2014. március 5., szerda

Gyógyulás, gyógyítás

Helyén való-e, ha a gyógyító magát helyezi a Gyógyítás  elé, a teremtmény a Teremtő elé, a szolgáló a Szolgálat elé?

A segítő-szindróma egy személyiségzavar... Ami nem okoz bajt, akkor ha tudunk róla, ha szembenézünk azzal, hogy mik a valódi motivációink, és hogy nem szentségből cselekszünk, hanem számos más, bennünket egyensúlyban tartó okból. Ha van bennünk némi tudatosság, és egyre több tudatosság, akkor több haszon (ellenkező esetben akár több kár is) származhat az effajta kompenzálásból, mintha például gurusággal vagy politikai hatalommal kísérleteznénk.

"Ha valóban tudni akarjuk, hogy mit jelent gyógyítani, akkor mindenekelőtt azt kell világossá tennünk, hogy a gyógyítás üres szó, ha nem tudjuk helyreállítani (ismét létrehozni) az ember, a világ és a Föld közötti összefüggés megértését, mellyel a régi korok papjai, akik egyben gyógyítók is voltak, rendelkeztek. " 
Ita Wegman


Napi öt perc, fél óra, kétszer egy óra varázsgyakorlatokkal el is megy a nap, mindenki valami mással kapcsolatban ígéri, ettől meggyógyulsz, rendben leszel... Ámítjuk magunkat és egymást.  Szeretünk abban az illúzióban ringatózni, hogy mindent a kezünkben tartunk. S ha a többiek nem, majd mi, helyettük is. 

Ám ha mindent mi irányítunk, s ehhez csak különféle praktikákra van szükségünk,  mi a helyzet vajon a Dalai Láma rövidlátásával és epebajával? 
Nem lehetséges-e, hogy az árnyékba tolt, elfeledett személyiségrészeink szomatizálódva kopogtatnak ajtónkon, bebocsátást,  fényt kérve tőlünk? 
Önhittségünk talán gyávaságunkat rejti, bármit megteszünk, csak a mélyünkre ne kelljen nézni.


"Milyen erő hiteti el veled,
Hogy képes vagy előállítani a Kegyelmet?" 
Ram Tzu

Nem hiszem, hogy a betegség büntetés - egyáltalán semmiről nem hiszem, hogy az -, de hiszem, hogy tanítás.  Azt sem hiszem, hogy például a szem bajaiért kizárólag a máj felelős. Kínában talán segít az effajta materialista megközelítés, ám még az is lehet, hogy önmagában ott sem. Abban hiszek, hogy a mélyben húzódó lelki okok gyógyítása, a bennük rejlő tanítás megértése nélkül a szomatizálódó tünetet legfeljebb fel lehet cserélni egy másikra. Úgy látom, az egészség-szépség-fiatalságkultusz mindig a hanyatló társadalmakban lángol fel. Azokban, amelyek betegek-csúnyák-elöregedettek. Tömegméretekben is igaz lehet, ami az egyénnél, hogy azt ítéli el másokban, amit saját magában nem tud elfogadni. Így vált a testi és lelki betegség is bélyeggé. 
Az tapasztalom, hogy az elnőiesedő, tartásukat vesztő férfiak tiltakoznak legjobban mind a lelki, mind a fizikai problémák létjogosultsága ellen, mert elvesztett erejük bűnbakját látják bennük, fel sem fogva, hogy egy állapotváltozás nem ok, hanem következmény. Miként a testi, úgy a lelki zavarok is csak tünetei a mélyben fel nem tárt fekélyeknek. Aki evvel is maradéktalanul szembenéz, aki mer gyenge lenni, meglehet, hogy éppen az az erős. 

Az ún. spirituális körökben is hangsúlyos egészség-kultuszról, és arról, hogy a betegségek csakis a hibáinkból fakadnak, Szepes Mária (is) úgy vélte önéletírásában, hogy a makkegészség a mi társadalmunkban a  kül-és belvilág iránti érzéketlenség tünete: 
"A brutális, teljes egészség különös érzéketlenségi állapot a szellem szempontjából, tehát a legsúlyosabb kór. "

Mert ha meg is gyógyulunk:
"Ram Tzu tudja, nem saját erődből teszed."



"Újból és nyomatékosan leszögezem, hogy egyáltalán semmi közöm semmiféle feminista mozgalomhoz (hanem ellenkezőleg), viszont örömmel kezelem helyükön a férfi és női típusú erőket, szívesen hívom fel a figyelmet arra, hogy a női létnek (is) vannak olyan misztériumai, melyeket meg- és átélni felszabadító. Ezek a felismerések és élmények nagyon sokat tehetnek hozzá egy ember életéhez, tekintve, hogy egy alapvetően női természetű bolygón élünk, és hogy nekünk (női lélekkel női testben élő szellemlényeknek) egyértelmű és közvetlen kapcsolatunk van ahhoz a kimeríthetetlen energiaforráshoz, mely által gyakorlatilag bármilyen terhet képesek vagyunk elhordani, bármilyen betegséget, sebet vagy fájdalmat képesek vagyunk meggyógyítani.
Ez pedig nem elsősorban kiváltság, hanem felelősség és gyönyörű kötelesség.Lehetőséget kaptunk arra, hogy önmagunkon kezdve gyógyítsuk világunkat. Lehetőséget kaptunk, hogy a nőiséghez kapcsolódó rituálék, hagyományok, legendák és ismeretek terjesztése által anyáról leányra szálljon a tudás, melynek eredményeként valóságos szintemelkedés indul az élet hétköznapi területein is.A minden nőben meglévő képesség egyben kötelez is: merjük-e, akarjuk-e gyógyítani a hozzánk közel álló, velünk kapcsolatba kerülő embereket? Akár válogatás nélkül: nőket, gyermekeket, férfiakat. Használjuk-e égtől kapott képességeinket annak természete szerint, mikor minek érezzük helyét és idejét?Vagyunk-e elég bátrak ahhoz, hogy az álarcok és a közöny világában őszinte lélekkel, tiszta szándékkal forduljunk társaink felé? Hogy megosszuk lelkünk bíborfényét mindazzal, akinek ez esély a könnyebbülésre, gyógyulásra, tisztulásra.Ez természetesen nem erőszakot jelent, vagy tolakodó, saját tükröződésében gyönyörködő, reflexiójától elvakított hiú kirakatjátékot. Ez – a számtalan aspektus közül egyetlen, véletlenszerűen kiragadott példával – úgy jelenik meg, ahogy Romain Rolland olyan szívbeégően megfogalmazta sok évvel ezelőtt:
 „Nehéz a szíved. Add ide, hadd vigyem!”
Belátom, az első lépés talán nem annyira egyszerű. Ám utána minden gördülékenyen megy magától. Higgyétek el: vannak olyan sebek, amelyeket csak egy asszony ölelése gyógyít, és van olyan kimerültség, amit nem hoz helyre alvás. A nő dolga ilyenkor az, hogy felismerje a szükség láthatatlanul könyörgő jeleit, és szeretettel, bőven, viszonzás nélkül adjon abból, ami neki korlátlanul rendelkezésére áll." (http://www.lilithcadmon.hu/tarisznya/lilith-venusz)

"Segítőként azt tessék szívbe vésni és nagyon jól megérteni, hogy a kimondott szó elültetett mag. Elültetett, öntözött, lótrágyával kezelt, termékenység-varázslatokkal megbűvölt, szupertermékeny magocska. Minden, amit társunknak mondunk az ő érzékeny, fogékony, befolyásolható állapotában, amelyben velünk szemben ül, minden termékeny talajra hullik és extra gyorsan szárba szökken. Minden.Ezért hát felelősek vagyunk azért, hogy ne riogassuk, ne alázzuk meg, ne zúzzuk porrá amúgy is romos (ön)bizalmát, hitét, reménységét. A mi felelősségünk és csodálatos lehetőségünk a teljesség, a Fény magjait elültetni a hozzánk forduló lelkében azért, hogy önmagára ébredhessen. Nem azért, mert mi olyan nagyszerűek vagyunk, vagy varázslók vagy boszorkányok.Nem.Hanem azért, mert az az Isten-szikra, aki megtisztel minket bizalmával, aki bennünk látja lelki békéje, sorsának jobbra fordulása letéteményesét, pontosan ugyanolyan ragyogó fényesség, mint mi. A segítői küldetés, lehetőség, hivatás ilyenkor az, hogy féltőn, óvón vigyázzunk Társunkra. Beburkoljuk szeretetünkkel, amíg rá nem ébred, hogy Neki is kifogyhatatlan forrása van. Pajzsul állunk közé és világa közé abban a néhány órában, osztozunk sorsán és alázattal, figyelmes vigyázatossággal nyúlunk élete csodájához. Az alázat itt azt (is) jelenti, hogy cseppet sem mi vagyunk fontosak. Nem az számít, hogy nekünk legyen igazunk, hanem hogy Neki legyen szebb az élete. Hogy vigyázzunk Rá, szeressük őt, önmaga helyett is ideig-óráig, amíg rá nem nyílik a szeme saját csodájára." (http://www.lilithcadmon.hu/kavicsok/fenymagokat-vetunk)




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése