivel nem volt előjegyzett helye, nem tudott bejutni.
- De elöl vannak még üres székek! - mondta az ajtóban álló férfinak.
- Nincsenek.
- De látom! Innen látom, uram!
- Azok ott mind bérelt helyek, asszonyom. Dóra néni feldühödött, és azt mondta:
- Ide hallgasson! Én magukhoz soha többé nem jövök!... Mondja meg a főrabbinak, hogy átmentem a bazilikába!
Át is ment. És oda járt, élete végéig. Imádkozta a mi-atyánkot és a hiszekegyet, nyelvére vette a szent ostyát, és rendszeresen gyónt is.
Mindent elmondott a papnak, őszintén, csak azt az egyet nem, hogy ő nem római katolikus, hanem zsidó.
Nem kérdezték, s ő ezt lényegtelennek tartotta.
Arról sem beszélt, hogy hálószobájában egyetlen „szent kép" van: egy táncoló, fuvolázó Krisna, vidám szeretőivel, a nagy mellű gopikkal. Egy kopasz fiatalembertől kapta, amikor beállt közéjük táncolni a Rottenbiller utcában, és vidáman rázta velük a csengettyűket. „Imádok - mondta - színes hálóingben táncolni!"
Mert kapott az egyiktől egy ilyen hacukát, és a homlokára piros pöttyöt festettek, a rúzsával.
„Hare Krisna, Hare Mózes, Hare Krisztus, Hare Dóra!" - énekelte Dóra néni a sáfrányszínű forgatagban, olyan önfeledten, hogy néhányszor vissza kellett tolni a kilazult műfogsorát. Még a cipőit is levetette; harisnyában táncolt az utcán.
- Ezt a képet nagyon szeretem, mert olyan vidám rajta ez az édes Krisna! - mutatta büszkén az ágya fölötti színes szentképet.
-  Dóra néni - kérdeztem. - Mit szól az Isten, hogy maga ennyiféle helyre jár imádkozni?
-  Isten?! - Sokdioptriás szemüvege mögött óriásivá tágult sötétkék szembogara.  - Isten  az nincs  ott!...
Az itt van! - és keszeg, csontos mellére mutatott. - Bárhová megyek, én viszem magammal, mindenhová. Örüljenek, ha jövök!
Amikor meghalt, bizonyára nevetve nézte a túlvilágról, hogy sem rabbi, sem pap nem temette el őt. Senki nem vállalta, csak Winter Béla elvtárs, cipész, a lakóbizottság kommunista elnöke.
Bár párttag sem volt a néni, csak egy bölcs ember.
Az sem véletlen, hogy ez a primitív szónok, akinek pocsék beszédtechnikája volt, és arról az űrről akart beszélni, amit Dóra néni gazdag lényének hiánya hagyott bennünk, lakókban, azt mondta:
- Az a zűr, amit magad után hagytál, örökké itt marad, közöttünk.
Ilyen a tarot „Bolond"-ja.
Nem tartozik sehová.


Amikor elindultam az írói pályámon, azt írtam az íróasztalom fölé: Maradj fölösleges!
Így aztán soha senkihez nem tartoztam. Sem párthoz, sem szövetséghez, még valláshoz sem. Szeretek templomba járni, még akkor is, ha télen hideg van benne. Mindegy, melyik templomba. Nemcsak napközben ülök néha a padsorok közé, hanem akkor is, ha istentisztelet van. Együtt imádkozom a hívekkel. Az istenélmény más és más hangulatával találkozom a református, a baptista, a katolikus, az evangélikus templomokban, vagy az évezredek ősi világát idéző zsinagógában.
Úgy vagyok, mint Dóra néni: ha a más vallású embereket nem kell hivatalból megvetnem és gyűlölnöm, én minden hitvilágban megtalálom a fölfelé vezető ösvényt.
De ez bennem van - önmagamban. Ha jó állapotban vagyok, úgy élek, mint a részegek. Szemmel nem láthatóan és műszerrel kimutathatatlanul, de egy kicsit a föld felett lebegek.
Szeretek létezni. Még a fogorvosnál is. (Ott azért nem annyira...)
Élvezem a hóesést, a hideget, a meleget, a tengert és a hegyeket.
A temetések nem borzasztanak. A gyászban sok szépség van. S az átváltozásban, a búcsúban, a fájdalomban mindig megérzem a magasabb világ jelenlétét. Lelkünk soha-sincs olyan közel az örök Valósághoz, mint a temetőben. Itt vége az őrületnek, a káprázatnak és a hazugságnak, és a lét épp olyan meztelenné válik, mint a megszületés pillanatában. Nincs már gazdag és szegény, ellenség és barát - a falak leomlanak, és megszűnik az esztelen loholás. Jó illat van a temetőkben, és az emberek utólag szeretik egymást.
Nem tudok elképzelni nyugodtabb és igazságosabb pillanatot, mint amikor egy „nagy ember"-t vagy egy gazdagot temetnek.
Ott fekszik szépen, nyugodtan, szegényen és kis emberként, mellén összetett kezekkel. Végre nem kell neki loholni és igyekezni - pihen.
Még az arca is kisimult. Halálunkban megszépülünk - vetted észre? Ha kórházba kerülök, hamar otthon érzem magam.Könnyen szerzek barátokat idegenek között.
A Bolond a Nulla, aki „nem számít".
A szabad ember.




