2014. május 4., vasárnap

Vipassana R2D2, és "Szeretlek figyelemhiányos hiperaktivitás"

Leírtam már azt a történetet, amikor az első Caminómra kaptam hívást, és egy középiskolai térkép alapján rossz helyre vettem repülőjegyet, majd elfelejtve, hol fogok landolni, az ország másik felében foglaltam szállást.



Korábban az is megesett, hogy akkor értünk ki Ferihegyre, amikor a fapados gépünk Barcelonában landolt. Éppen csak az indulási és érkezési időt sikerült  összecserlénem. Ott álltunk fejtetőig bőröndökkel, eltökélten, hogy ha már szabadság elintézve, négylábúak elhelyezve, mi utazni fogunk, kerül amibe kerül. Szégyenszemre haza se kulloghatunk. Egyszer élünk (vagy nem), adjanak hát jegyet az első gépre!  Bárhová, csak ne a trópusokra, februárban strandoláshoz nem csomagoltunk. New Yorkot ajánlották. Megfelelő okmányok hiányában végül mégis Barcelonában landoltunk, zürichi átszállással, annyiért, mintha az Államokba ment volna víkendezni a család. Sebaj, mindegy, hol vagyunk jól, fő hogy drága legyen! Mit tehettünk mást, az első sokkból kinevettük magunkat. Tudtuk, hogy a hosszú távú következmények türelmesen várnak  ránk otthon, most tehát nyugodtan kikapcsolódhatunk.
A közelmúltban szintén sikerült valami hasonlót előadnom. Méregtelenítő kúrára voltam hivatalos egy jógastúdióba szombaton. Péntek este tudtam meg, hogy nem reggel kilencre, ahogy emlékeztem, hanem nyolcra, meg is beszéltem magammal, hogy hatkor kell kelnem. Ezután beállítottam az ébresztőt hétre. Reggel pedig kisétáltam a kertbe tornázni, leültem a géphez, hogy függőségemnek is hódoljak, éppen úgy, mint kinek rengeteg ideje van. Megsejtve végül, hogy  mégis elszállt, taxiba ültem, és nyolc óra harmincötkor ott álltam a megadott címen, némi büszkeséggel, hogy lám, milyen korán odaértem. Csakhogy nem találtam a stúdiót. Úgy képzeltem, ez egy üzlethelyiség lehet, tehát néhányszor körbejártam a bérházat, végül telefonáltam, ám a hallottak után se tudtam felfogni, hogy be kell mennem az épületbe. Azt se tudtam, hol vagyok, és azt se, hogy mikor. Némi toporgás után mindenesetre tettem egy próbát, és hurrá, bebocsátást nyertem egy lakótól - vagy a kapu őrétől -, aki majdhogynem a stúdió-lakás ajtajáig vezetett. Biztos ami biztos. Abban a hitben, hogy még mindig nagyon jó időben vagyok, besétáltam, és egy kicsit meglepődtem, elcsodálkoztam, hogy a többiek mennyivel korábban érkezhettek, ha már teszik a dolgukat. Még a fali órára is ránéztem, nyugtázva, hogy bizonyára elfelejtették a nyári időszámításra átállítani. Délben, a program végén panaszkodtam, hogy azért minderre lehetett volna egy kicsit több időt  szánni. A félmosolygós válaszból tudtam meg, hogy ez pont így történt, csak én érkeztem egy órával később. Egy-null oda.
Sok évvel ezelőtt, a hazai mobiltelefonozás őskorában egy teozófiai társulati előadáson, a több generációs tagság múltját koronaként viselő, elszántan komoly, idősebb arcok között üldögéltem, mikor egy jóvátehetetlen pillanatban vidáman felcsörgött a "Fürge rókalábak". Kezdő használóként hirtelen ki se tudtam kapcsolni. Kínomban felugrottam, próbáltam minél kisebb zavarkeltéssel távozni a teremből, ám mivel én magam zavarban voltam, futtomban elsodortam egy félsornyi üres széket, hangos csattanással landoltak a parkettán. Ó, azok a szemek! Ha ölni tudtak volna, most nem e sorokat írnám. Ma már vicces társasági történet vált belőle. Hiszen minden múlandó, a megvetés és a szégyen is. 
És ha már a szankszrit Anicca, a múlandóságváltozás szóba került,  következzenek a vipassanás történetek. Botcsinálta, "ha nincs más" szamár háziasszonya voltam több alkalommal egynapos meditációs csoportoknak és tanfolyamoknak. Amolyan csengettyűrázó, sepregető, teáztató, ajtó nyitó-záró kis segéd. Az első ilyen napomhoz elektronikus levélben kaptam instrukciókat, melyik CD-t hol és mikor indítsam el... Szerintetek? Persze, hogy a végén összekavartam valamit,  a "mester" szavai helyett  torokreszelést, székhúzogatást és egyéb zörejeket hallgatott az áhítatba merült csoport. A záró szavak aznap egyáltalán nem kerültek meg. Következő alkalommal egy tanfolyamvezető kezelte a lejátszót, nekem csak a meditációs időszakok elején-végén kellett csengetnem. Az egyik egyórás periódusban ültünk már egy ideje, amikor arra az érzésre riadtam, hogy már legalább másfél óra telt el. Ennek ellenkezőjéről a harminc percet mutató órám se tudott meggyőzni, képtelen voltam értelmezni a számlapon látottakat. Riadtan böködtem ki a vezetőt a meditációjából. Megrökönyödése láttán alig bírtam magamban tartani a nevethetnékemet. Ám láss csodát - vagy szükséget -,  ezután is hívtak. Most pedig szoftverhiba bujkált a telefonomban, egyes műveleteknél már néhány napja észleltem, szervizeltetését máig halogatom.  Hang minden funkciónál kikapcsolva, rezgés az etapoknak megfelelő időpontokra beállítva, még egyenként is némára állítottam őket, ám a hibák ilyetén módon való kiküszöböléséhez az enyémnél sokkalta nagyobb figyelemre lett volna szükség.  Hétórányi némaságba, lesütött szemek  hallgatásába kétszer fütyült bele a kézi csengetés után azonnal R2D2 éles hangja. Leállíthatatlanul. Nekem se volt könnyű visszarázódnom a semlegesség állapotába, perceken át  könnyezve fuldokoltam a visszafojtott nevetéstől. A helyzet abszurditását fokozta, hogy eszembe jutott egy barátom hívójeleként telefonomba került South Parkos szignál: "Kapjátok be gyíkok, én leléptem!" Cartmanhez képest igazán szerencse, hogy a centrifugára hajazó,csillagközi kis droidot választotta a készülék.  A távozók többsége mosolyogva köszönt el tőlem délután, megköszönve a szolgálatot is, a tanfolyamvezető épp úgy, csupán egy mindig keserű, régi vipassanás szeme villogott szigorúan. Lakmuszpapír-életem a puszta  jelenlétemmel most azt mutatta meg, ki adja át magát a metta bhavananak, és ki az, aki csak tótumfaktum- vagy egyéb szerepet játszik. Nekem mindenesetre  - a rendszertelen gyakorlás mellett is -  sokat segített a vipassana abban, hogy egyre kevésbé érintsen meg, ki mit gondol rólam. 
Mielőtt hazamentem,  a gettó felé kerültem, még mindig magamon mulatva magamban. Mint korábban már egyszer, most is a hajléktalan oviba vittem szatyornyi adományt. A metodisták központja előtt hosszú sorban kígyózott az árnyékba borult nyomor, a bennem derülő égbolt alatt  mégis biztonságban, körbe légpárnázva suhantam át a negyeden. A bandába verődött tinédzser kéregetőket is derült iróniával hárítottam, és - mint a kettévált Vörös-tenger -  mindenütt út nyílt előttem. Vagy  a Mátrix levegőben megálló pisztolygolyói. Akkor nem tudatosítottam mi történt, csak este pörgettem vissza a filmet. 
Bárcsak tudnék mindig így, bárcsak mind tudnánk...
A zűrzavar és baj mellett egyre többször sikerül megélnem a humoros oldalát annak, ha nem tudom hol vagyok, mikor vagyok, esetleg azt sem, hogy miért vagyok ott, ahol éppen. Köszönöm a Vancoover Eastside Downtown-i drogosok dokijának, Máté Gábornak, hogy leírhatom: I love ADHD! Olykor igazán mulatságos, máskor felemelő helyzetekbe sodorsz.






Vonatkozó blogbejegyzések:
Zazen
Amelyekben említés esik a Vipassanáról: CsendszigetGuruanalízis, Használati utasítás
Amelyek után  - akkor még napi gyakorlással - segített  túljutni  a hekkelési, lejáratási, magánéletembe betolakodó zaklatási hullámokon: Nemzethelyzet 7., Nemzethelyzet 8.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése