2013. április 13., szombat

Mindennapi csodáimból 2. - Transzban


Hogyan nem lettem festőmodell


Szakrális énekek tíz zenész kíséretével, csörgők, dobok a kezünkben, vagy a kivetített szankszrit, magyar és angol szavak hullámán csak révülünk bele a Mindenségbe. Sokműfajú zenész és énekes, tantra jógás csapat, Rainbow Family hippi gyermekei és mi, néhányan civilek együtt. Olykor valamelyikünk papír-falevelekre felírt elengedni valóival járul a gyertyaoltárhoz, elégetni azt, mitől szabadulni akar. Novemberi szimbólum ez, októberben még szüreteltünk. Pár perc szünet után körtánc és szabad tánc, lassú ringásból vad, ösztönös tombolás felé sodor az energiaáradat... Majd váltás, és elnyugvás meditációhoz. A telefonom kijelzője mutatja, hogy - hosszú napok hiábavaló várakozása után - ének közben az hívott, akit épp az imént engedtem el... Nem hívom vissza, a fizikai elengedés megvár reggelig. Hazafelé két kis szárnykezdeménnyel suhanok végig az Andrássy úti fényárban. A Képzőművészeti Egyetem magasságában egy kocogó húszéves-forma srác visszafordul, utánam fut, az időt kérdezi. És hogy lefesthet-e? Hát nem, de igazán nagyon köszönöm!




Dervistánc az angyal körül


Mottó: "Ha tudsz sétálni, akkor táncolni is tudsz. Ha képes vagy beszélni, akkor énekelni is képes vagy." (zimbabwei mondás)

Ismét az Életfa Mantra Körbe igyekeztem, mikor eszembe jutott, mi lesz, ha a meghűlésem miatt köhögnöm kell. Belépéskor idézetet lehetett húzni, az enyém fent olvasható. December lévén, szívcsakra-meditációval nyitottunk. S ha már olyan kedvesen meginvitáltam, eljött a köhögés is. Ám a hátam mögül egy fészekmeleg simogatás és egy csésze forró tea érkezett, majd e gondoskodás hatására légutaim megnyugodtak, így én is dalolhattam fényről, szeretetről, legalább három nyelven. A videóprojektornak köszönhetően tehát a nyelveken szólás csodája is megtörténhetett. Szünet, csevegés az egyik dobossal, aztán tánc. A korábbi alkalmakon körtánc, szabadtánc, most azonban az volt a kérés, hogy mozogjuk be a teret aképpen, hogy akihez közel kerülünk, érintsük meg. Néhány perc után a zenekar begerjedt, különösen az ütős szekció, és a békés, angyaloltáros, gyertyafényes terem hirtelen dzsungel-diszkóvá változott. Velük gerjedtünk mi is, transzban ugráltunk, simultunk, öleltünk, együtt ringatóztunk... Jómagam vadidegen lányok, asszonyok  kezeit csókolgattam, s egy szintén ismeretlen, nem igazán oldódó pasinak tartottam a csuda tudja hogyan felmerült tantra jóga kapcsán szexuális felvilágosítást, tánc közben. Mindez akkor egészen természetesnek tűnt. Mint ahogy az is, hogy dervisként forogni támadt kedvem, s úgy éreztem, egy vagyok mindennel, a mindenség forog a révületemben. Végül egy apukája hasára kötözött, dobpergés közepette édesdeden alvó kisbaba lábacskáját fogva lassultam, ringatóztam megint, a végéig. 
A velem levő lányka a körön kívül ücsörgött, szemlélődött, képtelen volt bevonódni. Na igen, negyed századdal ezelőtt én is képtelen voltam. Ezek szerint csak sikerült oldódnom valamennyit, átlépnem legalább egy-két korlátomat. Lám, megint, s valóban, a komfortzónánkon túl vár az élet.
Hazafelé társnőm megjegyezte, hogy tetszett neki és csodálta, hogy lehetséges alkohol nélkül is extázisba kerülni. Jó, hogy velem volt, és tükröm volt. 




Hiperaktivitás a Vízöntőben

Ez egy ilyen nap volt. Kevéssé sikeresen uralkodtam a valahonnan felbuggyanó, túlcsorduló lendületemen. Szerencsére jó levezetésül kínálkozva éppen Életfa Mantra Körös est várt rám. 
Bevezetésként segítettem az előkészületekben, padlón törökülésben mécseseket rakosgattunk a fuvolással. Hátulról homokozóban összehajló gyerekeknek látszhattunk, valójában elmerülten gyújtogattuk a lángocskákat. Aztán turbó-üzemmódra kapcsoltam, s ahogy ilyenkor lenni szokott, kevéssé voltam hatékony. Egy lányt többször szinte felborítottam, pedig valójában kedves nekem, majd az előtérben zavartan tébláboló  srácot kértem meg,  legyen olyan jó, hogy a kezdésig az aulában tölti az időt. Utóbb derült ki,  ő egy vendégzenész, aki később  mégis átjutott az általam őrzött küszöbön. Legközelebb találkozva összemosolyodtunk, és még az állam is leesett, mert épp egy hanget csomagolt ki, felidézve a varázslatos barcelonai élményeimet. Az első Utamat bár hivatalosan Szent Jakab városában, lélekben mégis inkább a Régi Barcelona Katedrálisban végeztem be. Emellett botlottam bele az általam ismeretlen hangszeren játszó utcazenészekbe, csatlakoztam a gótikus lépcsőkön értő áhítatban ücsörgő közönséghez. Elmerülve a különös hangzásban, váratlanul minden válasz beúszott a fejembe azokra a kérdésekre, melyek a nyolcszáz kilométer során feleletlenül maradtak. A második Út előtt ugyanerre a terecskére igyekeztem, s noha eltelt kilenc hónap, mégis ugyanazokat a svájci zenészeket találtam ott. A hang hangja akkor az új kérdések megfogalmazásában segített.  
Ámulatomban magamra borítottam egy marék megolvadt mécsest, így már az est elején elöntött a forróság. Újabb meglepetésként belépett egy régi barát, a sok szétküldött hívó szó most benne talált visszhangra. A felállás, vagy inkább leülés tehát így alakult: bal oldalamon a múltbéli tanulni valóm, jobbra pedig a jelenbéli foglalt helyet, a két oldalról érkező békés mosoly pedig talán a jövő felé mutatott: 

