2013. szeptember 29., vasárnap

A tarot Bolondja: Az a zűr, amit magad után hagytál...

Ha megkérdezel, melyik az a lap a tarot-kártyában, amelyet legjobban szeretek, azonnal felelek: A Bolond. 
Hogy mit jelent, inkább sejtem, mint tudom. Bár jó pillanataimban én is Bolond vagyok.
A Bolond lehet naiv gyerek vagy infantilis hülye - de lehet bölcs is.
Hamvas azt mondja, Bolond az, aki „nem számít", mert kívül áll az emberi játszmán, amelyeket a hatalomszomj irányít.
A Bolondnak nincs énje.
Fogorvosomnak, ha nagy beavatkozásra készül, csak azt mondom a hátrabillentett székben:
- Doktor úr! Én csak arra kérem, mondja meg, hogy körülbelül meddig tart az egész!... Én addig elmegyek, és ha készen van, visszajövök!... Maga csak nyugodtan dolgozzon, fúrjon, véssen, faragjon a számban, és ha szüksége van rám, szóljon, és itt leszek!
És ez tényleg így történik.
Ilyenkor a számmal és a fogsorommal nem vagyok teljesen azonos.
Mintha nem is az enyém lenne.
(Meg tudom tenni, mert a szám érzéstelenítve van, s ez csupán egy pszichológiai mutatvány.)



Ha szomorú vagyok, rá tudok nézni a szomorúságra úgy, mintha valaki ottfelejtette volna. Egy idegen batyu. Tudom persze, a józan eszemmel tudom, hogy nekem most szomorkodnom kellene, de nem teszem, mert nem az enyém. Csak akkor lesz az enyém, ha az én-em azonosul vele. Akkor lesz az „én szomorúságom" - de mivel az én-em éppen nincs itthon, mert szabadságra küldtem, nincs, aki ezt a szomorúságot átvegye.
Ez a Bolond.
A kártyán éppen egy mély szakadék felé tart, és boldogan táncol, vállán batyu, minden vagyona, és egy mérges kutya a nadrágjába harap, de ez sem érdekli. Veszélyben van, de ő fütyörészik. Nem érdekli a halál.
Nem félti a nadrágját, mert nem az övé - és nem félti az életét sem, mert nincs aki meghaljon benne.
- Maga nem él a földön! - mondta egyszer a marxista professzorom.
És igaza volt.
A Bolond száma a Nulla.
Titokzatos szám.
Lehet semmi - de ha az egyes után írod, tíz lesz belőle.
Néhány „semmit" hozzáírnak a bankszámládhoz, és dúsgazdag ember leszel.


„Bolond" volt a drága jó öreg Dóra néni.
Zsidó volt, de nem járt templomba. Egyszer azonban húsvétkor mégis csak fölkerekedett, felöltözött szépen, felvette a virágdíszes, tollakkal, mütyürökkel díszített fekete kalapját, fehér csipkeblúzát és fekete cérnakesztyűjét - és elment a Dohány utcai zsinagógába, imádkozni.
Nagy tömeg volt, persze, s mivel nem volt előjegyzett helye, nem tudott bejutni.
- De elöl vannak még üres székek! - mondta az ajtóban álló férfinak.
- Nincsenek.
- De látom! Innen látom, uram!
- Azok ott mind bérelt helyek, asszonyom. Dóra néni feldühödött, és azt mondta:
- Ide hallgasson! Én magukhoz soha többé nem jövök!... Mondja meg a főrabbinak, hogy átmentem a bazilikába!
Át is ment. És oda járt, élete végéig. Imádkozta a mi-atyánkot és a hiszekegyet, nyelvére vette a szent ostyát, és rendszeresen gyónt is.
Mindent elmondott a papnak, őszintén, csak azt az egyet nem, hogy ő nem római katolikus, hanem zsidó.
Nem kérdezték, s ő ezt lényegtelennek tartotta.
Arról sem beszélt, hogy hálószobájában egyetlen „szent kép" van: egy táncoló, fuvolázó Krisna, vidám szeretőivel, a nagy mellű gopikkal. Egy kopasz fiatalembertől kapta, amikor beállt közéjük táncolni a Rottenbiller utcában, és vidáman rázta velük a csengettyűket. „Imádok - mondta - színes hálóingben táncolni!"
Mert kapott az egyiktől egy ilyen hacukát, és a homlokára piros pöttyöt festettek, a rúzsával.
„Hare Krisna, Hare Mózes, Hare Krisztus, Hare Dóra!" - énekelte Dóra néni a sáfrányszínű forgatagban, olyan önfeledten, hogy néhányszor vissza kellett tolni a kilazult műfogsorát. Még a cipőit is levetette; harisnyában táncolt az utcán.
- Ezt a képet nagyon szeretem, mert olyan vidám rajta ez az édes Krisna! - mutatta büszkén az ágya fölötti színes szentképet.
-  Dóra néni - kérdeztem. - Mit szól az Isten, hogy maga ennyiféle helyre jár imádkozni?
-  Isten?! - Sokdioptriás szemüvege mögött óriásivá tágult sötétkék szembogara.  - Isten  az nincs  ott!...
Az itt van! - és keszeg, csontos mellére mutatott. - Bárhová megyek, én viszem magammal, mindenhová. Örüljenek, ha jövök!
Amikor meghalt, bizonyára nevetve nézte a túlvilágról, hogy sem rabbi, sem pap nem temette el őt. Senki nem vállalta, csak Winter Béla elvtárs, cipész, a lakóbizottság kommunista elnöke.
Bár párttag sem volt a néni, csak egy bölcs ember.
Az sem véletlen, hogy ez a primitív szónok, akinek pocsék beszédtechnikája volt, és arról az űrről akart beszélni, amit Dóra néni gazdag lényének hiánya hagyott bennünk, lakókban, azt mondta:
- Az a zűr, amit magad után hagytál, örökké itt marad, közöttünk.
Ilyen a tarot „Bolond"-ja.
Nem tartozik sehová.