A Bolond úgy látja, hogy minden ember rögeszmés. Rögeszmés az, aki azt hiszi, hogy csak neki van igaza: a többiek vagy tévednek, vagy hazudnak. A Bolond úgy látja, hogy mindenki tele van mániával, félelemmel, önzéssel, vaksággal, nagyot akarással, sóvárgással, elvekkel, szüntelen önigazolással - valami mindig kell nekik, és ezért odadobják a szabadságukat.
A Bolondot nem lehet megbántani. Legfeljebb azt mondják neki: te bolond vagy!
De ezt ő úgyis tudja magáról.
A Bolond kétféleképpen látja az embereket. 
Az egyik: hogy a maga módján mindenkinek igaza van.
A másik: hogy senkinek sincs igaza.
Ez lényegében ugyanaz. Nincs különbség.
Olyan, mintha azt mondanád, hogy a végtelenül sok egyenlő a nullával.
„A rend: a rendetlenség végösszege" - mondja a kínai.
Nincs olyan őrület, amelyben a Bolond ne tudna eligazodni.
Tudja, hogy amíg a többiek nem lesznek hozzá hasonló bolondok, két erő irányítja őket.
Az egyik a mohó önzés. A birtoklási vágy. A másik a vak hatalomszomj.
Ezt persze különféle ideológiai köntösökbe csomagolják. Az izmusok, a hitek, a történelmi és filozófiai eszmék és világnézetek nem egyebek, mint jelmezek és maszkok. A Bolond ismeri az emberiség hatalmas jelmeztárát. Minden emberen van egy jelmez és egy maszk, melyet mohó ambícióval és ravasz önvédelemből visel. És ami a lényeg: fogalma sincs róla, hogy rajta van! Nem tud róla. Ez nemcsak kellemetlen, de roppant vicces is. Magára hazudja, de olyan hipnotikus erővel, hogy elfelejti, hogy ő egyáltalában nem az, akinek hiszi magát. Ezért nem is érdemes vele sem hitről, sem eszméről, sem világnézetről vitatkozni, mert úgysem azt éli. Ő valami egészen mást él, és másban hisz, mint amiről hiszi, hogy hiszi. És nincs veszedelmesebb dolog, mint figyelmeztetni valakit, hogy hazugságban él. 
Ilyenkor ölni képes.
A hite nevében, persze.
Az eszméi nevében.
Ezt hívják pártcsatának, ideológiai vitának vagy vallásháborúnak.
Egyik sem azt mondja, hogy kell a pénzed, a hatalmad, az országod és a feleséged - hanem azt, hogy „az én egyedül igaz ideológiám nevében téged most szépen és nemesen és hősiesen megöllek".
Egyetlen történelmi kor sem arról szólt, mint aminek vélte, s főleg hirdette magát. (Lásd: Az ember tragédiája.)
A Bolondok így látják.
A rabbik, akik Isten nevében elítélték Jézust, nem voltak istenhívők. A keresztény középkor nem volt keresztény, a kommunizmusban nem volt kommunizmus.
Ma nincs „demokrácia" - nem is lesz soha.
Minden beszélés: mellébeszélés.
A Bolond tiszteletben tartja a hazugságot.
Bólogat. Nem azért, mert bárkivel egyetért, vagy bármit is tagad, hanem ezért, mert tudja, hogy ennek az emberi színjátéknak, melyet itt rendezünk a földön, nincs igazi valósága.
Egy véres vitában egyetlen oldalnak sincs „igaza" - mert az igaz középen van.
Nem a kettő között, kiegyezéses fele-fele alapon - hanem ott, ahol nincsenek ellentétek, csak az isteni teljesség van.
Az igazság nem a forgó kerék peremén, a két véglet valamelyikén - hanem a közepén van.
A tengely körül forog a lét.
Teljesen mindegy, hogy egy ringlispílen melyik lóra vagy hintába ülsz: mindegyiket a Közép forgatja.
A Bolond ott lakik.
És derűsen és sajnálkozva figyeli a pörgő világot, melynek egyre jobban recsegnek az eresztékei.
A Bolond tudja, hogy az ő országa nem e világból való.
Úgy él itt a földön, mint egy átutazó, vagy egy követségi alkalmazott a gyarmatokon, aki tiszteletben tartja a bennszülöttek hiedelmeit.
De nem akar senkit sem „leleplezni".
Pláne meggyőzni!
Nem „foglal állást", és nem avatkozik a helyi lakosság ügyes-bajos dolgaiba, nem vesz részt a szüntelen zavargásokban és vitákban - mert tudja, hogy itt minden eszme: rögeszme.
Ha valaki Napóleonnak képzeli magát, a Bolond nem világosítja föl, hogy ő nem az. Nemcsak azért, mert ez veszélyes lehet, és az őrült úgyse hinne neki, és lelőné, hanem azért is - és ezt jól értsd meg, ha a Bolond fejével akarsz gondolkodni! -, mert ő még az igazi Napóleont sem tartja egészen Napóleonnak! Száműzötten, Szent Ilona szigetén, amikor már kihullottak a fogai, gyomorpanaszai voltak, csúnyán elhízott, rossz leheletű, impotens roncs lett, amikor a világ elfelejtette, és neve szitokszóvá vált, ő is kezdte már kapiskálni, hogy ezzel a napóleonsággal valami baj van.
Rájött, hogy egy téves eszme áldozata volt. Csak nem tudta azt mondani, hogy „Főorvos úr, kérem, tessék engem hazaengedni, de lehetőleg ne Párizsba, ahol utálok már lenni, hanem vissza Korzikára, az anyukámhoz, mert én fölébredtem, kérem szépen! És nekem ott volt utoljára jó." Ezt nem tudta elgondolni sem, mert a világ még ebben a pisis emberi roncsban is a régi szerepét látta. A franciák gőgös emlékezetében még mindig a dicsőséges őrült él, és nem az a szerencsétlen, vesztes ember, aki valójában volt.
És ha valaki manapság Napóleonnak hiszi magát, rögtön a dicső plakátfigurát rántja magára - két ujját büszkén a mellényébe dugva -, mert annyira még egy őrült sem őrül meg, hogy csóró, szerencsétlen, vesztes embernek képzelje magát.
Ennyire azért nem hülye senki.
A Bolond istene - mint Dóra nénié - a szívében él.
Bárhová megy, bármilyen világba csöppen: jön vele.
Istenéhez külön drótja van - s ezt a jókedve és szabadsága tartja karban.
Tudja, hogy ami nem szabadság, az nem is lehet igaz.



„Közösség ott van - mondta az elüldözött, magányos és elfelejtett Hamvas Béla -, ahol én vagyok."
Ő egyedül.
Tiszapalkonyán, egy anyagraktárban, ahol dolgozott, ott volt a szép és értelmes Magyarország. És amikor áthelyezték máshová, vagy Szentendrére menekült kertészkedni, vitte magával a hazáját.
Mint Dóra néni.
„Közösség - mondta - ott van, ahol én vagyok."
Ez a Bolond."
(Müller Péter: Varázskő)

