2014. november 26., szerda

Camino a kirekesztés körül: Via Augusta, Gibraltár, Marokkó...



Paranyi elet a sivatagban - Bahia de Cadiz

Motto: "Felfedezők vagyunk. Az hajt minket, hogy mi van a horizonton túl, mi van a saját partjainkon túl. Mégis, minél többet tapasztaltam, annál jobban tudom, hogy bármilyen messze utazunk, bármilyen gyorsan érünk oda, a legmélyebb felfedezések nem szükségképpen a következő csillagon túl vannak. Hanem bennünk. Beleszőve a kötelékekbe, melyek összekapcsolnak mindannyiunkat. A végső határ itt kezdődik, fedezzük fel együtt!" (Star Trek )

ELOSZO EGY OROSZLAN FELELMEIHEZ

Már otthonról az eséllyel indultam el, magamhoz vettem az útlevelemet is, hátha, hiszen közel leszek. Régóta szerettem volna Marokkóba látogatni, természetesen úgy képzeltem el magamat, mint biztonságosan, szervezett társaságban utazó turistát, ahogy jártam már más iszlám országokban is. Ezen az úton aztán sorra kaptam a jeleket, egy idő után már untam is. Jó, jó, elég legyen már, elmegyek ha odaérek! Alkalmi útitársaim olykor a további terveimről kérdeztek, s amint Marokkót említettem - leginkább azok, akik nem turistacsoporttal jártak ott - a szívükhöz kaptak. Jól belém rakták a zabszemet. 
A  Via de la Platatol kezdve minden szobajoheto szemelyt - legyen bar fekete, feher, tarka, recepcios vagy sokat latott vilagjaro  - megkerdeztem arrol, mi a velemenye, hogy en igy, egyedulallo, hatizsakos nokent Marokkoba menjek. "Difficult", ez volt a legenyhebb velemeny, a "ne probalkozz, mert nem uszod meg ep borrel, Tangerben meg teljesen biztosan nem", es a vegzet szamos lehetseges modjat reszletezo pedig a legsulyosabb. Belevalo, talpraesett, fius  lanyt is kerdeztem, nem hallott meg egyedulallo norol, aki megprobalta volna, o is csapattal ment: "kellemetlen, belatni, hogy ferfiak nelkul ezt nem lehet, de igaz". Vagy hogy "se a feleségemet, se a lányomat nem engedném oda egyedül, de még együtt sem". 
Hát de ha nekem oda kell mennem! Nem tudom, miert, de kell.  Egyebkent meg voltak, akik a Platatol is ovtak. A Mozarabetol meg nem, pedig  lehet, hogy az  volt a bevezető Marokkohoz. 
Nem voltam még Görögországban. Az áldott portugálokhoz bármikor visszamennék. Uruguay elnöke nehéz, de szimpatikus ember, gondolom, az őt megválasztó népek is jófélék. 
Am egyszer csak raebredtem, hogy semmi masert nem korozok itt negy honapja, csak ezert. Tobb szervezett turistautat is megtehettem volna ennyi penzbol. Csakhogy nekem nem ugy kell... Valamint Marokkó nem is a Miño-folyo.
Teny, hogy sokkal nagyobb jelenlet, koncentralt hatarozottsag szuksegeltetik ahhoz, hogy legyen eselyem odajutni, ahova kell, es lehetoleg tul is elni, vagy legalabb addig, mig a ki tudja miféle dolgomat ott elvegzem. Amekkora talan sosem lesz, de hogy most meg csak kozeleben se vagyok, az biztos. Meg az is lehet, hogy jobb lett volna naivan, tudatlanul ott kezdenem az egesz utat, vagy az induláskor már meglevő erzesemet megerosito, "szegyenszemre" talalt Coelho-konyv utan arra kanyarodnom, amig meg nem rakodott ram ennyi felelem. Bar a "volna"-val mar igazan nem megyek sokra.


"Csak ülök némán s élvezem,
hogyan vetkőztet meztelenre
múzsám, a halálfélelem."
(Faludy György: Marokkó)

A hívást a szívemben érzem, a félelmet meg a gyomromban.




Cordobai patio

BUCSU CORDOBATOL

Mottó: "A magyarok akkor erősek, ha szerbül énekelnek." (Bakács Tibor Settenkedő - Rúzsa Magdi: Ederlezi)





Puerta de Almodovar

Utolsó reggel a társalgóban láttam egy idős, német hölgyet, füzetbe jegyezgette gondolatait. Csak egy-egy emlékeztető mondat, összefüggések nélkül. Kérdeztem, így elmesélte, hogy azért nem ír szabályos naplót, mert a húga mindenhol szimatol, és nem szeretné, ha a halála után beletúrna a lejegyzett lelkivilágába is. A nyilvános napló más, megérti, hogy ezt választottam. Én is őt, pedig nincs húgom. 
A szerbem ket szaladasa kozott megallt, hogy elmeselje, most kapta a hireket otthonrol a Pride-rol. Egesz evben semmi zur, am a Pride korul mindig hatalmas botrany, attrocitasok, stb. Nem vigasznak szantam, de elmondtam, hogy nalunk egesz evben botrany van, csak a Pride-on meg nagyobb. Errol jutott eszembe amit egyik elozo futas-szuneteben mondtam neki a Sebek-rol. Nekem az jott le a filmbol, hogy a szerbek mindig valaki ellen vannak, de legalabbis nem figyelnek senki masra, es nincs remeny. Ahogy ezt kimondtam, "mi" jutottunk eszembe. Talan mas karakter-vonasbol fakadoan, am ugy tunik, mi, magyarok szinten - most nemzetre gondolok, s nem minden egyes szemelyre kulon, hiszen mindig akadnak kivetelek - orokke valaki ellen vagyunk. Zsidok, melegek, sargak, cigányok

... idegenek... s leginkabb egymas ellen. Van-e szamunkra remeny?
Kikerestem szerbül a film címét, megmutattam neki, ő meg a karját, hogy feláll rajta a szőr. Valóban. Tehát látta és értette. 
Valamiert azt is fontosnak talalta kozolni, hogy otven eves (úgy mondta, mintha valami tragédiáról számolna be), vizonto bika aszcendenssel (vajon miért fontos ez egy vallásos katolikusnak?), számszerűen érdeklődött a koromról,  égitesteimről, nevesíthető és számszerűsíthető dolgaimról... Nem hiusagbol utasitottam vissza néhány kerdest, inkább ertetlensegbol, mert miert gondolja, hogy mindez engem erdekel? Éppen csak a pesszarium-meretemet felejtette el megkerdezni, pedig abban is mennyi informacio van, a sajat adataival osszevetve micsoda osszehasonlito diagrammokat lehetett volna kesziteni belole, egyutthatosag meg mifene...! Korábban írtam, hogy említette, nem hisz a csodákban, a mindennapiakat észre sem veszi, pedig vallásos istenhívőnek vallja magát. Ó, pedig legfeljebb spirituálisan materialista és paternalista, mint oly sokan köröttem. Zárt szívvel akar bizniszelni az égiekkel, elvárja a csodákat, melyekért semmilyen belső úton nem kell  lépéseket  tenni, vagy ugyan megmoccan egy kicsit, ám ha nincs kézzelfogható, mérhető, látványos "eredmény" az elvárt idő alatt, akkor visszarendeződik, és oda lesz a hite is. Mert oldják meg föntről, megrendelésre, amit "kell". (Időről időre magam is belelépek ebbe a csapdába, de legalább tudom, hogy mibe léptem éppen bele, s miközben elvárásaim között ringatózom, tudom, micsoda illúziók között ringatózok, nem ámítok vele senkit, hogy a valóság vizein.)
Többé-kevésbé mind szeretjük címkékkel, fiókba szortírozással kategorizálni a világot. Ám a magukban és a világban különösen bizonytalanul tájékozódó - gyakran épp ezt nagy hanggal, magabiztosnak látszó viselkedéssel kompenzáló - emberek kapaszkodnak így adatokba, kézzel fogható "tényekbe", szeretnének kontrollálni mindent, még az Istent is. Csak semmi váratlan, semmi ismeretlen, semmi új, nulla kockázat, semmi amire spontán, őszintén kellene reagálni. Táblázatokba zárt félelem. Csak a lényeg nincs soha a rovatok között. És én se. 
Hiába meséltem a caminós tapasztalataimat arról, hogy még az alapadatok se fontosak ahhoz, hogy mély beszélgetéseket, vagy nonverbális érintéseket éljünk át, bólogatott, mint ki érti, aztán tovább méricskélt. (A számokba kapaszkodás persze bennem is jelen volt éveig, a blogjaim statisztikáit, díjait, a face lájkjait vizslattam, mintha ezek jelezték volna, figyelnek rám és értelmesen telik az életem.Ismerős volt, ahogy féltette a fotóit, rágörcsölt, ha valami nem működött, és versenyzett a fészbukos tömegek "szeretet"-lájkjaiért. Hamarosan talán sikerül szélnek eresztenem ezt a bloggeresdi illúziót.) 
Ahányszor belém botlott a hostelben  - a mindössze egy nap alatt vagy ötször - mindig beszélgetést kezdeményezett, hol felületeset, hol valami mélyebbe kapott bele, aztán rohant tovább, valahol várták a barátai. Egy kis időre kiszabadította magát a házassága kötelékeiből, és nyomban beleugrott egy másik bilincsbe, nehogy egy percre is egyedül maradjon. Az emberek általában unják magukat és félnek maguktól, s míg így van, gondolom, az úton haladás szempontjából menthetetlenek. 
Azt is megosztotta velem, hogy éjszakánként rémálmai vannak, de mikor rákérdeztem, mitől fél, a válasz az volt, hogy semmitől. Ja igaz is, egy csecsemő érzelemvilágú macsó nem fojt el semmit,  nem ködösít, nem játszik szerepet, de férfiasan szembenéz önmagával, a házasságával, a munkájával, háborúval és békével, a függőségeivel, egész életével. 




Nagymecset Krisztussal

Felmerült bennem, hogy ha több időnk lenne itt, és végül invitálna, valamint ha nem épp összefutásunk előtt néhány órával vettem volna meg a pesti repjegyemet, elmennék-e velük Marokkóba. (Bár egyikük kimondottan undok volt, köszönésre se méltatott, Z. és a másik barátja ezzel szemben látványosan kedveskedtek.) Mondjuk összebarátkoznánk. Mennyi idő után lehet feltenni a kérdést, hogy "és mondjátok, ti mit csináltatok a háborúban"?  Ha nem teszem fel - most tekintsünk el attól, hogy lehet-e ilyen kérdésre őszinte választ várni -, és később valahol, valahogy kiderül, hogy lemészároltak három (horvát, bosnyák, akármilyen) falut, hogy érzeném magamat? Egy tévés személyiségről néha előrántanak ilyesmit.  Hát kérem, ilyen sztereotípiáimmal és dilemmákkal se találkoztam volna soha, ha nem  moccanok ki a (néhai) kertemben hintázó függőszékből. Megint valaki, akit elsőre le akartam rázni, aztán pedig alaposan mély hatást gyakorolt rám. Mindenesetre egyik alkalommal meg is köszöntem neki, hogy szembesülhettem a vonatkozó előítéleteimmel. 
Utoljára indulásomkor futottunk össze a bejáratnál, kikísért, kérte, hogy majd írjunk egymásnak, sután megölelt, közben átnézett a vállam fölött (kb. a hónaljáig értem), meglátta a barátait az utcán, elfintorodott, "sajnos jönnek", és elengedett. Meglapogattam a vállát, jómagam  egy nyilvános összeölelkezésnél úgyse tudtam volna többet tenni a szerb-magyar barátság érdekében. Még utánam szólt: "You have beauty". Éreztem, hogy igaza van. 




Bika volt

Cordoba nehezen engedett el. Kicuccoltam a városi busz megállójához, sokára jött. El is ment, mert elfelejtettem integetni, pedig itt ez a szokás. Taxiba ugrottam, ki a távolsági buszpályaudvarra. A hostel recepciósa ugyanis szükségtelennek mondta a foglalást, szerinte elég egy órával előbb kiérni, ezért siettem. Hiába. A jegyek már előző nap elfogytak, csak délutánra kaptam. A csomagmegőrző automata négy euró, háromszor futottam neki, mire egyszer nem nyelte el, segítő személyzet sehol, nekem tehát tizenkettő... négy és fél óráért. Időm volt, visszasétáltam a városba, még egyszer az Almodovar-kapu, meg egy népszerű étterem. Utolso ebedemnel tehát megtudtam, hogy a helyi kulinaris erdekesseg, a salmojero voltakeppen egy szoszsurusegu gazpacho, uborka nelkul. Ez a sok pénz se úszott el hiába...


Keresztény királyok Alcazarja

Valamit még a repülőjegyről. Júniusi indulásomkor úgy terveztem, szeptemberben megyek vissza Pestre folyamatban levő hivatalos dolgaimról érdeklődni, még érvényes tb-vel felmérni az egészségügyi intézmények állapotát, zsákomat bőröndre, nyári túraholmijaimat rétegesebbre és változatosabbra cserélni, egyszóval meglátogatni egy barátom garázsa sarkában lapuló birtokaimat. Mondom: "terveztem", de ugyan kit érdekel, mit. Valahogy halasztódott. Aztán mikor a belső állapotomat lakmuszpapírként jelző telefonom egy alkalommal megint lehalt, mégpedig akkor, mikor már egy ideje - magamhoz képest - visszafogtam a fészelést, fotózást (még Sevillában levettem a telefon kezdőoldaláról, valamint két hétre teljesen felfüggesztettem a face-oldalt, Granadában napokig egy kihasználatlan számítógéppel éltem egy fedél alatt, ám én se javítottam ezen posztolgatással, Cordobában ugyan feloldottam a szüneteltetést, ám csak egyszer léptem be az oldalra), tehát ezek után nyilvánvaló volt,  most éppen nem erről szól az okos telefonom. Jelenleg az egyetlen hely, ahol nincs szükségem GPS-re, iránytűre, a számomra fontosakkal kommunikálhatok wifi és telefon nélkül is, a szülőföldem. Mielőtt elkezdtem volna a fapadosokat böngészni, egy napot ültem  még a gondolaton 
(s evvel néhány ezer forintot vesztettem), megbizonyosodva arról, nem csak  hirtelen okoskodás, és valóban most,  az elképzelthez képest egy hónappal később jött el az ideje annak, hogy visszatérjek  "átöltözni", ahogy a barátom mondta. (Meg a korlátozott lehetőségeimen belül valamelyest újratervezni, felkészülni Marokkóra - de ezt már csak én gondoltam.) Addig azonban még egy kör várt rám.





Cadizi várak, homokból, kőből

CADIZ 1.

A buszról gyapottáblákat láttam. Közelről még soha. Nem tudtam, hogy az olcsóbbik társaság járata a nagyon külvárosba fog érkezni, pedig későéjjel megint csak taxiznom lehetett. 





Cadiz Európa legrégebben álló városa. Az időszámítás előtti 11. században föníciaiak alapították (a legenda szerint pedig maga Herkules), voltak itt görögök, karhagóiak, vizigótok, rómaiak, mórok, egyszóval jöttek-mentek  a jófajta népek. Fekvéséből adódóan kereskedői és tengerészhagyományokkal egyaránt bír. Az építkezésekhez ügyesen használták a tengerből bányászott kőzeteket, melyek oly jól viselték a klímát, hogy sok helyen máig állnak ezek a polgári és vallási épületek. Megint ingyenes vezetett sétára mentem, a helyszínek miatt megérte, a szöveg miatt nem. Képes volt a lányka azt állítani, hogy az új katedrális nem egy mecsetre épült, pedig a hátulján egyértelműen látszik, hogy igen.
A Granadában kapott lista szerint itt, egy közeli kisvárosban van caminós társaság. Mostani szállásom recepciósa legalább lebeszélt az újabb taxizásról, felvilágosított, hogy a közelből sokkal olcsóbb vonat is visz oda. Ám ez a taxis történet valahogy üldözőbe vett (na vajh miért? tán életem során, függetlenül attól, hogy megengedhettem-e magamnak,  túl sokat ültem benne kényelemből? talált, süllyedt!), mert a tengerpart mentén húzódó város túlvégére kellett mennem, tömegközlekedés nem létezik, gyalogolni már nem volt idő, se térkép, szóval megint beültem.  Majd kiszálltam a világ végén, a semmiben. Végül egy kis kajibában civil szervezetre bukkantam, nem volt se számítógépük, se kész anyaguk, futás haza, szerkesztés, nyomtatás, így kaptam egy kis brossurát a Via Augustáról. Ugyan jóbarátom tanácsolta,  ha nem muszáj, legalább ezt az utat ne kínlódjam végig fordítva, buszozzak el Cadizig, onnan sétáljak vissza Sevillába, ők is nagyon üdvözölték az ötletet. Az utolsó vonathoz még elvittek autóval. Persze sikerült kettővel korábban leszállnom, egy órát gyalogolnom az elővárosokon  át. Bandukolva az éjszakában azon gondolkodtam, hogy micsoda szavakat tudok már spanyolul, mint például azt, hogy alkotmány, de fél kilót semmiből nem tudok kérni, a számolás is csak tízig megy. Eme önironikus eszmefuttatás végére jutván nagy térre értem, közepén tábla: Plaza de la Constitucion. Ha már ilyen szépen együtt voltunk (híveim a szinkronicitásban!), lefényképeztem. 



Visszaérve a szállásra, az éjszakai portás közölte, hogy két utcával odébb is van zarándokszervezet, nem kellett volna egy percet se utaznom. Másnap tehát őket is felkerestem, szépen előkészített anyaggal várták a pelegrinokat és pelegrinákat... Előző nap hová kapkodtam megint? 





Mecset volt, templom lett a régi katedrális is


A parton sétálva fiatal pár magyar szavait kaptam el. Hónapokon át igyekeztem magam kínainak álcázni, bármekkora turistacsoport közelébe kerültem is, most azonban (nincs rá magyarázat) hezitálás nélkül rájuk köszöntem. Ők voltak a jóleső kivétel. Asturiából jöttek, ablakuk alatt fut el a Camino Primitivo, így 2012-ben bizonyára én is. Mesélték, hogy három év alatt észrevehető változást figyeltek meg az ott járók összetételében és mennyiségében. Hamar összeért a véleményünk turistáról, zarándokról, spirituriról. Mondták, ők is elfojtják a szót, ha magyar van a közelükben. Elfogyott az informatikusi munkájuk, most nyaralnak, aztán irány Magyarország, hogy feltöltsék a családi aksikat, és újra belefogjanak a nagyvilágba. Tíz perc alatt talán többet tudtam meg róluk, mint észak-spanyol szomszédaik három év alatt. Helyesek, okosak, két mondatomból értették, mi van velem, és remélem, én is őket. Tiszta szívből sok sikert kívántam a következő helyük megtalálásában,  ők is ugyanezt nekem.



A víz és az időjárás melegebb volt október elején (majd még a közepén is) itt, mint a dél-portugál Algarvén meg a Costán nyáron. Délután három-négy között még negyven fok, ragyogó nap, igaz, a reggelek és esték már hűvösödtek, párásodtak. Gondolom július-augusztusban elviselhetetlen lehet. 

Jólesett esténként tai-chizni a parton.



A szálláson harmadik napon jutott eszembe megkérdezni, tudok-e a városban valahol számítógépet használni. Elnéző nevetés. Itt, éppen a recepciónál, tőlem húsz centiméterre, méghozzá ingyen. Hehe, tehát annyira már nem fontos, hogy rögtön kiszúrjam. Éppen képeket rakosgattam fel az adatfelhőből a fészre (van olvasó, aki csak így tud utazni), amikor belém lopózott egy megérzés, felszaladtam a szobába, és lőn, hogy a telefonom négy nap tetszhalál után ismét reagált a töltőre. Érteni véltem. Meghoztam a döntést, már megvettem a repjegyet, ezért nem kell tovább elromolva lennie.
Volt itt egy recepciós srác, aki szerint az elmúlt években valamicskét javult a helyzet Marokkóban, ám ennek ellenére nőtt bennem a félelem, s ami korábban nem okozott volna gondot, tudatosan kellett eldöntenem, hogy egy reggel a mindig egyedül étkező arab srác mellé üljek. Jó étvágyat kívántam, megköszönte, és csendben ettünk. Látszólag előrelépés, valójában pedig vissza. A két perce és még két percig látott, ismeretlen karibi srác borából például nem okozott gondot megkínáltatni magamat. 
Egy hostelben nem csak a lakók többsége ifjú,  a  személyzet is húszas, itt meg csak fiúk. Egyikük folyton spórolt nekem, ne így utazzak, inkább úgy, melyik a kedvezőbb fizetési mód, a szobámra vonatkozó diszkont-árnak is utánajárt, nem nyugodott bele abba, amit a gép mutatott. Bölcsész-hippifazonok, némelyikük több nyelvet jól beszélve itt csak a szállásért dolgozott, szép zenélések gitáron, ugyanakkor gyakorlott takarítás is. Ha a konyhában gáztűzhelyes bénázás közben elnyiffantottam magam, hogy "come on baby, light my fire", ketten ugrottak gyújtani, a youtuberól  Pink Floyd, Beatles, Al Di Meola szólt, s ha sokat voltam bent, buzdítottak, hogy húzzak már ki a partra, vagy fel a tetőre levegőzni. Egyikük látta, hogy blogot írok, kérdezte, miről, mondtam politika, utazás, irodalom... Náluk is volt diktatúra, fiatal kora ellenére már levonta a világtörténelmi tanulságokat... Gondolom én, mivel két tört angol mondatom eredményeként észleltem, hogy a korommal és vándorlásommal megalapozott respektem tovább nőt. Aki addig szégyellt előttem gyakorolni, hiába is biztattam, másnap a szűk recepciós szobában együtt szorongva háttért gitározott a képtöltögetésemhez. Befogadtak, tapintatosan apáim-anyáim lettek ezek a srácok, és még a nevüket se tudom. Nem tettem semmit, csak laktam, aztán valahogy így lett. Pedig alig szólaltam,  a gyenge angolom miatt szégyenkeztem a pergő nyelvű lakók és a trippadvisor-dijas "legjobb személyzet" előtt. Teltház volt, legfeljebb a tetőterasz hintaágyába fértem volna, búcsúzáskor mégis "ne menj, maradj még Eva", én pedig hálákat zengtem, de csak azt kérték, írjak a booking.com-ra jó review-t. Megtettem, kétszer is, ám erről majd jóval lejjebb...




Cadiz a csodaszép strandjaival, szűrt fényben, esőben  is hangulatos parti sétányával, erődjeivel, minaretből-mecsetből átfabrikált, tenger felé aranyra festve nagyzoló kupoláival, fürdőházával, világítótornyaival, naplementéjével elbűvölt, nagyon komfortosan éreztem magam a három óra alatt minden látnivalójával együtt bejárható városban. 





Élet a tetőn


Volt tehát egy jegyem "haza", meg egy gondolatom, hogy nincs már többé szükségem a Camino-ürügyre, ahhoz, hogy világgá menjek (pedig az evvel járó státusz gyakran jár előnyökkel). Ezt a kapaszkodót is ideje már elengednem, de hogy aztán hova tovább, arról morzsányi ötletem se. Az is csak haloványan derengett előttem, hogy a kezdeti elképzeléseimnek megfelelően sétáljak egyet még a Via Augustán is. Időm volt, belefért.



VIA AUGUSTA  - Camino Interior

Mottó: Minden utazásnak van egy titkos célja is, aminek az utazó nincs tudatában. (Martin Buber)

Ez is római út volt valaha, Augustus császár idejében építették a Pireneusoktól Cadizig. Persze ha már ott volt, baktattak rajta zarándokok is, eleinte nyilván Finisterre, majd a kilencedik századtól Santiago de Compostela felé. Manapság mindenesetre Camino Via Augusta de Santiago néven hivatalosan is zarándokútként fut. 




 Bahia Cadiz

Az első napi sétát mindjárt elspóroltam, nem kerültem meg gyalog az öblöt, elegánsan áthajóztam rajta. A szárazföldi természetvédelmi parkot már láttam vonatról, amikor a caminós szervezethez utaztam. 