Amikor elindultam az írói pályámon, azt írtam az íróasztalom fölé: Maradj fölösleges!
Így aztán soha senkihez nem tartoztam. Sem párthoz, sem szövetséghez, még valláshoz sem. Szeretek templomba járni, még akkor is, ha télen hideg van benne. Mindegy, melyik templomba. Nemcsak napközben ülök néha a padsorok közé, hanem akkor is, ha istentisztelet van. Együtt imádkozom a hívekkel. Az istenélmény más és más hangulatával találkozom a református, a baptista, a katolikus, az evangélikus templomokban, vagy az évezredek ősi világát idéző zsinagógában.
Úgy vagyok, mint Dóra néni: ha a más vallású embereket nem kell hivatalból megvetnem és gyűlölnöm, én minden hitvilágban megtalálom a fölfelé vezető ösvényt.
De ez bennem van - önmagamban. Ha jó állapotban vagyok, úgy élek, mint a részegek. Szemmel nem láthatóan és műszerrel kimutathatatlanul, de egy kicsit a föld felett lebegek.
Szeretek létezni. Még a fogorvosnál is. (Ott azért nem annyira...)
Élvezem a hóesést, a hideget, a meleget, a tengert és a hegyeket.
A temetések nem borzasztanak. A gyászban sok szépség van. S az átváltozásban, a búcsúban, a fájdalomban mindig megérzem a magasabb világ jelenlétét. Lelkünk soha-sincs olyan közel az örök Valósághoz, mint a temetőben. Itt vége az őrületnek, a káprázatnak és a hazugságnak, és a lét épp olyan meztelenné válik, mint a megszületés pillanatában. Nincs már gazdag és szegény, ellenség és barát - a falak leomlanak, és megszűnik az esztelen loholás. Jó illat van a temetőkben, és az emberek utólag szeretik egymást.
Nem tudok elképzelni nyugodtabb és igazságosabb pillanatot, mint amikor egy „nagy ember"-t vagy egy gazdagot temetnek.
Ott fekszik szépen, nyugodtan, szegényen és kis emberként, mellén összetett kezekkel. Végre nem kell neki loholni és igyekezni - pihen.
Még az arca is kisimult. Halálunkban megszépülünk - vetted észre? Ha kórházba kerülök, hamar otthon érzem magam.Könnyen szerzek barátokat idegenek között.
A Bolond a Nulla, aki „nem számít".
A szabad ember.