"Nézz meg mindent, s ami jó, tartsd meg." 
Kép: Férfi, hátán batyuval, kezében bottal lép, mögötte a kutya ráugrik, és 
nadrágját kitépi. Felirat: A bolond. 
 E mátrixnak nincs száma. Nem tudni, hogy O vagy pedig 22. A tarot nagy problémája. Egyesek úgy értelmezik, hogy mint egyes kártyajátékban a páratlan, a Fekete Péter, a komikus figura, az asztrál a tizenharmadik, aki a közösségen kívül él és a kutyák nadrágját tépik. Ha a bolond tényleg bolond, akkor az, aki az ineptia mysteriiben szenved, a misztérium iránt való érzéketlenségben. Ennél nagyobb idióta nincs. Legyen és maradjon a kutyák martaléka. Ez az ember, mihelyt a kerítésen túl lévő dolgokról van szó, gyanakodik, hitetlenül hunyorgat és azt hiszi, valaki falhoz akarja állítani. Ez aztán a bolond! Ennek a batyujában tényleg csak rongy van, legfeljebb skatulya. 
Ilyen ember a történet területén bőven akad. Kik ezek? - Mindenki keresse ki legközelebbi szomszédai közül. 
De van más is, aki végre játékon kívül tud állni. Akinek már nincs "száma", s ezért nem tudni, O vagy 22. A tarot azt mondja, ez a végtelen utak vándora. A kutyák megugatják, de a kutyák azért ugatnak, mert elásott csontjaikat féltik. A bolond itt nem az úgynevezett jellem. A karakterhez korlátoltság kell. Csak meg kell nézni az úgynevezett 
jellemek arcán az eszelős és önhitt butaságot. A bolond itt türelmes. A vég és a kezdettelen. A megfoghatatlan és elérhetetlen. Nincs semmije, de nem is kell neki semmi. Nem épít házat. Az árokban alszik. Egy kicsit melankolikus, mint minden igazi bolond, de tudja, hogy ez a komikotragikumhoz tartozik. Csak semmi komolyság. A sors (kutya) 
megmarja, de ő nevet rajta. Senkit sem akar megváltani, önmagát a legkevésbé, főként nem géppisztollyal. Neki a szabadság igazán többet ér. Legfeljebb azon csodálkozik, hogy az emberek házakban, sőt városokban laknak és kutyákat, vagyis rendőrséget és hadsereget tartanak. A kutyák vigyáznak a Bábel toronyra, míg azt a villám szétzúzza. A bolond alig fél. A határok embere. Az elmúlás állandó jelenlététől felfokozott életheve. A bolondot az utolsó lépés érdekli, a határátlépés. Mi van tovább?"

(Hamvas Béla: Tabula Smaragdina)

***

(Ezt az oldal olvasásra továbbra is hozzáférhető. Az új blog Camino Interior néven fut a wordpress.com oldalon. A belépést körültekintéssel, a profil, valamint a beköszönő írás elolvasása után ajánlom.)





2014. december 23., kedd

Nemzethelyzet 11. - Ez egyszer szubjektíven, és utoljára


Mottó:


"... ezúton is
kívánok egy
sokkal jobb fej
világot, ám
tudnod kell, hogy
(bármily furcsa),
te vagy itt a
helyzet kulcsa,
egyedül csak
az a fontos,
(így írom, mert
így a pontos)
hogy a szíved
legyen helyén,
kétezerti-
zennégy
telén.

Rajtad áll, hogy mit teszel, hogy
jó fiú vagy rossz leszel, hogy
vállat vonsz és legyintesz, vagy
észnél vagy és beintesz, hogy
pakolod a cekkered, vagy
szép csendben ki-
bekkeled...

Ha üldögélsz,
ha ácsorogsz,
ha élteted,
ha gáncsolod,
én
egy dolgot tanácsolok:

Legyen vidám karácsonyod!"

(Erdős Virág: Karácsony)



Camino-n innen és túl, megérkezésemkor  váratlanul nagyon élesen láttam az ellentmondásokat, idegenül néztem az emberekre, hírekre, meg  a fészbuk-üzenőfalakra, a korábbinál is kontúrosabban érzékeltem a látókörömbe kerülő játszmákat. Az ötvenes éveket idéző, össztársadalmi makro elhallgatás pedig a mikro környezet magánéleti játszmáiból fakadó mindenkori elhallgatásainkat juttatta eszembe. Ennyi a hermetikus filozófia smaragdtáblára vésett lényege is: mint fent, úgy lent, mint kicsiben, úgy nagyban, mint bent, úgy kint... A felelősséghárításainkról éppen az ünnepi csillogás aprópóján írtam. A Rendszerváltás karácsonyi fényben égősorát most továbbfűzöm.
Tizenhat éves kamaszokra jellemző a lázadás olyan impulzív formája, amikor nyeglén vagy dühösen közlik a szülővel, ők most nyomban önállósulni fognak, elköltöznek, nem hagynak maguknak dirigálni többé. Persze a markukat tartani továbbra sem mulasztják el, a szülői juttatás kényelmesebb, mint dolgozni, egzisztenciát építeni. Nem kell sokáig fejünket törni azon, hol az analógia a népvezér/galeri-főnök és bandájának Brüsszelhez való viszonyával. A hús-vér apjával való pszichés megrekedésének  országunkat sújtó következményeiről meg tavaly szóltam. Ha szavazásra jogosultként mi is a saját, apai hatalmat képviselő családtagunkkal szembeni gyermekkori játszmánkban ragadtunk, vagy ha kollektíven megrekedtünk a "istenatyuska, királyatyuska, császáratyuska, pártvezér-atyuska..." paternalista, feudalista víziójánál (mely atyuskák elleni folytonos lázadásunk eléggé ambivalens, hiszen életünk megoldását is tőlük várjuk), úgy vélem tiszta sor, hogy a mindenkori következményekért bennünket terhel felelősség. A politikusok nem egy külön állatfaj, ők mi vagyunk... említettem sokszor, már magamnak is unásig. A lázadás és az elvakult rajongás bár két irányban, mégis hasonló távolságban van az érett személyiség tárgyilagosságától.
Ha már objektivitás, hadd említsem Gyurcsány Ferencet is. Nem tudom, hogy mely ellene felhozott vádpontokban vétkes, s melyekben nem. Azt azonban látom, hogy még ha ha ő maga  a megtestesült ártatlanság (vajon van ilyen ember az 1970 előtt születettek közül? és van ilyen ember ma?), akkor is az önkorlátozás, a politikai pályától való visszalépés mutatná a jó szándékot. A kialakult helyzetben - ha meg se moccan, meg se szólal többet, csak jelen van - a puszta léte is lejáratja a baloldalt. S hogy visszakanyarodjak kissé Viktorhoz: igen, vannak történelmi helyzetek, mikor hadvezérekre van szükség, aztán meg vannak utána olyan idők, mikor diplomatákra, békés vezetőkre. Ha a törikönyvben vagy a hírekben lapozunk, azt látjuk, hogy ritkán tudja egy személy betölteni ezt a kétféle szerepet, s ha ezt nem veszi(k) észre, diktatúra vagy más katasztrófák születnek belőle. Szomorú, hogy a Ferink sem egy Churchill.
Aztán itt van még a Való Világ. A miénk. Az, amit a (szociálpszichológiai kísérletként szemlélve talán mégsem annyira) bugyuta tévéműsor  is reprezentál. Nem, tényleg nem nézem, egyrészt mert sznob vagyok, másrészt mert ebbe a tükörbe még nekem sincs kedvem belebámulni. Azért van aki súgjon, meg néhány pillanatát én is elkapom. Szóval ha valaki, valakik - példánkban önként vállalva - hermetikus elzártságban élnek, elveszítik a külvilághoz mért viszonyítási pontjaikat. A villalakókhoz érdemben nem jutnak el a nézők visszajelzései,  nem tudják felmérni a népszerűségüket, így aztán maguk kezdik méricskélni az erőviszonyokat. Ha egyiküknek problémája van a másikkal, érv helyett elhisztizi magát, hogy "kiviszlek a faszba párbajozni, kinn hagylak a picsába!". Viktorunk még önkéntebb vállalja az elzártságot, mert ő maga nem akar információt kapni a külvilágtól, ám az eredmény ugyanaz, elszakad a való világtól. Aztán eltévedve az erőviszonyok önfejében kialakult hierarchiájában, hisztisen párbajra hív mindenkit, EU-t, multikat, ha kell, az egész országot is. 
Igen, lopnak. Gondolom ez a legtöbb hatalmon lévő személy torzulása, legalábbis ezen az égtájon. A baloldal is lop, csak a mérték és a lebukásra reagálás nem azonos. Az, hogy arcátlanul  a képünkbe nevet, mintha a zsebtolvaj vigyorogva lobogtatná felénk a pénzünket, hogy hihihi, ez már az enyém, vigyáztál volna rá jobban (szavaztál volna másra), és mindennek tetejében még a sztrájkolók gyermekeivel szimbolizált jelent, jövőt is cinikusan felzabálja a csokifaló, nos ez a voltaképpen mindent felfaló Kisgömböc Viktorra és mintakövető sleppjére jellemző.
Jóbarátomban felmerült, hogy ez a fajta mértéktelen cinizmus a bal-liberális oldalon sosem uralkodott el. Talán még az általam oda nem sorolt, kommunista-szerepben ripacskodó diktátorokban sem. Meglehet, a liberális színekben induló vezérünk térfélcseréjében az is közrejátszott, hogy felmérte, azon a pályán nincs olyan rés, ahová evvel a személyiségjeggyel be tudna nyomulni.
Viszonyítási pontként egy aktualitás: Krisztina spanyol hercegnőt bíróság elé állították adócsalásért, akár hét év börtönbüntetést is kaphat. 