Puerto de Santa Maria valaha gazdag varos volt, itt kotottek ki Colombus hajoi. Van valami helyi borkulonlegesseg is, Sherry neven fut, utcatol stadionig szinte minden ezt a nevet viseli, am elmulasztottam megkostolni. Itt ébredtem rá végre, hogy a "bahia" szó ölböt jelent. (Valaha volt ilyen nevű nyugdíjbiztosításom és kedvenc ruhaboltom is.) Azt is itt tudtam meg, hogy Catalonia kivetelevel mindenhol zajlanak meg bikaviadalok. Szegeny bikak. Igaz, mashol meg vadasznak. Apropo vadaszat... 
Írtam Z-nek, hogy ha nem nagy teher neki, legyen szíves kicsit női szemmel is Marokkóra nézni, s az útjuk végén pár mondatot küldeni nekem arról, milyen utazási, étkezési módokat, szállásokat, városokat  talál viszonylag biztonságosabbnak egy "solo woman" számára.  
Evvel a kérésemmel aztán kisebb lavinát indítottam el... magamnak. Rám cuppant, érezhetően elvárta, hogy visszamenjek Cadizba, ahova akkor érkeztek, de maga nem tett egy lépést sem felém.  Ő úgy látta - természetesen teljesen sztereotípia-mentesen, mert neki olyanjai nincsenek -, hogy az oroszlán aszcendensem miatt vagyok vele szívtelen, én pedig úgy, hogy nem kívánok megdugva lenni a barátaival való fontos és izgalmas programjai közötti üres félórájában. Bár csak néhány mondat erejéig,   mégis  belefolytam egy olyan méltatlan üzengetésbe, amilyenről azt gondoltam, ezen a szinten húsz éve túl vagyok. Úgyhogy röviden megköszöntem neki azt is, hogy alkalmat adott a "mennyire jutottam az apám kontra férfiak témában az elmúlt évtizedekben" nevű tükörbe is belenéznem. Aztán felfüggesztettem a "beszélgetést".  Elvégre Thelma és Louise se küldtek maguk elé senkit, ugyan mérné már ki, pontosan hová, milyen szögben kell érkezniük ahhoz, hogy legyen némi esélyük túlélni a zuhanást.
(Mikor hazaért, ismét rákérdeztem Z-re, és világossá vált, hogy nem csak révésznek, de előörsnek sem vált be, nem tudott a szempontjaimra figyelni,  saját rémületével pakolta tele az üzenőfalát, mindenen szörnyülködött, kezdve onnan, hogy a pár perce még szaladgáló kecskét az utcán kapták el, nyilvánosan szúrták le, belezték ki. Pedig csak egy  másik kultúrába csöppent, ahol nem disznót ölnek, és nem háborúba,  meg nem is embert látott brutálisan legyilkolni. Evvel a fotóval éppen nem, de egyebekkel a saját félelmeit akasztotta rám támogatás helyett, pedig félni ügyesen tudok egyedül is, igazán nincs szükségem segítségre. Olyan bátor vagyok, mint egy "tipikus" oroszlán.)


Köztünk jár...

Így aztán elbabráltam evvel a kérdéskörrel, végig a császári úton. Belső munka, nem kívánkozott üzenőfalra  semmi. Világos volt, hogy a régi, gyógyulatlan, ki nem nőtt apás játszmába keveredtem. Sikerült megerősítenem magamban azt, hogy "nem szelídítünk apukát, nem akarjuk meggyőzni semmiről, nem tesszük szét a lábunkat, nem próbálunk életünk árán is megfelelni neki, súlyos árat fizetni akár csak az átmeneti törődésért is, a szeretetéért meg semmiképp sem, mert annak megléte alanyi jogon jár, hiánya nem rajtunk múlik". A  közelében még nem érezett, ám táv- "párbeszédünk" során bennem is fellobbant szexuális vonzás szintúgy fájdalom-mintát jelzett.
Ide kívánkozik egy korábbi poszt említése. (Aki ezen a ponton hagyja el az oldalt, annak hiába is javasolnám, nézzen magába, hányféle - minden, egymáshoz kicsit is hasonló helyzetben ismétlődő, mintakövető - játszmát folytat,  anélkül, hogy tudatában lenne. Gyerekként kényszerből, később önként vállalva, miként áldozza fel a talán soha ki sem próbált, valós, saját életét az akár élő, akár elhunyt szülei, családtagjai -  gyakran posztumusz - megnyeréséért, "szeretetük" megőrzéséért is.) 
Mindenesetre már az is munkás feladat volt, hogy szétválasszam magamban a számos kérdésben tisztán látó szerb ember és az érzelmileg sok ponton elakadt, éretlen férfi képét, nehogy a kettő egybemaszatolásával újabb sztereotípiákat építsek magamban. Azon is volt mit gondolkodnom, miféle önteltségemnek köszönhető két mélyen érintő és felemelő találkozás után ez a lesújtó, megdaráló, emésztő harmadik, bár az tiszta volt, hogy mind számos tanítást hordozott magában. Valamint ott volt még a mozarabon átsuhanó lengyel-német zarándok tükre, és már a portugál caminón is volt alkalmam, hogy élesben gyakorolhassam az apai mintára utaló jelekről megértett elméleteket.
Mire mindezt néhányszor átfolyattam a szívemen  - tudvalevően az ész "tudása" érzelmi elakadásoknál nem sokat ér -, végére is értem a Via Augustának. 


Carrusel, Jerez de la Fronteira, ahová szokás szerint fiestakor csöppentem


Tudtam, hogy nem lesznek zarándokszállások. A kisvárosok húszas vagy hetvenes éveiből lekoszlott, a többihez képest olcsó, büdös, sötét, szomorú kis szállodaszobáiról századfordulós regények és íróik hasonló helyeken leélt élete jutott eszembe. Nem akartam lehangolódottságba süppedni, arra gondoltam, most én is egy regény főszereplője, vagy éppen írója vagyok. 
Szerintem a világ legapróbb zuhanytálcáival találkoztam, mind a hatvan kilómmal mozdulatlanul is minden irányban kilógtam belőlük, a  fürdőszobai, bárszekrénybeli poharakat pedig sehol nem használtam. Dolgoztam magasabb kategóriás szállodában, ahol egyetlen szivacsot adtak kádhoz, vécéhez, pohárhoz. 
Lassan elsajátítottam a déli népek ágyazási módszerét, esténként egyre ügyesebben csusszantam bele a "borítékba", amit szükség esetén reprodukálni is tudtam.
A Caceresben vásárolt intim kehely is bevált. Még a három évvel ezelőtti caminómon hallottam róla, azonban csak most jutottam el odáig, hogy feladva a mindenféle  női kellékekkel való úti bajlódást, végre vegyek egyet.
Megint eszembe jutott egy olvasóm korábban említett, meghökkentő írása a jólápoltság emberi minőséget jelző fontosságáról. Nos hát, a harmadik hónapban akadt blúzom, amit azért dobtam ki, mert számtalan hideg vizes, szappanos, samponos (mikor mi akadt a kezembe) kézi mosás után látványossá váltak rajta a fekete koszcsíkok. A hátam négy hónap alatt egyszer sem volt rendesen megmosva, a közepét nem érem el, nem volt erre áldozható szabad ruhadarabom sem, valamint úgy találtam, a nyeles kefe nem mutatna jól a zsákomra tűzve. Sose voltam napi hajmosó, vaxolatlan, rövid frizurám pedig igen jól tartotta magát, megmosása csak akkor jutott eszembe, ha már viszketett a portól, verejtéktől. A hátizsákomat a harmadik hónapban volt alkalmam kimosni, szappannal, hideg vízzel, noha hetente ráfért volna. Olykor koszos kézzel ettem a koszos gyümölcsöket, nem pazaroltam az ivóvízkészletemet, a szutyokra rákent, ragadós fertőtlenítők pedig nem nyugtatnak meg, nem élek velük.  ...Valamint egyéb úti borzasztóságok. A salamancai francia öregúr talán még mindig dicsérte volna csinosságomat, ám a külső apróságokon való aggodalmaskodás helyett inkább befelé fókuszáltam. 
Mások megszólásáról jut eszembe, egyszer megtörtént, hogy egy buszon ülve gyanakodva szimatoltam feketét, fehéret, tarkát magam körül, kerestem a "bűnöst", ugyanis konkrétan büdös volt. Konkrétan én voltam büdös - eszméltem rá pár perc után. A Samsonite secret bag-em szaglott erősen. Sok zarándokúton át viseltem - jellegénél fogva - a bőrömön, azonban kimosni eddig még nem jutott eszembe, nem csoda, ha egy idő után a verejtékembe savanyodott. A tanulság kézenfekvő: amikor másnál szaglászunk, vérmérsékletünktől függően talán meg is gyanúsítjuk, rámutogatunk, rátámadunk, jó eséllyel nálunk bűzlik valami. 



Nagybirtok

Egy kismadár landolás közben  a fejem búbjának ütközött, majd szerencsére sértetlenül szállt le mögöttem. Biztosan elromlott a radarja.



Kiürült, szétvert farmház valahol az úton

A 2008-as válság Spanyolországot is megrázta, nyomait halmozottan láthattam ezen a szakaszon. Gazosodó a aquapark-romok, elhagyott, egykor patináns fogadók, farmházak. Csak a kaszinó vergődött még valahogy. 
Ez az út valaha, talán a középkorban vonzó lehetett nyugalmával, nekem azonban unalmasnak tűntek a szántóföldekkel tarkított csúnyácska, modern elővárosok. 
A fenti rom felé vezető földúton valahonnan mögém szegődött egy piszkos alak, egyre közeledett felém. Hasonlót láttam már sokat, nem szoktam félni, most azonban feszült lettem. Mindenesetre úgy haladtam tovább, mintha minden rendben lenne. A farmhoz érve próbából egy szemetes ösvényre kanyarodtam, nem találtam valószínűnek, hogy bárkinek ott legyen dolga. A fickó mégis követett. Ekkor bukkant fel mögöttem az épp elhagyott földúton egy rendőrautó. Alig hittem a szememnek, annyira valószínűtlen volt a jelenség.Település, ember tíz kilométeres körzetben sehol, a keskeny földutak nem alkalmasak autózásra, meg hát minek is. Lassítottak, letekerték az ablakot, ezalatt én visszatértem a jelzett csapásra, az emberem toporgott még egy darabig, aztán megfordult, elindult abba az irányba, ahonnan jöttünk, hamar el is tűnt. Az autó lépésben haladt a sok kilométer hosszan áttekinthető pusztaságban, éreztem, hogy rám figyelnek, csak sokára tűntek el a látóhatáron. Ebből tudtam, hogy valóban veszélyben voltam. Angyalok érkeztek rendőrautóval.  



... Ilyen tájakról tudtam volna többszázas sorozatot készíteni...

Ez a népszerűtlenségre determinált gondolatsor is itt született meg bennem: 

Még ha  nem is tudunk kimászni a gödörböl, ott pusztulunk az alján, muszáj tudnunk, valójában miért kerültünk oda. Lehet, hogy akinek szokatlan az önreflexió, annak vacakabb érzés úgy ott lenni, hogy még csak ráfogni sincs kire, nehéz szembenézni avval, hogy miénk minden felelősség. De csak ez az út vezet az ösztönlénytől a tudatos ember felé. Jó hosszú út, nincs azonnali megváltás. Egy élet, két élet, sok élet... Míg egyszer csak már ki tudunk mászni, aztán megint valamennyi, míg bele se esünk többe. 

Vannak terapiak, mindenfele modszerek, amelyek jo esetben (!) egy-egy korben, egy-egy teruleten elvezethetnek az "eleg jo" mukodeshez (ezt a talalo kifejezest Pal Feritol tanultam). Am ha megvaltast kinalnak, akkor hiteltelenek, es egeszen bizonyosan meg ezt az allapotot se tudjuk veluk elerni. Persze amitani es onamitani mindig lehet, az egonk mindent kepes a sajat hasznara forditani, arrol is meggyozhetjuk magunkat, a kornyezetunket, hogy egy "onismereti" kurzus (melyrol Popper Peter tett talalo, szarkasztikus megjegyzeseket), az "El Camino"-n valo setalgatas, akarhany vipassana- meg akarmilyen tanfolyam utan mar epp csak a gloria hianyzik a fejunkrol, am ez a hiany is csak valakinek a fatalis tevedesebol kovetkezik. Erre az amitasra nagy az igeny, magas az arfolyama a nepszerusegi piacon. 

Szkájpos konzultációt kezdeményeztem jóbarátommal, aki nem is értette, mi a kérdés, számára mindez egyértelmű. Ezért is a legjobb barátom ő.

Dos Hermanas annyira semmi, hogy fotózni se volt mit. Úgy viszonyul Sevillához, mint Szentendre Budapesthez, csak nem úgy néz ki. Azonban találkoztam egy aranyos pultosnővel a bárban, ahová kávézni ültem be. Nyakában szokatlan, filigrán ezüsthold, megdicsértem, és elnézést kértem a pusztán néhány szavas spanyolomért, mire ő is, amiért nem beszéli az én nyelvemet. Szerintem is ez a kedvesség alapvetés, nem az a gúnyolódás - hogy a többi bántalmazást most ne is említsem - , amilyenben néhány héttel ezelőtt Dogville-ben részesítettek az jó katolikus keresztények. 
Időm volt bőven, kedvem Sevillába visszamenni pedig nem,  ezért itt lekanyarodtam, és a nagyváros előtt néhány kilométerrel felültem egy granadai vonatra. 


GRANADA 2.





Itt még folyik a bikavér

A vasutallomasra megerkezes után a  meg kintebbi buszpalyaudvarig batyuztam el, a kesobbi, Gibraltar-foki lehetosegekrol erdeklodni. Nagyon kulvarosban voltam, az elozo, ismert es megszeretett szallasomon nem volt hely, az ujrol meg fogalmam nem, a terkeptol annak idejen megvaltam, most hat újra taxiba ultem. Odaertunk, fizettem, aztan korulneztem, egy egeszen masik hotel elott alltunk, kerdeztem, valamit morgott spanyolul, hogy ez az, itt van, en meg rahagytam, ő csak tudja, mert valoban, neha tobb neven is fut egy hely, a tulajdonosvaltasok retegenkent rakodnak rá egy szállodára. A ficko elhajtott, en meg a bejarathoz, teljesen zarva, es ott alltam a nem tudtam hol. Kerdezoskodtem, vallvonogatast kaptam. Felhangosan morgolodva szidtam a taxist, elontott a mereg, evvel egyutt az adrenalin is, egy lendulettel berohantam az altalam ismert, mintegy felorara levo ovarosi Turismoig - ennek iranyat legalabb meg tudtak mondani -, am az is zarva. Sebaj, a kozelben van egy infos kioszk, at oda, kilometeres sor var Alhambra-, flamenco- es egyeb jegyekre. Felorat acsorogtam, rajtam a hatizsak, oktober eleji kanikula, aztan eloztem, hogy csak egy terkepet szeretnek, ám elhajtottak. Vegul meg egy oras kerdezoskodes es boklaszas utan celhoz ertem. Lecuccoltam, a recepciosnak mindjart kiontottem a lelkem a varos tulfelen engem otthagyo taxisrol. Aztan kiderult, hogy ez a panzio nem csak messzebb van az ovarostol, ugyanakkor dragabb is, mint az elozo alkalommal kiélvezett hostel volt, de reggelit se adnak, tehat irany az elso bolt, legalabb foznivalot is veszek, szerencsere van konyha.  Mutattak merre a szupermarket, s alig jutottam ki a panzio utcajabol, amikor a szivemhez kaptam. 
Ott alltam azon a sarkon, ahol a taxis kitett!
Nem volt o lelketlen, csak nem volt turelme elmutogatni, hogy a behajtani tilos tabla miatt  itt tud kirakni, forduljak be, menjek vegig az utcan, a tulfelen van az en helyem. Ami ennel fontosabb, hogy  mar megint ketsegbeestem, meg merges is lettem, es kapkodtam. De legalabb ha meg a fizetesnel lett volna annyi figyelmem, hogy tisztazzam vele, hol is vagyunk. Mert amennyire nem figyeltem, valoban akarhol is kitehetett volna. Na ez az, amit Marokkoban nem tehetek meg. Ahogy azt sem, hogy ketsegbeesetten kerdezoskodom az utcan, kapkodok, idegeskedek... ott, ahol egy nonek kerdezoskodni nyugodtan sem ajanlott. 



Livia, Fali (Rafael), hatterben az Alhambra. A foszereplok pedig a granadai ciganyok.

Ezen az esten tortent meg velem a Flamenco-csoda, amely kozzetetele utan a feszen tovabb csokkent az olvasoi letszam. Talan ok is elmulasztottak feliratkozas elott elolvasni a Hasznalati utasitast, s ugy ereztek,  beleronditottam lanyregenyes almaikba. 



Balra az Alhambra tornyai

... Pedig csak kiultem a kedvenc teraszomra az esti Alhambrat nezni. Sacromontei ciganynegyed, tomegtol szandekosan rejtozo, baratsagos aru hely, rozzant asztalokkal, am szep panoramaval. Korabban is megengedtem magamnak itt az egy pohar bor luxusat. Most ot percig se ucsorogtem, mikor egy fiatal par megszolitott, honnan, hova, a masodik mondat utan pedig meghivtak az asztalukhoz. Rajuk neztem, tudtam, hogy jo lesz. Es jo lett. Malagaiak, a lanyka jart valaha a Francesen, fel mondat utan osszeert a velemenyunk, meg elt Irorszagban is, a fiu most tanul angolul, tobbet nem is tudok roluk. Jol megertettuk egymast, szavakkal es nelkuluk is. Aztan szedelozkodtek, mennenek ok most flamencot hallgatni, ha van kedvem, tartsak veluk. A tulajdonos mondott nehany helyet a kozelben, majd megjegyezte, hogy itt is lesz tiztol. Bennem is megfordult, hogy kicsi ez ahhoz, ok pedig szerettek volna tobb lehetoseget  megnezni, hat elindultunk. Turistabuszok, az egyoras musor ara meg a csillagos eg. Nem erre vagytak. Megint Coelho pasztora jutott eszembe, felnevettem, figyeljetek meg, ott lesz a kincs, ahonnan a keresesere indultunk. Tettunk meg nehany probat, aztan vissza a hallgatag baroshoz. A teraszon mar muzsikaltak, konyha zarva, a szemelyzet adta a ritmust, itt egyebkent is mindenki egy csalad. Azert nehany tapast frissen osszedobott nekunk a tulaj. A Los Chantos zenekar a hetvenes-nyolcvanas evekben elte fenykorat, lemezek, tv, pompa. A kozonseg pedig szinten csaladtagok, helyi ismerosok, tavolabbi spanyolok kettucatja, idegen nyelvu csak jomagam. A hir gyorsan korbejart, hogy Pelegrina, az egyik gitaros meg is ragadta az alkalmat az udvarlasra, mert micsoda unalmas dolog Santiagoba bandukolni egyedul, jojjek vissza tavasszal, s menjek veluk a Camino El Rociora, ahol is harom hetig istennel tancolnak. Elkepzeltem magam, amint egy karavannal enekelve, tancolva vandorlok, igy eletem derekan, es ezen megint nevetnem kellett. Igaz, soha ne mondd, hogy soha.
A teraszon huvosodott, betereltettunk a belso "termekbe". Mi VIP-helyet kaptunk, es hamarosan azokban az eldugott zugokban is sor kigyozott, ahonnan semmit sem latni. Folyamatosan erkeztek az ujabb rokonok, ismerosok, uzletfelek - nevuk es helyuk a hierarchiaban hangosan bemutatva -, mindenki ragyujtott egy notara, vagy hangszert ragadott, vagy tancra perdult. A zenekar legifjabb tagja, a nyolcev-forma "niño" faradhatatlanul dobolt egesz ejjel, arcan az almossag jeleit sem lattam. 
A flamenco feminista, erotikus muveszet. Ezt sugarozta a ferfienekes pink, fodros inge, finom kezmozdulatai, lefotozhatatlan labmunkaja, hangja, az - anyanyelviek szerint - koltoi szintu versei, szineszi eloadasa is. Drama folyt. Remenytelen szerelem, a mindennapi elet kemenysege... Lidia neha megprobalt forditani, mondtam, nem szukseges, latom az arcokon, a szemekben az emberi-, es a ciganyemberi let minden fajdalmat, szenvedelyet. Neha osszekaptak valamin, aztan nagyokat nevettek. Egymasnak zeneltek, maguknak... es nekem! Ezt harom dal elott is elmondtak, meg azt, hogy sokan vannak itt, akik azt szeretnek, hogy boldog legyek. Kedves spanyoljaim is otpercenkent kerdeztek, hogy "Eva bien?", lestek, csillog-e a szemem, szeles-e a vigyorom. Kinevettek ha a gyonyorusegtol nyitva felejtettem a szamat.  Untam ilyen surun valaszolni, neha csak megpusziltam oket. 
Aztan megjelentek az eros NOK. Labuk nyomaba erni is szep eletfeladat lehet. Harmincas, haromgyerekes, arcra tan nekunk nem szep, de izmos, parductestu, hatarozott, kiralynoi tartasu Fekete Madonna. A Buszkeseg. Majd egy idos asszony, jottere megallt a levego, a ferfiak figyeltek ra, teret, helyet adtak neki. Benne egyesult a tartas, a meltosag, az ero a kedvesseg bajaval. A Derus Bolcsesseg. Masok balvanyokat szoktak, en ovatosan az o vallat simitottam meg, talan eszre se veszi, de hatha a megerintesevel en is olyanna valhatok... Megint a Torokfurdo jutott eszembe, a ket generacio asszonyai. 
Egymasebol ettunk, ittunk, nem csak jot mulattunk, de utaztunk fel, le, melybe, magasba, negy es feloran keresztul. Harman kevesebbert, mint az otvenkilenc es felperces al-folklor dija fejenkent. Szanaszejjel hagytam taskamat, telefonomat, mondtak, hogy nehany evvel ezelott  nem tehettem volna ilyen konnyeden. Valami megvaltozott. Nem tudom mi, szamomra eleg az, hogy biztonsagban ereztem magam.
A Mozarabe-posztban emlitettem, hogy a legnagyobb veszely, ami Granadában erhet, ha egy udvarban zenelo ciganyokba botlok. Tessek, megkaptam. Evvel egyben letudtam az Emilio Estevez-Martin Sheen The Way-enek utolso, a caminos eletembol meg hianyzo jelenetet is, ill. a hamvak hurcolaszasa meg elmaradt a gyujtemenybol. (De szemelyesen ismerem azt a magyart, aki a feleseget kristalyba zarva Finisterreig vitte - bar a tortenet cseppet sem rozsaszin, a konyvben leirtakkal ellentetben.)
Lassuk csak: A Camino Frances-re indulva, Barcelonaban leteptek a penzemet, bankkartyamat, irataimat tarolo taskamat, majd kis ido mulva a srac duhosen, am sertetlenul hajitotta vissza. Ra volt varrva egy jel.  Korabban meseltem mar, hogy azon az uton reszegedtem meg eletemben eloszor, eppen Virgen del Caminoban sikerult egy csapat apaca arcaba hangosan belebufognom, a Camino Primitivon pedig korbehanytam es vegigfetrengtem Tineo varosat. Szinten arrafele, kedves zarandokok fuves cigivel kezeltek az asztmamat. (Bar a filmben errol pusztan emlites esik.) Nemreg pedig Sevillaban a gyorsasagomon mulott, hogy nem tartoztattak le kozszemerermsertesert.
Ó, mi szentéletű zarándokok!... 
Meg azok, akik szeplotlen mesekbe ringatjak magukat, masokat.
Ezt a ciganyos jelenetet pedig nagyon irigyeltem a filmbol. Most megadatott! Aldas erte minden kozremukodonek is. Bucsuzaskor olyanforma embereket olelgettem, amilyeneket egesz eletemben igyekeztem az utcan elkerulni. Vegul a kedves part is, akik befogadtak, befogadtattak, s ot egyuttoltott ora utan maradtunk tovabbra is formailag nevtelen, adattalan, ismeretlen... valahol megis ismerosok. 
 ... Mar megint mibe keveredtem! Pedig csak kiultem a kedvenc teraszomra az esti Alhambrat nezni.


Terasz, Lidia, Fali, a "gitarosom" es az Alhambra









Balra a Buszkeseg, jobbra a Derus Bolcsesseg

A sevillai borbély után ismét eljött a fodrászolás ideje. Aranyos kislany, mutogattam, mit csinaljon, vegul kinyitotta a fiokjat, hogy az eszkozoket is kivalogathassam. Jokat nevettunk a szavak nelkuli kommunikacion. Az eredmeny eletem legrovidebb frizuraja lett, néhol a bőröm is kilátszott, pont akkora volt, amilyet mar harom eve, az elso utam elott szerettem volna, am akkor a tetovalt, pirszinges, kopasz pesti srac kozolte, hogy nem csinal belolem bolondot. Pedig szerintem lehet noiesen viselni a csutka-frizurat is. Ez sem a mereten mulik...
Estenkent visszajartam a kedvenc helyemre, a tulajdonos legutoljara mar nem is kerdezett, csak hozott egy pohar vino tinto-t, na igaz, epp akkor edes bort szerettem volna. Hat kaptam azt is, mindegyikhez mas-mas tapast, am en csak a szokasos egyet tudtam megenni. Epp kapora jott a szemben kukazo ciganyember, a turistak majd leestek a szekukrol, mikor atvittem neki a szendvicsemet. Vegul meltanyos elszamolasban reszesultem, a bárossal kozosen alltuk a nem rendelt, de elfogyasztott boromat es az elajandekozott etelemet. (Ha valaki arra jar: Granada, Albiacin, Camino del Sacromonte 41., Bar Pibe.) Valamint: nem allitom, hogy a jovoben nem fogom elkerulni, de legalabbis ovatosan kezelni az olyanforma embereket amilyeneket ezen a bizonyos esten olelgettem. Tettem egy lepest az eloiteleteim és sztereotípiáim  felszamolasa fele, de "hulye azert nem vagyok". (Peldaul azt a szabolcsi lanyt se tudom még elfelejteni, akit SZETA-s koromban a "kozponti bizottsag" keresere atmenetileg befogadtam, s nehany nap mulva kirabolt.)


Mirador San Nicolas. Masok is az Alhambrat es a Sierra Nevadat bamuljak

Az Alhambra valojaban nem is belulrol nyugozott le, talan irtam az elozo ittletemkor, hogy kicsit untam a sok arab ornamentikat. Kivulrol azonban elbuvolt, nem tudtam megallni, hogy vagy szaz kepet ne keszitsek rola a San Nicolas Kilatopontrol, az Albaicin szamos sarkabol, a Sacromonterol, ejjel es nappal. Szerencsere az utam soran indikatorkent is funkcionalo telefonom "megengedte" most ezt nekem. 


Generalife es Alhambra a San Nicolasrol

Megszerettem ezt a varost mar elsore is. Ezert jottem vissza, s ha csak azt az egy ejjelt nezem, mar akkor megerte. Azonban volt meg sok aprosag, amit csak most fedeztem fel, s bizonyara meg tobb, amit meg nem. Itt en is turista voltam. Remelem, azert nem ostoba. 



Arab negyed, egy maganvilla

Megfigyeltem, hogy az országban alapvetés a szelektív hulladékgyűjtés. A nagyvárosokban egészen a sütőolaj-gyűjtő és ruhás konténerekig is kiterjed, minden fajtát külön gyűjtenek be, aminek hátránya az éjszakánként egymás után végigcsattogó kukásautók sora. A tömegközlekedés akadálymentes, még a pályaudvarokon is hidraulikus emelők állnak rendelkezésre. A vonatok kulturáltak, a távolsági buszok pedig kényelmesebbek  a miénknél, néhány társaság uzsonnát osztó utaskísérőket is alkalmaz. A szélkerék-sorok mellett elterjedt a napkollektorok és napelemek használata is, nem csak a tetőkön, de teljes mezőket borítanak be velük úgy,  hogy alattuk jószágok legelésznek. 


ALGECIRAS-RONDA-TARIFA-GIBRALTÁR

Mottó: "Szakadék fölött nem illik lebegni. Vagy ugrasz, vagy lógatod a lábadat, esetleg kavicsokat dobálsz bele, vagy segítesz másoknak ugrani, vagy lelököd őket... de lebegni nem illik." (Egy ismerősöm mondta indulás előtt)


Algeciras, strand, az egyetlen fotózható pont

Algeciras hatalmas, csúnya nemzetközi kikötő Marokkó felé. A booking.com azt írta a szállásról, közel van mindenhez ami közlekedés. Valóban, annyira közel, hogy a panzió nem csak a pályaudvarok szomszédságában, de éppen a kikötőben, a marokkói negyedben található (hogy itt se maradjak jel nélkül), a nők többsége leplekben jár, fodrászüzletek csak férfiaknak, és az arab cyber-üzlet tulajdonosa meghökkent, hogy én oda csak úgy - a cégtáblának megörülve, körül sem nézve, gyanútlanul - besétáltam. Becsületére legyen mondva, zárás utáni túlórában addig-addig halászta a szutykos-ragadós hardverek hálójában és az éterben elkallódni készülő Ryanaires beszállókártyámat (nem sikoltottam fertőtlenítő után, valamint igyekeztem az ebolára nem túl sokat gondolni), míg végül a saját gépéhez ültetett, ahol együtt mentettük meg az enyészettől. Vendéglátóhelyre beülni az egész városban nem jutott eszembe, nem láttam tanácsosnak (épp úgy, ahogy korábban, a nagyon katolikus "Dogville" nagyon keresztény lakosai között sem). Szállásom szomszédjában bordélyház, a lányok egész nap kint álltak előtte. A keskeny járdán gyakran csak két, éppen üzletet kötő fél között tudtam végigmenni. Nem baj, én köszöntem, ők nem, de utat nyitottak. A panziót két öregasszony - a kevésbé öreget megnyertem a valóban érdekes, angyalos medálja dicséretével -, valamint egyikük csekélyértelmű fia vezette, csak spanyolul beszéltek, és hol  a kártyaleolvasóval, hol a wifi-routerrel nem boldogultak, majd csodálkoztak, hogy a neten rendelt három éjszakát utóbb, ott a helyszínen még kettővel megtoldom. Garniszálló, félóránként csapta be egy távozó a szobaajtót. Az utcáról éjjel-nappal hangos társasági-családi élet zaja, a "ki mit főz" orrfacsaró szaga szivárgott fel, ha becsuktam az ablakot, akkor meg a kárpitok, falak cigaretta-bűzét élvezhettem. Valamiért Graham Greene regényei jutottak eszembe. 
Ha a miliőt nem is, ám azt, hogy e néhány napban boldogulok, igazán élveztem. Persze Európa, és a közeledő "hazatérés" védőhálójával a hátam mögött. 


Gibraltár-fok Linea felől

Malagát csak buszról láttam, ahogy a parti autópályán, hatalmas üdülővárosokon suhantunk Algeciras felé. Útközben, a parton egy magányos hegyet pillantottam meg, gondoltam, az lesz a Gibraltár-fok, délután  fogom magam, és  majd kisétálok oda. Ahogy azt Móricka elképzelte... Valóban visszamentem egy helyi buszjárattal - pontosabban La Linea De La Concepcion jelentéktelen, modern üdülővárosába, mert csak addig járt a busz - és valami kilométeres drótkerítéssel találtam magam szemben. Egyetlen kapuján felirat, hogy "Passport", biztos valami reptér van itt, vagy tán nemzetközi kikötő, akárhogy is, valahogy csak meg lehet kerülni, különben hogy mennének át az utazni nem kívánók. Vagy hát mi a fene tart itt ilyen hosszan, talán valami építkezés? Magamban szidtam a spanyolokat, próbáltam körüljárni, reménytelennek bizonyult, megkérdeztem egy járókelőt, kézzel-lábbal magyarázta, húzzak  vissza ahhoz a kapuhoz, átjárás csak ott van. Még a kapunál sem tudtam, hol vagyok, kicsit aggódtam, hogy a személyim elég lesz-e, mert az útlevelem szokás szerint a szobámban lapult. Akik ellenőrizték, spanyolul és angolul beszéltek, szintúgy, mint aztán a városban járó-kelő emberek, ám e több hónapos utazáson a turistaáradattal és kevert nyelvhasználattal való együttélés miatt ez sem volt feltűnő. Azon túl, hogy a kerítés másik oldalán levő büfében, valamint a városi buszon euróban és fontban voltak feltüntetve az árak, semmilyen különös feliratot nem láttam. Arra gondoltam, talán valami nemzetközi kereskedelmi zónába kerültem, bár olyanban sem voltam soha, így csak tippelgettem. Elmentem a busszal a végállomásig, ami még mindig csak Gibraltár városának a közepe volt. Onnan gyalog tovább,  kérdezősködtem az utcai plakátokon látott felvonóról, szintén angol és spanyol válaszokat kaptam, az elmúlt hónapokhoz képest ebben sem volt semmi különös. Aztán ránéztem a rendszámokra: GBZ. Mégaztánabb megpillantottam egy  telefonfülkét, majd egy bobbyt. Ekkor - a kaputól számítva háromnegyed óra múlva - esett le a tantusz, hogy én most Angliában vagyok. Ennyit a - sokak által irigyelt - nagy műveltségemről. Találtam egy bankautomatát, amely azt hirdette bizalomgerjesztően,  használjam nyugodtan, mert mindenféle adó- és illetékmentes. Nem álltam ellen az invitálásnak. A felvonón wifi is volt, nyomban elszkájpolhattam a hírt, hogy úgy utazom, mint egy szőke nő, aki azt se tudja, hol és miért van. (Hiteles alakítás, mert eredetileg szőke vagyok, voltam valamikor a vörös festék, majd a mostani őszültség előtt. Valamint eddig - a sevillai kultúrsokk kivételével - jó élményeim születtek abból, hogy nem felkészült, látnivalókat kipipáló turista voltam, de elfogulatlan zarándokként csöppentem nevezetes városokba.) Késődélután kevés látogató, csodás kilátás, makákók (ahogy a városról nem tudtam semmit, úgy azt sem, hogy ők itt léteznek), számos ösvény szerteszét, gyönyörű tenger, egyszóval csak úgy záporozott felém a szépség. Lefelé, a városban apró botanikus kertbe botlottam, és úgy általában minden kicsi volt. Meg zsúfolt, hiszen világvárost építenek egy hét négyzetkilométeres zsebkendőre. Ezen a tengertől feltöltéssel ellopott nadrágszíjak sem segítenek. 


Gibraltár, Katakombák tere

Sétálgatás közben megpillantottam egy zsinagógát, szokás szerint (néhány olvasónak éppen evvel okozva örömet) lefotóztam.  Hirtelen egy pajeszos-kalapos, középkorú férfi szaladt elő valahonnan, szólítgatva a járókelőket, hogy velük vagyok-e. Végül hozzám futott, és kimért udvariasság mögé rejtett izgatottsággal közölte, hogy ő a "security"-től van, itt tilos fotózni, azonnal töröljem le a fotót. Csodálkozva kérdeztem, hogy ugyan miért lenne tilos, hiszen öt perccel ezelőtt egy anglikán katedrálist is lefényképeztem, senki nem reklamált miatta, valamint megkértem, hogy legyen szíves egy tiltótáblát, valamint a nevére szóló jogosultságot felmutatni. Ő csak hadonászott és monotonul hadarta ugyanazt tovább - közben fensőbbséges éllel megkérdezte, hogy beszélek-e egyáltalán angolul, pedig hallhatta, hogy igen, még ha közel sem is oly tökéletesen, mint ő -, mire én (valóban nem tudván, hogy fejezzem ki, hogy Anglia jogállam),  azt válaszoltam, ahelyett, hogy egymaga eldöntené, mit szabad, s mit nem, keressük meg azt a rendőrt, akit az előbb láttam a két sarokkal odébb elhaladni, kérdezzük meg őt. Erre azonban nem került sor, mert egyre közelebb lépve hozzám, már fenyegetően követelőzött, miközben a mellékutcából két másik társa szaladt felénk. Ez volt az a pillanat, ahol korábbi sérüléseim bekapcsoltak, rémülten adtam meg magam, a szeme láttára kitöröltem a képet és odébbálltam. 
Az első adandó lehetőségnél felhívtam szkájpon - zsidó származású - jóbarátomat, aki álmából ébresztve is felsorolja a vonatkozó fájdalmaimat, melyeken csak belátással, fejlődő tudatossággal sikerül úgy-ahogy felülemelkednem. (Az SZDSZ egyik, szőke-kékszemű, kétkezi szakmunkás alapítójaként kaptam néhány jól célzott övön alulit a tagtársaktól, a MAZSIKE ismeretterjesztő előadásain minden alkalommal jól hallhatóan "súgtak" össze a hátam mögött, a SZOCHNUT-ban hárman hajoltak fölém dühtől eltorzult arccal, ketten pedig hónom alá nyúlva dobtak ki onnan, ahova néhány perccel előbb magam kísértem be egy keresgélő orosz alijázót, s ez az emlék máig úgy tér vissza rémálmaimban, mintha valami erőszakszervezet, legalábbis az ÁVH vallatott volna. Valamint most iratkoztam le egy holokausztos oldalról, ahol az adminisztrátor - egyébiránt közismert, és liberálisnak öndefiniált ember -, azt találta írni privát, ne is tervezzem odavinni a jóbarátom felmenőinek történeteit, az oldal a saját családi történetek helye.  Ezt így értettem: fogjam be a számat, ha nem vagyok zsidó. A közéleti személyiség nem csak kirekesztett engem, de el is döntötte, ki az én családom. Eddig úgy hittem, az, akit én annak tekintek, s amely révén számos szálon közelebbről érintetté váltam. Amúgy pedig elnézést kívánok, amiért eddig azt is hittem, mindenki érintett a történtekben.) 
Bár remélem, hasonló helyzetben én sajnálatomat fejezném ki a sértett felé, azért már ott eszembe jutott, hányféle módon reagálhatnak  azok az érintettek, akik majd ezt olvassák. Este neten megkérdeztem barátomtól,  hogy írhatom le ide ezt, hiszen aki a népieskedőkre mond egy kritikus szót, az az "egész magyarságot" szidalmazza, ha a roma-bűnözésről szól, akkor az "egész cigányság" ellen van, ha egy katolikus papról, akkor "nem tisztel semmit, ami szent", ha egy zsidóval kapcsolatban nem tetszik valami, akkor "antiszemita". Leginkább pedig egy cseppet sem szeretném az országban most nagy lángon lobogó kirekesztősdit táplálni, senki alá lovat adni.  Erre nem mondott mást, mint hogy:

"unom a négert, unom a sárgát
unom a zsidót és unom az árját - (Quimby)
Volt egy pillanat, amikor úgy tűnt, a világ képes felülemelkedni a nemzet-faj kérdéskörön, aztán nem. Nálunk pedig ha csőtörés történik, azt is összekapcsolják a holokauszttal. Unom a holokausztozást."

No igen, mintha a földön senki mást nem ért volna, nem érne sérelem. Evvel a mindig fennen lobogtatással, érvek helyetti előrántással elkopik a valóban indokolt döbbenet, a tanulság levonására se készteti a tömegeket. A bűntudatkeltési játszmák szűkebb körben, például családban sem szoktak gyógyuláshoz, mentális egészséghez vezetni. Miként az arroganciára, erőszakra sincs soha elégséges indok. 

(De legalább a nyolcvanas években végigült előadások nyomán a kilencvenesekben már tudtam e barátomat korrepetálni vallástörténetből, nehogy közkeletű tévedéseket találjon mondani az izraelita vallásról a hisztérikus,, kiugrott pap tanárunknak. Cserében most az ő háta mögé bújok... haha, és ezt olvasni is fogja.) 
Életem során számos vallás szent helyén megfordultam, vallástörténeti előadásokon ültem, így azonban sehol máshol nem jártam. Ahogy a következő alkalommal itt sem, de erről majd alább.
Most azonban felzaklatva beszélgettem a barátommal arról a már sokszor, közösen átrágott, széles körben megfigyelhető jelenségről, miszerint ha alkalom adódik, a kirekesztettek, üldözöttek, elnyomottak nagy arányban válnak kirekesztővé, üldözővé, elnyomó agresszorrá. A "kiválasztott nép" gőgje pedig épp úgy megfigyelhető a "magyarságnál", csak épp avval felejt el mindenki foglalkozni, hogy nem gőgre lettünk választva, hanem szolgálatra, s ha csak ezt a két népet nézzük (más alkalommal elmélkedtünk a többi  kiválasztottsága fölött is), olybá tűnik, egyikünk sem töltötte be a kijelölt szerepét. Szóba került a paranoia, a nemzetkarakter kérdése, predesztináció meg szabad akarat, egyéni felelősség és csoportnyomás, összevetettük a portói zsinagógában együtt átélt, felemelő tapasztalatainkat, meg azt a kellemes beszélgetést, aminek a granadai Szefárd Palotában voltam részese. Egyszóval ez a városlátogatás se múlt el tanulságok nélkül. 



Botanikus  kert

A felvonós utazás a hegyre csodálatos volt, a majmocskák irtó helyesek. Állítólag a mórok hozták be őket háziállatként. 



Csokitolvajok

Lineából Algecirasba ismét busz, egy arab srác megszólított,  ez megy-e oda, s ha már így szóba elegyedtünk, újabb bátorságpróbaként mellé ültem. Glasgowban él, ott is született, borzasztó, hogy náluk randalíroznak a cseh vendégmunkások, szétvernek mindent és elveszik a munkát.  Szerencsére neki jó állása van, ellenőr egy üzemanyagtöltő-hálózatnál. Egyszóval inverzét hallottam a szokásosnak. Panaszkodott, hogy unatkozik egyedül, három napja nyaral, de már hiányoznak a barátai, a tervezett egy hetet nehezen fogja kibírni. Eltátotta a száját, hogy én meg három és fél hónapja egyedül. Elmesélte az eddigi napjait, például azt, hogy bement egy marokkói tulajdonú utazási irodába, ahol a szokásos ár háromszorosáért akart tangeri komp-jegyet rásózni egy fickó , drágállotta és épp kifelé ment, amikor hallotta, ahogy az utána érkező házaspárnak a normál árat ajánlották. Felhívta egy barátját, aki kinevette, hogy ha van esze, nem megy egyedül Marokkóba, mert ott átvágják. (... Őt, az arab férfit...) Mesélte ezt úgy, hogy semmit se tudott az aggodalmaimról, arról hogy európai, egyedülálló nőként én is arra tartok. Említettem, ő is rosszallóan ingatta a fejét. 



Ronda. Pedig szép.

A hírek szerint Észak-Marokkóban mindenkiből pénzt akarnak kisajtolni a helyiek, agresszíven szakosodtak a turistákra. Talán ennek előszele volt az algeciras-i, hatalmas, elegáns, ám egyszemélyes Turismo-iroda elsőre jófej, kalózkinézetű ügyintézője, akit azonban sajnos mindig sikerült valami hátsó, rejtett irodában, gyanús alakokkal folytatott üzleti tárgyalás közben zavarnom. Csak úgy benyitottam, mindahányszor volt valami kérdésem, ő pedig mindannyiszor roppant ideges lett ettől. Az én kérdéseim nem hoztak pénzt a konyhájára, programcsomagot se vásároltam tőle, akkor meg mi a fenét zaklatom a privát biznisze közben. Itt láttam meg egy plakátot, melyen ez a név szerepelt: Ronda. A kép pedig egy érdekes helyet ábrázolt. Hát ide se az ő hasznára mentem, csak úgy felültem egy vonatra, mert azt gondoltam, nem ronda, de szép. Borus időben is jó kirándulás volt. Még egy katonai bemutatóba, afféle nyílt napba is belecsöppentem. A különös domborzati képződményeken kívül megnéztem egy arab fürdőt, benne egy profi animációs filmet arról, hogy nézett ki, miként működött ez anno. 


Harci állatok 

Napok óta gondolkodtam egy olyan praktikus, kisméretű hátizsákon, amilyet még sosem láttam, de úgy véltem, valahol biztosan létezik már. Hogy, hogy nem, épp itt jött velem szemben, egy sportbolt kirakatában. Kis tokba csomagolható, zsebbe, táskába tehető, ha nincs rá szükség. Salomon, szóval az ára is... Azonban jövőbeni utazásaimra gondolva megvettem. Amúgy meg egész nap fáztam, júniusban válogatott ruhatáram az európai, szárazföldi őszhöz hideg, Afrikához túl meleg. 


Ronda, csinos arab fürdő

Az utóbbi tetszhalálából néhány nap után megint feléledt telefonom most jól szolgált, wifi-vel töltöttem le a kötetet, melyből Faludy György tangeri verseit kezdtem az algecirasi szobámban olvasgatni. 


Tarifa, egyik váracska

Biztos voltam abban, hogy Marokkóba most  nem megyek át, ám hogy - illetlenül - körülszimatoljam a szakadék szélét, elbuszoztam Tarifába. (Tanger, Tarifa Coelho könyvében is útmutató városok - zárójelezem a sznobok kedvéért, tehát a magaméért is.) 


Panoráma az erődből

Helyes kisváros két aprócska várral, ez van legközelebb Tangerhez, innen indulnak a gyors-kompok, egyik strandja még a tengerre néz, másik már az óceánra, itt is fürödtem egyet. 


Óceánt Káposztásmegyernek!

Sétám végén megakadt a szemem egy kikötői utazási iroda kirakatán. Algeciras és Tarifa is tele van ilyenekkel, különféle társaságok hajójegyeit ajánlgatják, valahogy mégis épp ez vonzott be. Az FRS  hivatalos hajótársaság egynapos kirándulást kínált Tangeren át Tetuánba, komppal, busszal, helyi vezetővel, ebéddel, s avval, hogy reggel el is szállítanak Algecirasból a tarifai kikötőbe, az egészet mindössze 1,40 euróval többért, mint a retúr kompjegy ára. Ennél fényesebben nem is ragyoghatott volna az út, amerre mennem kellet, hát beszaladtam, és olyan gyorsan befizettem magamat egy két nappal későbbi csoportba, hogy időm se legyen meggondolni.


Gibraltári bűnjel

Gibraltár a látóhatáromon nyújtózott, így visszamentem még. Körülnéztem a városban, ücsörögtem a téren, ahol Faludy is sokat. Igaz én nem írogattam, csak egy fish&chipsért telepedtem ki egy teraszra. Van ír negyed, sok spanyol is itt él, még több jár át dolgozni, miként néhány angol az olcsóbb, spanyol Lineába költözött, ahonnan akár naponta átsétálhatnak az anyaországba. Távolról láttam egy mecsetet, az Európa Pont közelében, ám oda busz nem jár, és nem taxiztam ki. Találtam egy indiai imaházat, egy neológ zsinagógát, anglikán és katolikus templomocskát, mind lefotóztam, közben senki nem esett nekem. Az aprócska belvárosban ismét az ortodox zsinagógába botlottam, hab a tortán, hogy épp egy rendőrnő ácsorgott a közelében. Vagy inkább az a hab, hogy mikor mellé léptem, oda, ahonnan előzőleg elzavartattam - onnan nagyobb látszószögből tudtam fotózni -, teret adva nekem félreállt egy kicsit. Megköszöntem, és nem csak neki. Jó volt a "szervezés".  ... Azt hiszem, ezzel most mindent leírtam e témáról.
Ismét fel a fokra,  ahonnan immáron méltán integethettem viszlátot a szemközt, párából kibukkanó marokkói hegycsúcsnak. 


Ott túl már Marokkó


MAROKKÓ

Reggel nyolckor még csak pirkadni kezdett Alcesirasban.  Az FRS kikötői dolgozóinak beszélgethetnékje volt, s mikor megtudták, hogy zarándok, egyedül, júniustól, kegyeikbe fogadtak, tanácsolták, hogy pénzt ne náluk, inkább odaát váltsak, jobban megéri. Rövid buszozás után Tarifa, kikötő, határőrség, útlevélkezelés (apropó, Tangerbe az ID-card is elég, papíralapú útlevél csak azon túl, pl. Tetuanba szükséges),  a szervezett kirándulásra indulóknak célállomás szerinti, feltűnő színű matrica a ruházatra, komp. Jó nagy, vagy ezren ráfértünk. A fedélzeten még tolongás, a marokkói hivatalnokok a hetven perces út alatt gyűjtötték a rendőrségi adatlapokat. Nekem csak  - s ha már, akkor aggódni is - itt jutott eszembe, hogy miként fogom egy hatalmas, nemzetközi kikötőben megtalálni a helyi idegenvezetőt. Nézegetni kezdtem a matricákat, viselőik kisebb-nagyobb csoportokban voltak, szinte mind piros "Tanger" felirattal, én pedig fekete "Tetuan"-osokat kerestem. Közben persze a marokkói partot fotóztam. 



Hosszas kutakodás után egy hetven körüli házaspárt pillantottam meg, ám az asszony lebiggyedő szájvonala, keserű ráncai nem vonzottak egy cseppet sem, konkrétan boszorkánynak láttam. Mást azonban nem találtam a tömegben. Végül a férfit pillantottam meg újra, nyolc embernyi távolságban, egyedül volt. Angolul kiáltottam oda valami olyasmit, hogy ... Na nem azt, hogy egyedül vagyok, kicsi vagyok és félek, de valami hasonlót, valamint hogy nem értem a nyelvet, szükségem van a segítségére, hogy megtaláljam az idegenvezetőt. Rám nézett, és spanyolul mondott valamit. Ja, hogy nem beszél angolul... Kb. ugyanezt előadtam kézzel-lábbal, a fejek fölött hadonászva. Bólintott, intett, hogy csak menjek utána, megvárta, míg melléfurakodtam. Éppen indultunk lefelé a lépcsőn, mikor az asszony is megérkezett. Nem tudom, mi lehetett az az egyetlen köztük elhangzott mondat, ám mire a ponthoz ért a férj, a felesége már meg is fogta a kezemet, másikkal meg az övét, s így indultunk el meghódítani Marokkót.

Felmerülő kérdéseim:
1. Mekkora esélye van annak, hogy ilyesmi történjen Magyarországon?
2. Hol a határ az emberismeret és az előítélet között?



A marokkói sofőrünk annyira meglett, hogy majdnem átestünk rajta a tangeri hajóállomás kijáratnál. Valahonnan több csoporttársunk is került, megint buszba ültünk. Ablakból kibámulva, ezalatt a másfél óra alatt talán többet tudtam meg az országról, mint sok nyaraló másfél hét alatt. Kétszer állítottak meg bennünket ellenőrzésre. Rendőrök, aszfaltra feszített szögesdrót, a sofőr üres elsősegélyládából előrántott iratkötege sem jogállamot, sem demokráciát, sem biztonságérzetet nem sugalltak. Nejlonzacskós, pet-palackos, szemetes, országútszéli "legelőkön" sovány tehenek. Kopár  hegyen csevegő öregemberek ültek a nyeszlett bokrocska tövében, egyetlen csacsit őriztek ketten, jó ürügy, hogy távol legyenek otthonról, asszonytól és/vagy nyomortól, pompás alkalom a kikapcsolódásra. Hétéves-forma fiúcska őrzött vézna kecskéket a porban, kavicsokból épített várat, neki ez jutott iskola, Lego helyett. A kávéházak teraszán csak férfiak ültek.Iskola kerítés nélkül, egy útmenti szemétdomb tetején, mobilozó fiatalok támasztották a falat.  Nők vidéken és a buszunkkal érintett városokban is tradicionális leplekben jártak az utcán. 



Tetuani medina

Tetuánban úgy harmincan álltuk körül az odaérkezett berber idegenvezetőt, engem őrzőim a szélről behúztak középre, ne tébláboljak olyan helyen, ahol könnyű elérni, a hátizsákomat is el elől viseljem. No hát többek között ezért vettem, csak ideérve felejtettem el. 




Ez a divat

Rajtam kívül mindenki vagy spanyol volt, vagy beszélt spanyolul, így ez lett a vezetés nyelve. Míg a többiek a következő megjelölt cél felé sétáltak, Abdul a hóna alá csapott (szárnyai alá vett), hogy a város történelmét elhadarja nekem is, hibátlanul, angolul. Igazán figyelmes, csak ugye az én angoltudásom meg az ő arabos-berberes kiejtése... Mondtam, hogy ne törje magát, ma van az a nap, hogy nem igazán érdekelnek a turisztikai infók. Ez hogy lehet? Röviden összefoglaltam: most fejeztem be egy zarándoklatot, és  azt kaptam, hogy Marokkóba kell mennem, tehát most itt vagyok. Az El Camino hallatán nála is nőtt a respektem, szinte lábujjhegyen járt köröttem. Gondolom, bármely vallás zarándokútját mondom, ez történt volna. Náluk máig kiemelten fontos jelentősége van a zarándoklatnak. Őrzőim azért is aggodalmaskodtak, hogy lesz-e aki angolul tájékoztasson, s bár én nem bántam volna azt se, ha nincs, mégis lett, így  megnyugodtak. Egy német leszbikus pár részesített néhány érdekesebb mondattal a hallottakból, a spanyol nászutas fiatalok is megosztották velem csekély angoltudásukat, így jutott el hozzám az információ, hogy ebben az országban a néhány, turistáknak kijelölt mecseten kívül a többibe nem teheti be a lábát az, aki nem muzulmán.  Más iszlám országokban jártam használatban lévő imahelyen, és élve a nyíló kapu adta lehetőséggel, itt is belestem egybe, alig valamivel a hallott információ előtt. Többé nem tenném.




Imádkozók

Rápillantottunk a spanyol színházra, a királyi palotára, s már haladtunk is a medina (óváros), valamint a szuk (piac) felé, közben átmentünk a zsidó negyeden. (Régóta tudom, vonatkozó dokumentumfilmet is láttam: a középkorban Andalúziából hívták őket ide, hogy gazdagítsák a helyi kulturális-gazdasági életet, évszázadokon át egymást becsülve éltek együtt,  az arab országok közül máig Marokkó ápolja a legtoleránsabb kapcsolatot Izraellel,a kilencvenes években világszerte megjelenő nagy alija-hullámmal azonban az itteniek többsége is elköltözött, a megmaradt kevéssel folytatódik a békés együttélés. Példamutató.) 


Néztem az embereket, az öltözékeket, a forgatagot, melyben percenként megpillanthattam féltucatnyi szanaszéjjel heverő cicát. 


Természetesen vezetőnk itt is bevitt bennünket egy ajándékboltba, ám becsületesen előre tudatta, hogy ez a látogatás húsz perces lesz. Valóban, huszonkettő perc múlva már kint álltunk, e késés is csak a hezitáló, utolsó pillanatban  vásárló csoporttársainknak volt köszönhető. Meglepődtem, mennyire nem zavartak most ezek a turista-programok és allűrök, nem álltam ellent, csak átengedtem magamon a tárgyak, vásárlók energiáit.  Azon kaptam magam, hogy ez egyszer végre valóban kívül kerültem a turistáskodáson. Szemlélődtem.  


Korábban, a csoportos utakban a többiek viselkedésétől az ostoba turista-kápráztató programokon át ezer dolog zavart. Most úgy éreztem, a legjobb emberekkel vagyok körülvéve, a dolgok gördülékenyen és korrektül folynak, vagy legalábbis aki vagy ami irritálhatott volna, az az inger el se jutott hozzám. Vannak egyiptomi emlékeim arról, hogy másodmagammal ránk zárták egy parfüm-üzlet ajtaját,  a helyi idegenvezető közreműködésével órákon át fogva tartottak, míg a bemutatót végig nem hallgattuk, nem vásároltunk. Bár amennyit mi, abból sok hasznuk nem származott, később meg még a panaszt is tettünk a pesti irodában.
Most egy berber patikába vittek bennünket, az előre jelzett időtartam félóra, percre pontosan végeztünk. Élvezettel szemléltem a spanyol nyelvű bemutatót, magamban örültem, hogy felismerem a gyógynövényeket, ásványokat, melyekről szó volt, olykor a hatásukról is tudtam. Csoporttársaim is kulturáltan viselkedtek, érdeklődéssel figyeltem reakcióikat, valamint azt, hogy se belekiabálás, se tülekedés, se felfokozott vásárlási láz nem jellemezte őket, vagy akit igen, az se kapott itt teret. Jó szívvel vettem egy darab ámbrát és egy rózsakrémet, nem éreztem kényszert se kívül, se belül, és később se bántam meg. Az se zavart senkit, hogy bemutató közben felálltam,  a patika bemutatóterméből átsétáltam a másik, kisebb, kevésbé díszes, utcáról nyíló helyiségbe fotózni. Ott ült a patikus cicája, és egy türelmesen várakozó beteg.


Fizetésnél a patikus magyarul mondta, hogy "köszönöm", mire én, hogy "én is köszönöm", a válasz pedig, hogy "szívesen". Meglepődni is csak utóbb jutott eszembe, ám nem akartam feltartani a sort, így Abdultól kérdeztem, vajon honnan tudja ez az ember, hogy magyar vagyok, amikor ezt még ő sem, hiszen csak darabszámra vett át minket a buszsofőrtől. A holmijaimon sincs semmi, ami erre utalna. Vállat vont, megjegyezte, hogy emberünk egy darabig élt és tanult Kelet-Európa számos országában, aztán a fejek fölött átkiabálva megkérdezte a gyógyszerészt, aki azt válaszolta, hogy az arcom formájából látta, a hajam, szemem típusából. Idő hiányában ráhagytam, pedig nyilvánvalóan lehetetlenség, amit mondott. Sváb meg ki tudja miféle felmenőkkel, világos hajammal, kék szememmel semmiképp sem vagyok magyar típusnak nevezhető - ha ugyan van még ilyen. Talán akkor se tudtam volna értelmesebb választ kiszedni belőle, ha van időnk, lehet, hogy ő se tudja, honnan tudta. Az arckarakterológia általánosításait meg éppen aznap reggel, a kompon kellett megkérdőjeleznem. 
Képes vagyok elfogadni, hogy nincs mindenre számomra elérhető magyarázat, s hogy ez nem von le semmit a történések értékéből.  


Ebéd egy turistákat kiszolgáló étteremben. Halk, tradicionális élőzene a háttérben, jólesett, a tűzzel akrobatikázó táncost is megértően fogadtam, eredeti vagy sem, ő ehhez ért, ebből tartja el a családját. Az ételek ízlettek, a csoportunkat kísérő hivatásos fotóson se akadtam fenn, csak nem vettem tőle képet. Semmi nem zavart. Az útitársaimat is kedvesnek találtam. Élveztem ezt a tudatállapotot.


Vezetőnk megjegyezte, hogy tetszik neki a marokkói szabású nadrágom (hasonlóan néz ki, mint az indiai ülepes gatyók, évek óta viselek ilyesmit, ám míg azokat két darabból szabják, ezt háromból varrják össze, és még Granadában vásároltam).  Félrevontam őt, megkérdeztem, mi a véleménye arról, hogy így, egymagam visszajöjjek. Értetlenül nézett rám. Megemlítettem néhány begyűjtött  aggályt. Ugyan! Marokkó a világ egyik legbiztonságosabb országa. Hitetlenkedve kérdeztem, hogy tán még Tanger is. Nem, az nem, mégpedig a kikötőbe érkező turisták tömege miatt. Ez egy sajátos megközelítés a másik oldalról - gondoltam, hangosan pedig csak azt kérdeztem, hogy igaz-e a hír, muszáj mindenhol helyi vezetőt fizetnem, hogy távol tartsam a zaklatókat, és hogy ne csapjanak be. Á dehogy, ha nem vagyok kíváncsi a turisztikai látványosságokra, akkor csak mászkáljak egyedül - mondta kissé sértődötten. 


Késődélután visszabuszoztunk Tangerbe, ahol a kiírás szerint két óra szabadprogram várt volna ránk, ám késve érkeztünk, így ötven perc maradt a beszállás előtt. A tetuáni csoport nagyobb része hosszú hétvégére jött, így egy tangeri szállodánál tette le őket a busz. Kedves védelmezőim erre a kis időre a hajóállomás kávézójába ültek be. Féltettek attól, hogy magam induljak sétára, azonban úgy gondoltam, ha ezt az ötven percet nem tudom baj nélkül eltölteni, akkor hiábavaló volt a zarándokutakon lesétált sokezer kilométer,  meg ha esetleg valami régi karmikus, vagy ki tudja miféle tartozás hozott ide, akkor épp itt az ideje a törlesztésnek, legyen, aminek lennie kell. 
Gondosan elmagyarázták, meg is mutatták, hol találkozzunk háromnegyed hétkor. 


Tanger két nagy kikötőjéből (Tanger Medina és Tanger Ville) az előbbi környékén jártam, a városba bemenni nem volt idő. Éreztem némi feszültséget a gyomromban, ez azonban inkább drájvként hatott rám, az arcomra  nem ült ki,  mert mély szakadékba nem ugrottam, ott volt mögöttem a közeli indulás védőhálója. Kettőt se léptem, még a kikötő területén elleptek a taxisok, és a zug-kompjegyárusok,  könnyen leráztam őket avval, hogy mindenem megvan, és mindjárt elutazom. Csodálkoztam mikor lézengő kamaszok fütyörésztek, spanyol malacságokat kiabáltak utánam, pedig majdhogy a nagymamájuk lehetnék. Persze, ha az egyedülálló európai nő valóban préda, akkor talán mindegy is...
A kerítésen túl, a városszéli park egy ócska paplanokkal elkerített bokrából koszos férfi lépett elém, franciául és spanyolul magyarázott valamit, én pedig - bízva a hallótávolságban sétáló párokban, családokban - kikerültem és továbbmentem. Való igaz, eddig mindenki akart tőlem valamit. Ám mikor a fenti képet készítettem, e vár alatt állt három csevegő fiatalasszony, rám mosolyogtak, én pedig hagyományos viseletüket látva - biztos, ami biztos - megkérdeztem, őket is belevehetem-e a képbe. Fejüket rázták, maguk mögé mutogattak biztatóan, hogy a panorámát csak bátran, még odébb is léptek. Jól tettem, hogy tiszteletben tartottam a szokásaikat, kedvességük pedig jólesett. Különösen biztonságban éreztem magam míg a látóhatárukon belül voltam. Még akkor is, mikor végignéztem magamon, és felmerült, hogy talán mosolyuk megmosolygás volt, amiért a hátizsákomat úgy viseltem elől, mint valami babahordozót. Magam is elmosolyodtam. Ezt a kis sétát baj nélkül megúsztam, azonban, ötven perc nem öt óra, öt, ötven, vagy ki tudja hány nap. Egyszer ugyan "ketté vált a Vörös-tenger" előttem, ám az azt előidéző lelkiállapotot még nem tudom reprodukálni, tartóssá tenni. 
Pontosan megjelentem a megbeszélt találkozón, ám az idős pár nem volt sehol. Még a félig üres kompon sem, amit pedig többször végigjártam az úton. Csak a német leszbikusokkal találkoztam, én az öregekről kérdezősködtem - hiába -, ők pedig rólam. Nem ájultak el a Caminotól, azt mesélték, nekik is megvan a saját bulvár-bestseller írójuk, aki a minden karácsonykor kiadott fele sem igaz meséivel  hatalmas divatot, jó üzletet teremtett Németországban, így a szemükben már nem értékes a caminózás. Míg őket hallgattam, azon gondolkodtam, a kisöregek hová lehettek. Nem tűntek gazdagnak, sem bohónak, hogy egy hirtelen ötlet nyomán eldobják kompjegyüket és Tangerben szállodát keressenek, későbbi járatra se tudtak cserélni,  ez a hétórai volt az utolsó. Csak nem lettek rosszul a kávézóban? Önmagam megnyugtatására végül azt találtam ki, hogy a megbeszélt randi csak arra szolgált, hogy biztosan időben ott legyek a hajóindulásnál, ők pedig valahonnan máshonnan vigyázták, hogy a sétám alatt minden rendben legyen. Angyalok voltak ők, közös filmünk pedig a "Tanger fölött az ég".
Mindenesetre érdekes, hogy bár fotóztam őket, azonban az ő gépükkel, és a Tetuanban készült csoportképeimről is valahogy ők maradtak le... 


Tanger naplementében


Elfelejtettem tisztázni a jegyvásárlásnál, hogy este is visszavisz-e egy busz Algecirasba. Nem vitt. Tömegközlekedés se volt már. Maradt a taxi, a húszperces út félannyiba került, mint az egésznapos marokkói kirándulás. Ami épp annyi volt, amennyit befizettem, végül pénzt se váltottam, nem is költöttem. 
A marokkói turistáskodásra vonatkozó régi vágyamat evvel a nappal kiéltem. Ez olyan, mint hogy gyerekkoromban szerettem volna zongorázni, felnőttként is sajgó hiányát éreztem, s jobb híján megtanultam tíz ujjal gépelni, ám a sajgás maradt. Egészen addig, míg egy ismerősöm azt ajánlotta, béreljek egy stúdiót és klimpírozzak  amennyit csak akarok. Egy barátnőmmel megtettük, külön-külön szobát foglaltunk, ő az egyikben sokéves dobolási vágyát élte ki - többször közel állt ahhoz, hogy felszerelést vegyen -, én a másikban, egy szuper elektromos zongorán az enyémet.  Egyetlen délután alatt elmúlt mindkettőnk sóvárgása. Akár valami karmikus emléknyom, tartozás vagy bármi más, de kiéltük, kioltottuk, kipipáltuk, ahogy  most a Marokkó iránti érdeklődésemmel történt. Tudnék úgy tovább élni, hogy ez is megvolt. 
Csakhogy mégis vissza kell mennem, immáron tényleg nem turistaként. Gyalogosan vagy járművel, a zarándoklat itt folytatódik. 

CADIZ 2.


Ez a város visszahívott, maradék napjaimat itt töltöttem hát. Amint a hostelbe ismét becuccoltam, az a recepciós, akivel korábban eszméket cseréltünk, megkérdezte, miért csak ilyen keveset maradok, mire én, hogy  hamarosan haza kell mennem. Haza? - csodálkozott.  - De hiszen itt otthon vagy.
Hát ja, talán... Mindenesetre úgy könyveltem el a szavait, hogy politikai menedékjogot kaptam Cadizban. Pedig nem is kértem. Jólesett a gesztus.
Aztán segített jegyet váltani egy januári Budapest-Madrid gépre. Szükségem volt horgonyra, hogy újra idehúzzon, ne szüttyögjem el "otthon" a maradék kis pénzem (laknom ugyan nincs hol, de utazgatni egy kis országban, és máshol is lehet), hogy aztán legyen ürügye a gyávaságomnak: hát tessék, éhen haltam, így láthatja mindenki, hogy igazán nem volt miből visszamennem! (És már a Mozarabról is elmenekültem, amennyiben  két nappal lerövidítettem a veszélyes sétát.) Ez a jegy megteszi húzóerőnek. Az alapfélelmemhez, melyet oly jól ismerek, hogy nevén is nevezem,  Marokkóval kapcsolatban hozzáadódott számos reális kérdés. Mit eszek, mit iszok, hol alszom ott, ahol nem a turisták drágán, hogy intézem ügyeimet francia, spanyol, arab nyelvtudás és helyi vezető nélkül (a közepes angolommal nem sokra megyek itt),  és akár csak a hajamat hol vágatom le, egy hétig maradok-e, egy hónapra, vagy egy életre, egyáltalán életben lehet-e maradni egyedülálló európai nőként, hogyan kerüljem el, hogy prédának tekintsenek (ez Európában, és "itthon", atyafiak között sem mindig sikerült), és mi lesz majd, mikor elfogy a pénzecském? Meg egyéb nyavaják, de leginkább is az, hogy nincs hová visszaszaladnom. 
Ezeket a félelmeket nevesítem, szembenézek velük, és most viszem tovább. No legalább ők is utazgathatnak. Még szerencse, hogy nehéz hátizsákom már nem lesz.



Santa Catarina erőd

Cadiz két parti erődjéből az egyik csudahelyes, a másikban meg van egy világítótorony. 

Még mindig tudtam egyet fürödni. Október közepe, szép idő, alig valaki a strandon. Egy parti vendéglőben táblán, hogy menü, az ára is jó. Azért mikor leültem, rákérdeztem. Van, tehát kértem egy tonikot. Kihozta, beleittam, közben rendeltem volna, mire közli a pincér, hogy ja, napi kedvező menü nincs, mert ma fiesta van. Mindezt spanyolul, nem is értette amikor visszakérdeztem, hogy ezt most hogy gondolják, még apróbetűsen sincs odaírva. Csak nézett rám báván. Felálltam, fizetés nélkül elsétáltam.  Éhesen, ezért bosszúsan, és a visszavágási lehetőségeket fontolgatva, mit mondok majd ha megakadályoz. Nem jött utánam. 
Benéztem a piacra, a halas részlegen még babacápát is láttam. Egyáltalán nem tetszett, bár tudom, ez képmutató szentimentalizmus, hiszen eszek halat is, herkentyűt is. 



San Sebastian erőd

Az egyik recepciós srác megint figyelmeztetett, ne utazzam drágán az állami Alsa-val, létezik madridi járat a Socibus magántársaságnál is. Elsétáltam a telefonfülkényi irodába, egy fiatal lányka dolgozott ott, beszélgetést kezdeményezett, aztán ától cettig elmagyarázta, lerajzolta, felírta, hogy Madridban a busztól majd hogy jutok el a repülőtérre, sőt a speciális, reptéri közlekedési jegyre is felhívta a figyelmemet. További terveimről is érdeklődött, valahogy nem tolakodással, de  őszinte nyitással, segítőkészséggel, majd felírta a januári, Madrid-Cadiz buszmenetrendet,  meg külön a weboldalt, ha úgy alakul, hogy erre kanyarodnék. Eszembe se jutott ilyen infókat kérni, csak úgy adta őket. A lábánál heverő labrador sóvárogva nézett rám az üvegajtón keresztül, én is viszont, hát kölcsönkaptam őt egy kis gyömöszkölésre, s ettől  hárman voltunk egy időre boldogok. 



Szerettem tai chi-zni az alkonyodó parton



MADRID


Mottó: "A sikernek ára van, nem titka. ... Az írástudóktól jobb, ha félsz." (Hobo: Bolondok hajója)



A socibuszos lány  cetlire prezentált útmutatása helytállóbb volt, mint négy hónap alatt az összes térkép, GPS és egyéb "szakszerűség". Jó jegyet vettem, a körforgalmas metró (!) ellenére az átszállással, leszállással is úgy boldogultam, mintha csak a Lehelről utaznék Újpestig.

A Camino Primitivon két évvel ezelőtt rám ragadt madridi lány, akivel kölcsönös szívességek során néhány napra szorosabban összegabalyodtunk,  még most, tavasszal is ajánlotta, hogy segít, ha kérem, ám a dicsőséges zarándok és  ezoterikus aktivista a két héttel korábbi, konkrét megkeresésemkor egyáltalán nem volt lelkes, számos fontos esti programjára hivatkozott. Pedig nem akartam hozzáköltözni, sem örökbefogadódni, csak azt kérdeztem, amennyiben lesz néhány szabad órám, megmutatja-e a várost, mielőtt kicuccolok a reptérre. A La Baneza-i durcás papok jutottak eszembe, akiknek fontosabb a holt ceremónia, mint az eleven ember. 



Így aztán nem csak a tervezett éjszakát, de a nem tervezett estét is átnyomorultkodhattam a kemény fémpadokon, nyakig piszkos, szemetes folyósokon, fejtetőig szurtos, rossz szagú emberek között. Váróterem és vendéglátóhelyek éjjel zárva, sok kínlódás után végül megtaláltam az egyik kávézó előtti teret, sokakkal együtt én is annak asztalaira hajtottam a fejemet, lábamat a csomagokra tettem, nehogy eltűnjenek. Meglehetősen  menekülttábor-jelleget öltöttünk.
A telefonom napokkal ezelőtt megint szabadságolta magát, éppen amikor konszenzusra jutottam magammal, hogy jó, nem posztolok annyit, de  legalább a készülék jegyzetfüzetébe hadd firkantsak valami vázlatfélét a történtekről és a gondolataimról. Szóval akkor ez se nincsen megengedve nekem, leszek szíves legalább az utolsó napokban maradéktalanul jelen lenni. 
Számot vetettem a cuccaimat illetően, a négy hónap alatt a legtöbb hordani valómat le kellett cserélnem, tönkrementek, kivéve - ha a városi sétákat is beleveszem - mintegy kétezer-háromszáz kilométert megjárt túraszandálomat és az  itt alig kétszázat, ám korábban szintén vagy ezerháromszázat megjárt túracipőmet, az egyéb kellékekből pedig itt-ott elhagytam valamit. 
Sok-sok óra után valaki a közelemben magyarul sóhajtott fel. Megszólítottam, örültem, hogy van akire rábíznom a holmimat, míg a mosdóba megyek.Ötvenes, vidéki férfi, a Camino Francesről érkezett. Szegényes holmik rajta és mellette, fél óra múlva meg már majdnem a vállamon zokogott. Harminc évi házasság után elhagyta az asszony, nem érti, miért. Kölcsönkapta a divatos, minden karácsonykor a Camino leple alatt nyomuló könyvmunkás műveit, bolti biztonsági őri munkahelyén nem adtak szabadságot, hát felmondott, fillérjeiből felszerelést vásárolt, jegyet, majd elindult a Jókai és Esterházy között magyar szépirodalomként árult bulvár-könyvek ígérete nyomában. Maga mondta ki, azért, hogy e néhány hét alatt vele is valami csoda történjen. Nem történt. (Ugye Babitstól is tudhatjuk, hogy aki méltó látni a csodát, az a csodát magában hordja, ezért egy métert  se kell mennie.) És most ővele mi lesz, pénz, állás, asszony nélkül? Összeszorult a szívem, majdnem vele sírtam. Sirathattam volna a bármikor, bármivel kapcsolatban volt illúzióimat, a jelenlegi félelmeimet, melyekkel csak látszólag nézek bátran szembe, ám a könnyeknek valahogy se a hely, se a társaság nem kedvezett. Hallgattam. Mit mondhattam volna? Hogy megérdemelte, amiért ennyi idősen inkább az üzlet-motiválta dajkameséknek hisz, ahelyett, hogy felelősen, tudatosan átgondolná a saját helyzetét? Nem mondtam neki azt sem, amit a júniusi indulás előtt írtam:

"Az a szegény, aki nem érti, mi és miért történik vele. Akinek szüksége van ürügyre, bűnbakokra, aki mindig mást hibáztat, a társát, a főnökét, a kormányt, a gazdasági helyzetet, az anyóst... Enélkül összeomlana én (ego) -védő világképe."


Megkérdeztem, mit fog otthon mesélni. Hát az indulás előtt vásárolt masinája elromlott az úton, vennie kellett egy újat, hogy lássák, milyen szép helyeken járt, majd azokról mesél, meg azt mondja, hogy még ülepednie kell az útnak. 

Nem borítottam rá, hogy a fényképezőgépes eset talán őt is belső útra "akarta" rászorítani, meg azt sem, amit az írástudók felelősségéről gondolok, sem a fellobbanó dühöt (igen, személyesen ismerem az elkövetőt, bár nem hiszem, hogy a bulvársajtós rutin egyenlő az írástudással, csak azt, hogy a nyilvánosság ténye is elég a felelősség meglétéhez), nem zúdítottam rá azt a sok oldalt, amit a rajongásról ebben a blogban már teleírtam. nem okítottam arról sem, hogy a tündérmesékben való hitéért leginkább mégis ő a felelős.
A felszínesség iránti haragom gyökerének feltárása megtörtént, erről is írtam az úton, kezelni pedig az én felelősségem. Felajánlottam egy budapesti ingyen-fuvart, mást nem szóltam. 
Napkeltekor indultam a géphez. 

Repülés közben alkalmam volt számot venni az elmúlt időszakkal. Ez a négy hónap arról szólt, hogy felelősséget vállalok az eddigi életemért. Nem sikerült száz százalékos tudatossággal, mert olykor panaszra nyitottam a szívemet vagy a számat, ám kilométereimet nem viszonzandó áldozatnak tekintettem, inkább továbbtanuló útnak, 
igyekeztem nem bizniszelni az égiekkel, nem  várni társadalmilag értékelt látszatsikereket, instant megváltást, próbáltam elengedni a mindent kontrollálás önhittségét, és elfogadni, ha keserves az út,  felkészülni arra is, hogy benne van a pakliban a keserves vég is. Egy élet, két élet... Igyekeztem minél többet befogadni a mindennapi csodákból. 
Évtizedek óta alázatért imádkozom. Egy ideje épp arrafelé terelgetnek. Hiszen én kértem! 
Arra gondoltam, amit a fent említett írásban  jegyeztem le, és hogy azóta tovább színesedett, szélesedett a paletta:

"Ha ma érne véget az életem, akkor is hálával érne véget. Védőháló nélkül, gazdagon, változatosan éltem, élek most is, széltében-hosszában, mélységében-magasságában nagyot merítve a létezés magunk kreálta poklából és mennyéből. Bármi történjen is, az eszemmel tudom, hogy minden tanítás, és hogy nincsen vége..."




Marokkó...


Vonatkozó bejegyzés:

Vipassana R2D2, és szeretlek figyelemhiányos hiperaktivitás
Ez a világ a létező világok lehető legjobbika
Bűnösök közt cinkos aki néma

A négy hónap úti írásai időrendben:
Porto, Cafe Galerie de Paris
Arrol, hogyan induljunk el haromszor egyetlen Caminora
Camino Portugues da Costa: Portotol Santiagoig
Camino Finisterre: Ut a Vilag Vegere, es meg egy kanyar





(Lábjegyzet: A vegyes ékezetek vegyes gépeknek köszönhetőek, a poszt részben útközben készült. Elnézést kívánok, amiért formai, logikai, stilisztikai, tárgyi, egyéb tévedések idő hiányában továbbra is előfordulhatnak.)