Társadalmi kórkép a bolhapiacon

Miféle népi-nemzeti ország vagyunk, hogy az egykor a kőrös-feketetói vásárban beszerzett darabjaim senkit nem érdekeltek?
Ha szabad madaras vagy vörös szekfűs kitűzőt viszek, az jobban fogyna? A bolhán kitört az ellenállási mozgalom, hihettem volna, ha épp az orrom előtt nem hőzöng valaki, hogy ő bizony vasárnap is a Viktorra szavaz, "nem is a buzi Gyurcsányékra".
A többi portékám még csak csurgott valahogy, ám ezekre szó szerint rá se néztek, az árukat se kérdezték. Egyetlen öreg nénit kivéve, aki sóvárogva nézte őket, de érdeklődni se mert. Mikor vagy ötödször jött vissza, rákérdeztem, azt mondta, a kis menye erdélyi, és ő úgy érzi, örülne valamelyiknek, szívesen megvenné azt a legszebbiket, de hát nincs pénze, ide is olcsó edényért jött, hogy azzal segítse a hitellel kínlódó gyerekeket. A kiszemelt azsúrozott, pasztellhímzésű,  semmilyen tájegységre nem jellemző pendely a szíve csücske volt egykori negyvenöt kilós magamnak is, a nyolcvanas években ilyesmiben jártam tüntetésekre. Egy erdélyi asszony kreatív szabadságát élhette ki az elkészítésében. A Vár valamelyik ajándékboltjában talán tízezerért árulnak ilyesmit, én odaadtam ötszázért. (A képen így ő már nem szerepel.) Tudtam, hogy két jóra szoruló embernek is örömet okoz. Hogy mennynek és anyósnak, ez volt a hab a tortán.
A Petőfi Csarnok mellett töltött néhány óra egyébként is felért egy szociokulturális tanulmánnyal, oldalakat lehetne róla írni. Számomra a másik emlékezetes élmény, amikor Schmuck Andor Jaba-szerű tömege hullámzott elém. Átnézett rajtam, nem ismert meg. Neki nem jelent semmit, hogy valaha kizabált az állásomból.
Ma este én is elmegyek szavazni. Bár személyesen már ez sem érint, lelkemnek nem mindegy, ki járatja le szülőhazámat legkevésbé Európában.