A besúgók is  köztünk járnak. Te vagy az? Én vagyok?

Nincsenek illúzióim arról, hogy mi történik ha egy  kormányváltás azokat dobja fel hatalomra, akik most alulról bírálják azt, s azok (nem a stabil jobbos és balos szavazók, hanem a szélkakasként forgók) teszik oda őket, akik szép ígéretek illúzióiért rajongva hol erre, hol arra szavaznak. Hétköznapi életünkben, mindennapi gondolkodásunkban, reakcióinkon is lemérhető, demokráciára mily nagyon éretlen nemzet vagyunk mi. Utolsó caminós írásomban idéztem tizen-huszonéveskori  gondolatomat arról, hogy az elnyomottakból gyakran válik elnyomó, a forradalmárokból a következő diktátor. Viktor pedig akkoriban  még csak indult... Mindazonáltal a hajszállal jobb helyzet, az, ha nem haragítjuk magunkra a fél világot, nem párbajozunk mindenkivel, és önmagunkkal is kevesebbet hadakozunk, szóval a kisebbik rossz is jobb a mostaninál. 
Persze hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy van a Fidesznek alternatívája. A közvélemény-kutatások második helyén a Jobbik áll. Ugyan nem erre a "jobb" megoldásra gondoltam, ám úgy látszik, most ennyi telik abban az országban, ahol sosem sikerült elszakadni a bálványimádástól. Ahol a megélt, valódi életnél fontosabb a hős-képzés, ahol az idolok iránti rajongás értékesebb az önmagunkkal, szeretteinkkel, szomszédunkkal való törődésnél. Az országban, ahol a népbetegségként terjedő fész-függősében  lájk-özönnel jutalmazzák az anyukája meghitt, vagy a gyereke húsz évvel korábbi, édi fotóit annak, aki percenként árulja el, hagyja cserben őket, észre sem véve, hogy velük önmagát is, tankkönyvi képletű játszmákat játszik a környezetével, meg ahol a kispolgári  gondolatvilággal, ilyen környezetben, ilyen életmódot élő tisztviselő spirituális, romantikus, liberális művészként léphet fel a szentimentális könnyekbe fuldokló közönség előtt. A könnyek, az önsajnálat a tömegekben a sajátunkra emlékeztető hívójel, és legalább a tisztánlátás felelősségét is elfeledteti. Meg aztán ha megkapjuk a szeretet-figyelem-siker illúzióját (mert mi mást kaphatnánk azoktól, akik önmagukra se figyelnek), elegendő morzsának bizonyul ahhoz, hogy élni tudjunk - amennyiben  a vegetálást annak lehet nevezni. A kényelmetlenebb moccanás, a változás okafogyottá válik, egyszerűbbnek látszik a megalkuvás, a látszatélet csillogóvá hazudása. 
(Függünk, azaz lógunk a szeren...  Elkezdtem beszámolót írni e két hónapról, "E föld befogad, avagy számodra hely - Átutazóban szülőföldemen" címmel, hiszen ez is olyan úti élmény, mint az előző hónapoké. Végül félbehagytam, ennyiben működik végre az önfék. Fontosabb megélni az  ittlétet, mint egy róla hosszú beszámolóval tölteni az időt. Sokszor, sokféle és hasznos tükröt nyújtott, nyújt nekem az olvasók reagálása. Nyári vándorlásom során mégis kiléptem a nagy olvasottságot hozó sokféle csoportból, majd felszámoltam a privát fész-oldalamat, írtam, írok - talán  provokálva, elgondolkodásra késztetve - egyre többször népszerűtlen, tabukat feszegető témákról, most ezt a blogot zárom le,  olvasókör-szűkítéssel  nyitok újat, hogy leszoktassam magam a statisztikák, lájkok, díjak számolgatásáról,  a trend-követő, a felszínből merítő olvasókat pedig a blogról. Ha szerencsém lesz, az objektív körülmények korlátozottsága is támogatni fog ebben.) A tömeget csak a felszínesség vonza, a keskeny utakon kevesen járnak. Egy kedves jezsuitánál, Anthony de Mellonál olvastam egyszer, hogy ha ezren kezdenek követni, akkor gondolkodjunk el azon, hogy mit csinálunk rosszul. Jézust e kétezer évben összesen se követték sokkal többen, mint tán egy maroknyian - ha a követés értelmét spirituális tartományban keressük.
Mindnyájan elakadásokkal élünk, több-kevesebb sebből vérzünk, minek ezt még ön- és közámítással is súlyosbítani? A kirakatépítés népbetegség, az önreflexió sajnos még nem járványos. Más népeknél talán máshová tolódnak az arányok. Nálunk így megy nagyban is: "Magyarország jobban teljesít". Hová a csodálkozás, a panasz?
Mi emberségesebbre futhatná ott, ahol egy Prima Primissima-díjas,  spiri-divatossá vált pap életveszélyesen fenyegetőző keretlegényekkel veheti magát körül? Egy másik, elmúltnyolcévező és trianonozó, szomszédból a mi kárunkra ide-viktorozó  "isten emberének" rajongói, soraim után az évek óta fennlevő  videó hozzáférését jelszóhoz kötötték a youtube-on, egy felkapott, sokszor üdvözült és megvilágosodott zarándok-guru utánam osont az egyetlen csoportba, ahol rövid itthonlétem alatt még tag vagyok,  és amelyről úgy véli, bosszúszomja ott hozzám férhet (e történettel nem terhelem ezt az írást, a kíváncsiak kibogarászhatják a lábjegyzetből). Miként futhatná jobbra abban országban, ahol még egy ilyen Pelegrina-féle oldalon is akad mindig néhány rajongó (úgy értem: hol énértem, hol másért, aszerint, melyikünk kényelmesebb az egójának), hogy vonatkozó cikkeimet, hadszíntérnek használható csoporttagságaimat eljuttassa az érintettnek, és még olyan is kerül, aki ha nem tetszenek a caminó-s tájképeim (vagy a beszámolóim?) feljelent, és letiltatja fotóimat a közösségi portálon? Újabb példa a rajongás káros hatásairól.  Ha valaki spiri-turisként jelent, különb-e annál, aki háromperhármas ügynökként? Léptékben esetleg, de lényegében van-e különbség abban, hogy valaki Vona Gáborért, egy divatos guruért, a szomszéd kék szemű fiúért/lányért (aki  megígéri, hogy leveszi a felelősséget a válláról, apukaként vigyáz rá, vagy anyja helyett is anyja lesz, aztán ha mégsem ragad benne végleg a gyerek-szerepbe, néhány év múlva feleségként/férjként csodálkozik nagyon), vagy egy celebért rajong? A valóságtól menekülés szemlehunyós mintáját azonosnak érzékelem. 



