Dóra néni, a szinkretista

"... Zsidó volt, de nem járt templomba. Egyszer azonban húsvétkor mégis csak fölkerekedett, felöltözött szépen, felvette a virágdíszes, tollakkal, mütyürökkel díszített fekete kalapját, fehér csipkeblúzát és fekete cérnakesztyűjét - és elment a Dohány utcai zsinagógába, imádkozni.

Nagy tömeg volt, persze, s mivel nem volt előjegyzett helye, nem tudott bejutni.

- De elöl vannak még üres székek! - mondta az ajtóban álló férfinak.

- Nincsenek.

- De látom! Innen látom, uram!

- Azok ott mind bérelt helyek, asszonyom. -  Dóra néni feldühödött, és azt mondta:

- Ide hallgasson! Én magukhoz soha többé nem jövök!... Mondja meg a főrabbinak, hogy átmentem a bazilikába!

Át is ment. És oda járt, élete végéig. Imádkozta a miatyánkot és a hiszekegyet, nyelvére vette a szent ostyát, és rendszeresen gyónt is.

Mindent elmondott a papnak, őszintén, csak azt az egyet nem, hogy ő nem római katolikus, hanem zsidó.

Nem kérdezték, s ő ezt lényegtelennek tartotta.

Arról sem beszélt, hogy hálószobájában egyetlen „szent kép" van: egy táncoló, fuvolázó Krisna, vidám szeretőivel, a nagy mellű gopikkal. Egy kopasz fiatalembertől kapta, amikor beállt közéjük táncolni a Rottenbiller utcában, és vidáman rázta velük a csengettyűket. „Imádok - mondta - színes hálóingben táncolni!"

Mert kapott az egyiktől egy ilyen hacukát, és a homlokára piros pöttyöt festettek, a rúzsával.

„Hare Krisna, Hare Mózes, Hare Krisztus, Hare Dóra!" - énekelte Dóra néni a sáfrányszínű forgatagban, olyan önfeledten, hogy néhányszor vissza kellett tolni a kilazult műfogsorát. Még a cipőit is levetette; harisnyában táncolt az utcán.

- Ezt a képet nagyon szeretem, mert olyan vidám rajta ez az édes Krisna! - mutatta büszkén az ágya fölötti színes szentképet.

-  Dóra néni - kérdeztem. - Mit szól az Isten, hogy maga ennyiféle helyre jár imádkozni?

-  Isten?! - Sokdioptriás szemüvege mögött óriásivá tágult sötétkék szembogara.  - Isten  az nincs  ott!...

Az itt van! - és keszeg, csontos mellére mutatott. - Bárhová megyek, én viszem magammal, mindenhová. Örüljenek, ha jövök!

Amikor meghalt, bizonyára nevetve nézte a túlvilágról, hogy sem rabbi, sem pap nem temette el őt. Senki nem vállalta, csak Winter Béla elvtárs, cipész, a lakóbizottság kommunista elnöke.

Bár párttag sem volt a néni, csak egy bölcs ember." 

(Müller Péter: Varázskő)