A Bolond úgy látja, hogy minden ember rögeszmés. Rögeszmés az, aki azt hiszi, hogy csak neki van igaza: a többiek vagy tévednek, vagy hazudnak. A Bolond úgy látja, hogy mindenki tele van mániával, félelemmel, önzéssel, vaksággal, nagyot akarással, sóvárgással, elvekkel, szüntelen önigazolással - valami mindig kell nekik, és ezért odadobják a szabadságukat.
A Bolondot nem lehet megbántani. Legfeljebb azt mondják neki: te bolond vagy!
De ezt ő úgyis tudja magáról.
A Bolond kétféleképpen látja az embereket. 
Az egyik: hogy a maga módján mindenkinek igaza van.
A másik: hogy senkinek sincs igaza.
Ez lényegében ugyanaz. Nincs különbség.
Olyan, mintha azt mondanád, hogy a végtelenül sok egyenlő a nullával.
„A rend: a rendetlenség végösszege" - mondja a kínai.
Nincs olyan őrület, amelyben a Bolond ne tudna eligazodni.
Tudja, hogy amíg a többiek nem lesznek hozzá hasonló bolondok, két erő irányítja őket.
Az egyik a mohó önzés. A birtoklási vágy. A másik a vak hatalomszomj.
Ezt persze különféle ideológiai köntösökbe csomagolják. Az izmusok, a hitek, a történelmi és filozófiai eszmék és világnézetek nem egyebek, mint jelmezek és maszkok. A Bolond ismeri az emberiség hatalmas jelmeztárát. Minden emberen van egy jelmez és egy maszk, melyet mohó ambícióval és ravasz önvédelemből visel. És ami a lényeg: fogalma sincs róla, hogy rajta van! Nem tud róla. Ez nemcsak kellemetlen, de roppant vicces is. Magára hazudja, de olyan hipnotikus erővel, hogy elfelejti, hogy ő egyáltalában nem az, akinek hiszi magát. Ezért nem is érdemes vele sem hitről, sem eszméről, sem világnézetről vitatkozni, mert úgysem azt éli. Ő valami egészen mást él, és másban hisz, mint amiről hiszi, hogy hiszi. És nincs veszedelmesebb dolog, mint figyelmeztetni valakit, hogy hazugságban él. 
Ilyenkor ölni képes.
A hite nevében, persze.
Az eszméi nevében.
Ezt hívják pártcsatának, ideológiai vitának vagy vallásháborúnak.
Egyik sem azt mondja, hogy kell a pénzed, a hatalmad, az országod és a feleséged - hanem azt, hogy „az én egyedül igaz ideológiám nevében téged most szépen és nemesen és hősiesen megöllek".
Egyetlen történelmi kor sem arról szólt, mint aminek vélte, s főleg hirdette magát. (Lásd: Az ember tragédiája.)
A Bolondok így látják.
A rabbik, akik Isten nevében elítélték Jézust, nem voltak istenhívők. A keresztény középkor nem volt keresztény, a kommunizmusban nem volt kommunizmus.
Ma nincs „demokrácia" - nem is lesz soha.
Minden beszélés: mellébeszélés.
A Bolond tiszteletben tartja a hazugságot.
Bólogat. Nem azért, mert bárkivel egyetért, vagy bármit is tagad, hanem ezért, mert tudja, hogy ennek az emberi színjátéknak, melyet itt rendezünk a földön, nincs igazi valósága.
Egy véres vitában egyetlen oldalnak sincs „igaza" - mert az igaz középen van.
Nem a kettő között, kiegyezéses fele-fele alapon - hanem ott, ahol nincsenek ellentétek, csak az isteni teljesség van.
Az igazság nem a forgó kerék peremén, a két véglet valamelyikén - hanem a közepén van.
A tengely körül forog a lét.
Teljesen mindegy, hogy egy ringlispílen melyik lóra vagy hintába ülsz: mindegyiket a Közép forgatja.
A Bolond ott lakik.
És derűsen és sajnálkozva figyeli a pörgő világot, melynek egyre jobban recsegnek az eresztékei.
A Bolond tudja, hogy az ő országa nem e világból való.
Úgy él itt a földön, mint egy átutazó, vagy egy követségi alkalmazott a gyarmatokon, aki tiszteletben tartja a bennszülöttek hiedelmeit.
De nem akar senkit sem „leleplezni".
Pláne meggyőzni!
Nem „foglal állást", és nem avatkozik a helyi lakosság ügyes-bajos dolgaiba, nem vesz részt a szüntelen zavargásokban és vitákban - mert tudja, hogy itt minden eszme: rögeszme.
Ha valaki Napóleonnak képzeli magát, a Bolond nem világosítja föl, hogy ő nem az. Nemcsak azért, mert ez veszélyes lehet, és az őrült úgyse hinne neki, és lelőné, hanem azért is - és ezt jól értsd meg, ha a Bolond fejével akarsz gondolkodni! -, mert ő még az igazi Napóleont sem tartja egészen Napóleonnak! Száműzötten, Szent Ilona szigetén, amikor már kihullottak a fogai, gyomorpanaszai voltak, csúnyán elhízott, rossz leheletű, impotens roncs lett, amikor a világ elfelejtette, és neve szitokszóvá vált, ő is kezdte már kapiskálni, hogy ezzel a napóleonsággal valami baj van.
Rájött, hogy egy téves eszme áldozata volt. Csak nem tudta azt mondani, hogy „Főorvos úr, kérem, tessék engem hazaengedni, de lehetőleg ne Párizsba, ahol utálok már lenni, hanem vissza Korzikára, az anyukámhoz, mert én fölébredtem, kérem szépen! És nekem ott volt utoljára jó." Ezt nem tudta elgondolni sem, mert a világ még ebben a pisis emberi roncsban is a régi szerepét látta. A franciák gőgös emlékezetében még mindig a dicsőséges őrült él, és nem az a szerencsétlen, vesztes ember, aki valójában volt.
És ha valaki manapság Napóleonnak hiszi magát, rögtön a dicső plakátfigurát rántja magára - két ujját büszkén a mellényébe dugva -, mert annyira még egy őrült sem őrül meg, hogy csóró, szerencsétlen, vesztes embernek képzelje magát.
Ennyire azért nem hülye senki.
A Bolond istene - mint Dóra nénié - a szívében él.
Bárhová megy, bármilyen világba csöppen: jön vele.
Istenéhez külön drótja van - s ezt a jókedve és szabadsága tartja karban.
Tudja, hogy ami nem szabadság, az nem is lehet igaz.



„Közösség ott van - mondta az elüldözött, magányos és elfelejtett Hamvas Béla -, ahol én vagyok."
Ő egyedül.
Tiszapalkonyán, egy anyagraktárban, ahol dolgozott, ott volt a szép és értelmes Magyarország. És amikor áthelyezték máshová, vagy Szentendrére menekült kertészkedni, vitte magával a hazáját.
Mint Dóra néni.
„Közösség - mondta - ott van, ahol én vagyok."
Ez a Bolond."
(Müller Péter: Varázskő, forrás: azurelefant.blogspot.hu)



"Nézz meg mindent, s ami jó, tartsd meg." 
Kép: Férfi, hátán batyuval, kezében bottal lép, mögötte a kutya ráugrik, és 
nadrágját kitépi. Felirat: A bolond. 
 E mátrixnak nincs száma. Nem tudni, hogy O vagy pedig 22. A tarot nagy problémája. Egyesek úgy értelmezik, hogy mint egyes kártyajátékban a páratlan, a Fekete Péter, a komikus figura, az asztrál a tizenharmadik, aki a közösségen kívül él és a kutyák nadrágját tépik. Ha a bolond tényleg bolond, akkor az, aki az ineptia mysteriiben szenved, a misztérium iránt való érzéketlenségben. Ennél nagyobb idióta nincs. Legyen és maradjon a kutyák martaléka. Ez az ember, mihelyt a kerítésen túl lévő dolgokról van szó, gyanakodik, hitetlenül hunyorgat és azt hiszi, valaki falhoz akarja állítani. Ez aztán a bolond! Ennek a batyujában tényleg csak rongy van, legfeljebb skatulya. 
Ilyen ember a történet területén bőven akad. Kik ezek? - Mindenki keresse ki legközelebbi szomszédai közül. 
De van más is, aki végre játékon kívül tud állni. Akinek már nincs "száma", s ezért nem tudni, O vagy 22. A tarot azt mondja, ez a végtelen utak vándora. A kutyák megugatják, de a kutyák azért ugatnak, mert elásott csontjaikat féltik. A bolond itt nem az úgynevezett jellem. A karakterhez korlátoltság kell. Csak meg kell nézni az úgynevezett 
jellemek arcán az eszelős és önhitt butaságot. A bolond itt türelmes. A vég és a kezdettelen. A megfoghatatlan és elérhetetlen. Nincs semmije, de nem is kell neki semmi. Nem épít házat. Az árokban alszik. Egy kicsit melankolikus, mint minden igazi bolond, de tudja, hogy ez a komikotragikumhoz tartozik. Csak semmi komolyság. A sors (kutya) 
megmarja, de ő nevet rajta. Senkit sem akar megváltani, önmagát a legkevésbé, főként nem géppisztollyal. Neki a szabadság igazán többet ér. Legfeljebb azon csodálkozik, hogy az emberek házakban, sőt városokban laknak és kutyákat, vagyis rendőrséget és hadsereget tartanak. A kutyák vigyáznak a Bábel toronyra, míg azt a villám szétzúzza. A bolond alig fél. A határok embere. Az elmúlás állandó jelenlététől felfokozott életheve. A bolondot az utolsó lépés érdekli, a határátlépés. Mi van tovább?"

(Hamvas Béla: Tabula Smaragdina)


5 megjegyzés: