Hová álljanak a sellők?

"...A templom klubszobájába terelgettem nyájamat és elmagyaráztam a játék szabályait. Nem könnyű feladat egy szobányi besózott kisiskolást két csapatba osztani, elmagyarázni a legfontosabbakat, tisztázni, ki kivel van, de elszántak voltunk, úgyhogy végül sikerült és minden készen állt a kezdéshez.

A kergetőzés izgalma a tetőfokára hágott. Elkiáltottam magam: Most mindenki döntse el, mi akar lenni: ÓRIÁS, VARÁZSLÓ vagy TÖRPE! Miközben az összebújt csoportok lázasan sutyorogtak, valaki megcibálta a nadrágszáramat. Lenézek, egy kislány áll ott és aggodalmas hangon kérdezi:

- És hova álljanak a sellők?

Hosszú csend. Hosszú, hosszú csend.

- Hogy hova álljanak a sellők? - kérdeztem.

- Igen. Tudod, én sellő vagyok.

- De olyan nincs, hogy sellő.

- Dehogy nincs. Én is az vagyok.

Nem akart, sem óriás, sem varázsló, sem törpe lenni. Tudta pontosan, hova tartozik. Ő sellő. Esze ágában sem volt, hogy kiálljon a játékból és szomorkodjon. Részt akart venni benne, úgy, ahogyan a sellők, anélkül, hogy feladná méltóságát és személyiségét. Biztos volt benne, hogy a sellők számára is van valahol hely és hogy én tudni fogom, hol.

Nos, hát hova is álljanak a sellők? A "sellők", mindazok, akik különböznek, akik nem felelnek meg az előírásoknak, akik nem hajlandók beleülni a rendelkezésükre bocsátott skatulyába. Aki erre a kérdésre választ tud adni, iskolát, országot, egész világot építhet rá.

Hogy ebben a pillanatban mit feleltem? Nos, néha sikerül meglelnem a helyes választ.

- A sellők ide állnak a Tenger királya mellé. (Igen, ide a Király bolondja mellé, gondoltam.)
Ott álltunk hát, kéz a kézben és a varázslók, óriások, törpék csapatait szemléztük,ahogyan vad összevisszaságban rohangáltak fel s alá.
Egyébként nem igaz, hogy nincsenek sellők. Egyet ismerek személyesen. A kezét is fogtam."

(Robert Fulghum: Már az óvodában megtanultam mindent, amit tudni érdemes)