A társadalmi problémáktól elfordulás (szerintem) álszentségéről  is tavaly írtam

Mondhatja bárki, hogy nesze nekem, ha szelet vetek, vihart is aratok. Bizony ám, vihart a biliben. Mert ugyan miért ugranak a nevezettek oly idegesen, fenyegetően vagy hisztérikusan túlreagálva e blog, írásonként olykor csak húsz olvasót vonzó jelentőségét, ha nem az egójuk érzi sértve magát? Talán cirógatja a hiúságomat e túldiszponálás, ám legalább nem állítottam soha, hogy a Csíksomlyótól Santiagóig tartó számos útjaimon utolért a megvilágosodás, és azt sem, hogy e céllal keveredtem ilyen utakra. (A keveredés  már eleve ki is zárja a célra tartást.)
Hétköznapi játszmáinkban családtagunkat, kollégánkat, barátunkat áruljuk el, önmagunkat hagyjuk cserben, vagy pedig nagyban játszunk, és egy országot, egy földrészt vagy egy bolygót... ahogy a karácsonyi fényfüzérben említettem, szerintem a nagyságrend nem erkölcsi mérték. Amilyen a nép, olyan a vezetője, amint ezt már Széchenyi is felismerte. 



Debrecen, református nagytemplom

Nemrég Kolozsváron jártam, hazafelé, ingyen fuvarra nyakába cseppentettek egy középkorú református lelkésznek, és idősebb munkatársnőjének. Ironikus, mert háziasszonyomnak is gondja van a kálvinizmussal,  nálam is megakadt kissé a lemez, tán a rendszerváltás környékén, midőn ref. teológus vágytam lenni, vagy még korábban, még a reformáció idején, "véres szájú protestáns prédikátor" koromban. Ki tudja? Én nem, csak azt, hogy elakadt. Most meg kaptam egy ilyen szembesülési lehetőséget, Debrecenig összezárva egy autóba. A nehézség számomra ott kezdődik, hogy a református egy szép nagy, nemzeti egyház. Aki ezt nem érti, és kíváncsi, járjon utána, itt  elég legyen annyi, valamiképp kódolva van a nemzeti konzervativizmus (aktuális és reprezentatív példa nálunk erre a Jobbikos Hegedűs-család, vagy elég csak elsétálni a "Hazatérés Temploma" előtt), mely alól igen kevesen tudják kivonni magukat. Nekem olyanhoz még nem is volt szerencsém. Kezdetben csevegés Kolozsvár érdekességeiről, a Teológia belső, bárhol előforduló munkahelyi anomáliáiról, ez simán ment. Majd szó került a Julius Mall-ra, hogy egész évben tele van, mire én, hogy nálunk év közben sok bevásárló központ kong, a régió legelsője, a Duna Plaza pedig jó ideje konkrétan haldoklik, ami nem meglepő, ha nincs munka, bajos a gazdaság, nincs vásárlóerő. Óh jaj, kieresztettem a szellemet a palackból! Nem így van,  szerinte azért a pangás, mert az erdélyiek már nem járnak át vásárolni, náluk is van minden. Gondoltam persze, hiszen az illetékesek szerint a gyerekek is azért nem reggeliznek, mert nem éhesek. Nem mondtam, s ezzel vissza is tuszkoltam a szellemet a helyére. Egy időre. Mígnem a határok megnyitására került szó. Megjegyeztem, hogy én örülök, meg az is milyen klassz, hogy az osztrákok megnyitották az ingyenes iskolarendszerüket is, ha távolabbról csak a tehetősebbek, de a határszélről szinte bárki könnyen igénybe veheti. Ó, az nem lesz jó! Azt is szerencsétlennek találja, hogy Kolozsvár helyett immár Debrecenbe jár sok teológus hallgató, mert a fontos kortárs-barátságaik ott alakulnak ki, ott eresztenek gyökeret, s nem mennek már haza. A szellemre gondoltam, benne az otthonos palackjába, hát nem birizgáltam, s nem fejtettem ki, hogy erre nem a határok lezárása a megoldás, sokkal inkább az, ha élhető, vonzó hazát teremtünk magunknak, fiataljainknak is. 
Aztán jött a Kossuth Rádió, amit tán húsz éve nem hallgattam. Szabályos időközönként bekapcsolta, nehogy lemaradjunk a legapróbb hírekről, vagy hogy legyen alkalmunk elgyönyörködni "pártunk és kormányunk" ötvenes évekre - Romániában  még a nyolcvanasokra is - jellemző dicsőítésében. Most éppen arról volt a szólás, hogy az amerikai kongresszus számos tagja örömmel fogadta a magyar küldöttséget, el vannak alélva a magyar oktatási rendszertől, szerintük átvételre méltó, és bár más területeken akad a két ország között némi félreértés, alapvetően nagy becsben tartanak bennünket. Ekkor megint egy cseppet közelebb kerültem a megvilágosodáshoz. Ha valaki ezt hallgatja mindenfelől  úgy, hogy a földrajzi és/vagy egzisztenciális távolság miatt nincs húsba vágóan érintve, ha erre szocializálódik, hogy a fenébe hinné el, hogy minden másképpen van. Még a szamizdatos Beszélőben olvastam valaha egy kísérletről: a vízszintes vonalakból álló környezetben felnevelt macskák később sem képesek meglátni a függőlegeseket, és fordítva. Ha ehhez még elvakult rajongásra hajlamos személyisége is van, naná, hogy a másfajta hírek hozóját  ellenségként kezeli, adott esetben akár el is veszejti. Szóval hagytam békén e vonalas kandúrt, szerencsémre nem volt veszett, s ahol ellenállást érzett, onnan ő is visszavonult. Nem tudom, mennyi szerepe volt ebben jólelkű protektoraim pozíciójának, mennyi az ő személyiségének, ám szép példának éreztem arra, hogy lehetne így is  - véleményünket jelezve, nem gyilkos fegyverként használva - egymás mellett élni.
Láthatóan kínban volt a magázással a Nagytiszteletű úr, várta, hogy felajánljam a tegezést, hiszen én vagyok a nő, ő meg a fiatalabb, ám nem tettem. Magamban mosolyogva rajta, kicsit kiélveztem a helyzetet. Bocsátassék meg nekem, ha ez játszmázás, szeretném inkább női huncutkodásnak tekinteni. Tanulságos utazás volt,  végül még ebédelni is magukkal hívtak. Áldás, békesség!



A sort lehetne folytatni Orbán Viktorral, Gyurcsány Ferenccel, az EU-val is...

E képhez illik az a novemberi történet, amikor egy ismerősöm legurult mellettem a mozgólépcsőn. Ugyan csak ketten utaztunk rajta, két férfi mégis nyomban előkerült a semmiből, felsegítették őt, s közben az én szidalmazásomba fogtak. Hogy lehetek ilyen érzéketlen, csak így hagyom legurulni, nem teszek semmit. Valóban, egyik kezemmel a kapaszkodószalagot fogtam, másikkal az ő összes táskáit, nem volt harmadik, amivel utánanyúlhattam volna, ha eszembe jut, mert ugye sokan vagyunk úgy, hogy váratlan helyzetben leblokkolunk. A menetiránnyal ellentétesen, utána rohanni se lett volna célszerű, mit segít neki, ha ráhuppanok, mint egy "kicsi a rakás". A lényeg azonban az, hogy bármi történik, ne mulasszuk el feszültségünket azon nyomban levezetni egy jó kis fröcsögő bűnbakkereséssel. Nemzethelyzet... 

"Legtöbb ember, ha véletlenül megpillantja saját mélységének valamely
szörnyetegét, irtózattal visszalöki a homályba;
ezentúl a szörny még-nyugtalanabb és lassanként megrepeszti a falat.
Ha meglátod egyik-másik szörnyedet, ne irtózz és ne ijedj és ne hazudj
önmagadnak, inkább örülj, hogy felismerted;
gondozd, mert könnyen szelídül és derék háziállat lesz belőle.
Jó és rossz tulajdonságaid alapjában véve nincsenek.
Ápolt tulajdonságaid jók; becézett, vagy elhanyagolt tulajdonságaid rosszak." (Weöres Sándor)

Isten, áldd meg több tudatossággal a magyart!


Sebzett madarakként gubbasztunk egymás mellett, vergődésünkkel olykor további sérüléseket okozva a másiknak. Bár tudnánk inkább együtt repülni! - Pelegrina

Vonatkozó blogbejegyzések:


(Lábjegyzet a fent említett játszmához:


  
Ez az egyoldalú kardcsörtetés a Facebook "Filmes Csoport" pályáján zajlott december 21-én, a "Van valami furcsa..." c. film kiposztolása, és valamivel a fészes olvasóimnak a blogváltásról küldött, Anikót is említő körlevél után. Véletlenül éppen ekkor lépett be ebbe a csoportba.  Ez egyébként egyike a ritka kevés felületnek, ahol nem szoktak egymásnak esni az emberek, vita nélkül tűrik egymást. Most pedig megjelent egy provokáló, és nyomában ott termett a zarándokok nagyasszonya, a filmet meg se említve. Aztán persze két napig pörgött a blog olvasószámlálója, sokan lettek kíváncsiak arra, hogy az ünnepelt könyvíró kinek akaszkodott neki. Itt maradt a statisztika, ott meg az ünneplés.
Ugyanakkor jó látnom azt is, hogy néhol és olykor, akadnak  még higgadt, tárgyilagos emberek. Talán rájuk kéne bízni az országot.
A lábjegyzet lábjegyzete: PeLegrina katalán, PeRegrina egyéb nyelvjárások szerint. Bár a tények nem fontosak, érvek meg nincsenek,  ha valaki személyeskedni akar. Éppen, mint a politikában.)




2014. december 20., szombat

"Mennyünk a moziba be!"




1. Amit minden harmincasnak látni érdemes:

VAN  VALAMI FURCSA ÉS MEGMAGYARÁZHATATLAN


... Abban, hogy lehet húsz fillérből olyan vizsgafilmet összehozni, mely díjakat tarol a világban (Ferzan Özpetek is voksolt rá!). Abban, hogy az alig zsebpénzből  Budapest-Lisszabon helyszíneket sikerült összehozni. Abban, hogy néhány héttel a bemutató után ma is szinte tele volt a Művész Bunuel-terme. Abban, hogy lehet olyan filmet készíteni, amely úgy mutatja meg a pályakezdők céltalan, budapesti létét, hogy nem nyomasztás, de szakadásig röhögés van.


Rendezte, zenét szerzett, rajzolt, stb., majdhogynem sufni-tuningolt: Reisz Gábor

Filmzene kattintásra
+ 1 Szécsi Pál 




2. Meleg. Bár...

SWING

A sznobok istenére esküszöm, hogy csakis a szereposztás miatt. Özpetek, Scorsese, Tarkovszkij mellé ugye nem lehet akármit. Dehogy jutna eszembe egy szórakoztató filmet (fúj!) megnézni,  pláne fizetni  érte, elvégre rendtudó sznob vagyok magam is. Ha botlásnak minősül, majd ráfogom a közelgő szilveszterre.
Itt ez a  film, ami üresen csillogós is lehetne, ám ahol néhány alakítás mélyebbre mutat a sztereotípiáknál. Valószerű életeket láthatunk, s ebben kiemelkedőnek látom Kulka János munkáját. 
Adva van három "vegyes-felvágott" énekesnő (Csákányi Eszter, Ónodi Eszter, Töröcsik Franciska), egy ex-díva, ma botcsinálta producer (Törőcsik Mari), meg egy mentornak felkért transzvesztita előadóművész. A Kulka. Miközben kíméletlen következetességgel megtanítja nőnek lenni a nőket, segít profivá válni az amatőröknek, bepillantást nyerhetünk egy meleg bár életébe is. Talán ránk fér. Hogy ne ragadjunk le csak a felszínen, elgondolkodhatunk a Töröcsik Mari-díva és a transzvesztita-Kulka összekacsintós cinkosságán, előbbi halálos ágyánál. Például hogy bennünk, emberekben több a közös, mint ahogy azt sokszor gondolnánk.
Mindenesetre hagytam magam elragadni a profi szórakoztatás, a még-profibb alakítások hullámaival. Vannak filmek, melyekből túl sok veszne el az otthoni képernyők előtt, ezeknek szükségük van a moziterem hangulatra. Nevettem, végig sokat nevettem, s a végén kifelé is nevettem. (Pszt.. Lehet, hogy szórakozni nem is olyan nagy bűn?) Akárhogy is, örülök, hogy utolsó filmes posztommal sikerült egy kicsit kilépnem megszokott komfortzónámból. Buzdítok másokat is, érdemes próbálkozni!

Rendezte: Fazekas Csaba
Zene: innen-onnan, de nagyon jó








Úti bénázásaim



Astorga

"Az igazat megvallva, nem vagyok a világ legjobb utazója... Nem szoktam kutatómunkát végezni az úti célommal kapcsolatban (túlságosan lusta vagyok ehhez), egyszerűen csak megjelenek, abban a reményben, hogy majd csak lesz valahogy. Amikor ilyen módon utazgat az ember, általában az történik, hogy órákig ácsorog tanácstalanul egy pályaudvar kellős közepén, vagy túl sokat költ drága hotelekre, mert nincs tisztában a helyi viszonyokkal. Tájékozódási képességem meglehetősen ingatag lábon áll, ami azt jelenti, hogy úgy jártam végig hat kontinenst, hogy java részben halvány fogalmam sem volt arról, pontosan hol is vagyok. A belső iránytűm teljesen el van tájolva, és nem rendelkezem azzal a bizonyos laza egykedvűséggel sem, amely néha kifejezetten jól jön egy utazás során. Soha nem bírtam elsajátítani azt az üres, semmitmondó arckifejezést, amely nem csak láthatatlanná teszi az embert, de magabiztosságot is jelez, ami pedig veszélyes, idegen helyeken különösen jó szolgálatot tehet. Tudják, az a szupernyugis, "én vagyok itt a góré"-féle arckifejezés, amely azt sugallja, hogy bárhol is van éppen, az ember ura a helyzetének, még egy jakartai felkelés kellős közepén is. Sajna ha én nem tudom, mi a helyzet, akkor messziről lerí rólam, hogy gőzöm sincs, mi a helyzet. Amikor izgatott vagyok, vagy ideges, az is az arcomra van írva. És amikor eltévedek, ami elég gyakran megtörténik, akkor a vak is láthatja, hogy fogalmam sincs arról, hol vagyok. Arcom egy átlátszó tükör, melyről minden gondolatom kristálytisztán leolvasható... "Az arcod egy pókerarc ellentéte. Neked inkább olyan minigolfarcod van."... 
Libanonban egyik éjjel olyan hevesen tört rám a nyavalya, hogy csak arra bírtam gondolni, bizonyára sikerült összeszednem az ebola-vírus közel-keleti variációját. Magyarországon teljesen másfajta bélbántalmak gyötörtek: a "szovjet blokk" kifejezés új értelmezést nyert számomra. De testem bármely pontja képes arra, hogy az utazásom alatt felmondja a szolgálatot. Afrikai utam során már az első nap meghúztam a derekam, Venezuelában én voltam az egyetlen, aki elfertőződött pókcsípések birtokában kavarodott elő az őserdőből, és kérdem én - könyörgöm! -, ki másnak sikerülhet napszúrást kapni Stockholmban?
Mégis, mindezek ellenére azt mondhatom, az utazás egy igazi nagy szerelem a számomra... Valahogy úgy vagyok az utazással, mint egy boldog kismama a hasfájós, nyugtalan, kibírhatatlan újszülöttjével: tehet velem bármit, én nem bánom. ... Ha akar, rám is büfizhet, engem az sem zavar." (Elizabeth Gilbert: Ízek, imák, szerelmek)


2014. december 9., kedd

Rendszerváltás karácsonyi fényben

Mottó: "Nem akarjuk látni és tudomásul venni, hogy mi minden van a 'lelki zsákunkban'. Pedig a zsákot akkor is visszük, ha nem nézünk bele." (Popper Péter)

Karácsony. Nem a beigli, nem a díszes fa. Mennyivel inkább Az, Akit a gyertyák, szalagok, ünnepi ebédek szentimentalizmusa között naponta felszegezünk egy fára.


A téli napforduló a fény születése, nem a csillogásé. E kettő aképp viszonyul egymáshoz, mint a szeretet és a karácsonyi marketingelt túlkínálat, a tolongós, ideges, túlköltekező tömeg a plazaban, vagy az elfojtott ellentmondásokkal, fel-feltörő feszültségekkel terhelt család jó képet vágása a díszített asztal körül.  Vagy mint az összetartozás és az annak hazudott függőség. Vagy a meghittség és a kivilágított kirakat. Mint a felszín és a mély.

Nagykorú testben élő gyermekek, akik a maguk személyiségsérülései miatt nem tudtak felnőni, hogy nevelhetnének fel egészséges felnőtté egy gyermeket? Az utca, az intézmények, és a családunk is tele van eleven bizonyítékával annak, hogy ez nem sikerülhet. Ha nem így lenne, mind békében, jólétben, egymást segítve élnénk. A legkézenfekvőbb bizonyíték pedig tán éppen mi magunk vagyunk...
Hogyan nevelhetnének ki, választhatnának maguk közül érett, egészséges embereket közös ügyeik vitelére azok, akik többé sehova se haladó, de kényelmes összeposhadásukat évek, évtizedek óta hűségnek hazudják, akik érzelmi sóvárgásukban bedőlnek a szép ígéreteknek,  maguk is megtarthatatlan fogadalmakat tesznek élettársnak, rokonnak, barátnak vélt idegennek, szép látszatot teremtenek? Akik mások ámítása mellett méginkább önmagukat tévesztik meg? (Majd boldog leszek, ha... gazdag, ha... majd lesz kedvem dolgozni, ha... majd, ha...) Meg azok, akik önsajnálnak és sajnáltatnak, vagy azok, akik a hangos együttérzés díszlete mögött valójában az előbbiekben is önmagukat sajnálják? No és azok, akik úgy képtelenek vállalni a saját felelősségüket, hogy körberajongott-  saját sérüléseiket a reflektor pótfényével gyógyítani próbáló -, bálványoknak adják át a rendelkezés jogát politikai, spirituális, érzelmi, bármilyen hatalom, de leginkább önmaguk önállósága fölött? Azok a paternalista tömegek, akik istentől, cáratyuskától, népvezértől, állam bácsitól, házastárstól, a "nagy testvértől", vagy negyven évesen is a szülőtől várják saját boldogításukat? 

Hol a különbség abban, hogy bedőlni a szomszéd fiú/lány/kolléga/testvér/fészbuk-lájkolók... keltette szeretet-látszatnak, bedőlni bármely politikus/egy divatos  pap... akár egyetemi tankönyvben is példaként oktatott szónoklatának/írásának/interjújának, bedőlni egy csillogó reklám ígéretének, vagy bedőlni a felkapott caminós írók, meg a kognitív disszonanciával küzdő, önfényező zarándokok keltette hamis képnek? Mi a különbség a búcsúcédula-vásárlás, a spirituális turkálóban kotorászás, a gyerekünk/párunk/barátunk/kollégánk/szomszédunk/akármely embertársunk gyakran nem is tudatosított önérdekből való hétköznapi, mindennapi elárulása, "csak" cserbenhagyása és az előbbiek között? 
Hol a különbség abban, hogy "vezérünk" az apja agresszor hatalmát kompenzálja nagyobb hatókörű erőszakkal és hatalommal, mi pedig a gyerekkori sérüléseinket verjük le az élettársunkon, a gyerekünkön, a kollégánkon, a szomszédunkon, az ügyfelünkön, a vevőnkön...? Nem hiszem, hogy a lépték bárkit is felmentene, nem hiszem, hogy itt a méret a lényeg. Hogy mennyit tudunk rombolni ilyenkor, az nem annyira az erkölcsünkön, inkább a pozíciónkon múlik. 

Mi a különbség abban, hogy bedőlni egy politikus szónoklatainak, egy bulvár-munkás fele sem igaz "caminós-mariazelles-kiszálltam a pénz körüli forgásból" minden karácsonykor kiadott meséinek, vagy az udvarlónk szép szavainak? Ha pedig lehunytuk a szemünket és behódolunk - előfordulhat, ha nem vagyunk még tökéletesek -, miért rájuk mutogatunk később? Mi végre a csalódás, ha mi vetítettünk messiás-szerepet másokra? Mástól várni a csodát, úgy hiszem, nem vezetett még senkit a fénybe, annál többeket taszított vagy tartott sötétségben. Írtam már a spirituális egoizmusról is.  "Nem szavazok, mert felette állok...", - eláruljuk evvel a hazánkat épp úgy, mint a gyerekünket. "Az én házam táján nincs mit söpörni, a mi problémáink átlagosak, normálisak"- áruljuk el evvel magunkat, s a hozzánk kötődőket. Pedig ezt a munkát biztosan nem végezheti el helyettünk senki. 
A felelősségünkre mutató bizonyítékokat persze nem akarjuk látni, és az elvakultságunkat is könnyebb rávetíteni a Viktor, a Feri, meg a Kispista híveire, mintsem tükörbe néznünk. Ők azok, akik szűk látókörűek, akik  becsukják a szemüket a valóság elől - bizonygatjuk hevesen. Tágra zárt szemmel kiabálunk az ő vakságukról. 

A Biblia-kanonizáció kiforgatta a lényeget, e cenzúra után meghagyva annak félrevezető burkát. 
Hitler megfordította a szvasztikát.
Disney azon túl, hogy "természetfilmjeiben" állatokat kínzott, és valószínűleg pénzelte Hitlert, a pszichológiailag bölcsen felépített mesék gyógyító kódjait észrevétlenül, cukorpapírba csomagolva írta át megbetegítővé, máig fertőzve a legfogékonyabb gyermeklelkeken keresztül az emberiséget.
Három példa arra, hogy  a csodára váró tömeget elkápráztatva, csillogó látszat-keltéssel hogyan fordítható az építés rombolássá. 

Egy a közelmúltban előbukkant tanmese 1989. június 16-ról. Ott álltam a Hősök terén, öt méterre tőle. Köröttem mindenki elalélt a szónoklatától, ahogy később kiderült, a fél ország is. Méltán tanítják egyetemeken retorikából. A jó szónoklat lényege nem  az igazmondás, csak a hatásvadászat. Csodát (el)váróknak persze megteszi a brillírozás. 
Hogy mit beszélt, az csak később, a médiából derült ki számomra. (Igaz, ő mondott ki először dolgokat, csakhogy akkor ez már nem járt kockázattal. A közhiedelemmel ellentétben az oroszokat se ő kergette ki, már hónapok óta folytak a tárgyalások.) A figyelmemet akkor az kötötte le, ahogy mondta. Nem a helyes, szókimondó, erőt sugárzó fiút láttam, és amit, attól a hideg is kirázott. Noha a pártja akkoriban liberálisként definiálta magát, eldöntöttem, hogy sosem kerülhetek olyan szorult helyzetbe, amiben rájuk szavazzak. A ráközelítő kamerák ugyanezt a látványt közvetítették az országnak, évente sokszor leadta és leadja a tévé, ma már megtekinthető a youtube-on is.
Miért láttam mégis másképp mint mások? Gondolom azért, mert akkorra már csak egy hajszál választott el attól, hogy tudatosítsam a saját agressziómat, feltárjam frusztrációm forrását. Még nem tudtam volna megnevezni, mi a baj a szónokkal, csak a veszélyt éreztem. Tükörbe néztem, és öntudatlanul is magamra ismertem.
Ha valaki elhazudja, letagadja a saját árnyékát, nem ő lesz úrrá a sötétségen, de az őrajta. Ha egy ország nem néz szembe magával, akkor a sötétség lesz úr fölötte. A szerepjáték, csodavárás sem vezetett még  senkit  a fénybe. 



... Végül  csalódottságunkban hitünket veszthetjük, s a valóban megtörténő, mindennapi csodák fölött szemet hunyunk, vagy észre se vesszük, esetleg teret se engedünk annak, hogy a közelünkben bekövetkezzenek. Vagy ami még rosszabb, a felgyűlt keserűségünket szétfröcsögjük a világba gondolattal, szóval, tettel. 

Huszonöt éve hallgatjuk már: "A rendszerváltásnak előbb a fejekben kell megtörténnie." Valóban. Sokszor írtam erről, most csak megemlítem, hogy "a politikusok" nem egy külön állatfaj. Ők mi vagyunk. 

Adjon isten, Jézusunk! ...  Napszemüveget karácsonyra, hogy a csillagszóró el ne vakíthassa a tisztánlátásunkat.



(Fotók: Vörösmarty téri adventi vásár, Tarifa, Cordobai nagymecset és katedrális)