Új szelek, új szelek ringatnak
 új szelek, új szelek biztatnak...

Megtalálva végre a helyét, a Hare Krisnába belekiabáltam jó sok energiámat, ahogy tette szinte mindenki, oly nagy erőket mozgatva meg,  hogy a hozzám közelállók, azaz közel ülők egyike azt érezte, a megszólított mindjárt testet ölt, megvilágít bennünket kék bőrével. Megjegyzem, míg többségünk egyre hangosabban énekelt, a dobok egyre dinamikusabban adták a ritmust, oldalamon a két fiú meditatív pózban révült befelé vagy felfelé... Kinek hogy, nem vagyunk egyformák. 
Teaszünetben hátulról átkarolt egy lány, akit az előző alkalmon ismertem meg. Aznap este kicsit elveszve éreztem magam, s ahogy sorokban üldögélve énekeltünk, valamilyen emberi kontaktust keresve találomra hátranyúltam a sötétben. Kis lépés ez az emberiségnek, nekem azonban nagy, soha nem tettem még ilyesmit. "Kérjetek és megadatik", valaki megfogta, két kezébe zárta az enyémet,  simogatni, puszilgatni kezdte. Az est végén futtában, a kapuban kérdeztem meg a keresztnevét, ennyiből állt az ismeretség. Most elmondta, ő is csak biztonságos környezetben tesz ilyet. De hát én sem a négyes-hatoson nyúltam hátra. 
Körtánc. Az együtt táncolás hagyományosan az együtt mozgásról szól, egy ritmusra dobog még a szív is. Most azonban a vezető kérésére egymás kezét fogva ugyan, ám ki-ki a saját víztáncát járta. Két oldalról más-más ingerek értek, ami eleinte zavart, aztán megadtam magam, engedtem, hogy az ellentétes hullámok a fejem fölött csapjanak át, a mélyben pedig háborítatlanul ringtam a saját ritmusomban. Ez volt az est egyik tanítása. 
Az ütős szekció megint a csúcson volt, a szabad táncra még futotta az én  összeszeszedett lendületmaradékomból is, és csodák csodája, az asztmás tüneteim békén hagytak, pedig néhány órával korábban, két kör korcsolyázás után, a Nagykörúton alig kaptam levegőt. Hiába no, a táncolók között jó helyen voltam. 
... Csakhogy nem hallottam a hanget egész este. Talán én nem figyeltem, beolvadt a sok hangszer közé, vagy valóban nem szólt, mert a fiú inkább dobra váltott, nem tudom. Mindenesetre nem kísért a hangja most,  nem óvott a következő  tizenkét óra botorságaitól, nem segített a helyes kérdések és válaszok megtalálásában, sem a helyemen lennem. Magam kellett volna a megoldásra bukkanom, vállalva a felelősséget, ez az est második tanítása. 
Vízöntő vagyok. Lesz még egy alkalom e jegyben. Kíváncsian várom az üzeneteit. 



Bátorító tengertánc

Tavaszköszöntő, kistermes alkalom, az időpontváltozás miatt szinte ugyanannyi zenész, ahány vendég. Vízcsobogás hangja indította az estet, középen mécseskör, mintha tábortűz körül ülnénk meghitt, családias légkörben.  (Mennyi kör a szavakban!) Össze-össze mosolyogtunk dal közben:
"We are one in harmony, singing in celebration... singing in love."
  A második felvonásban a zenészek részben váltották egymást, előkerült egy ausztrál didgeridoo ... És a kedvenc hang drum-om! Vízkörtánc, aztán cseppenként hullámoztunk a saját ritmusunkban, olykor összeérve egy másik cseppecskével, együtt táncolva, tovább sodródva. Eleinte szelíd mozdulatokkal töltöttük be a teret, magam szinte csak helyben táncoltam. Elmém nem ürült ki, most valahogy nem. A sok vizes zenével egy gondolat sodródott az agyamba, hogy a nyitás jegyében buddhista posztot kell írnom egy jobbára katolikusok által uralt oldalra. Azután pedig a megbélyegzett melegekről  írok nekik.  A dallammal szívem erősödött,  ritmusra vésődött  belém, hogy "tedd meg, tedd meg, ne törődj a bigottakkal, nincs mit veszítened".
A dobszekció gerjedésével mind vad hullámokká váltunk. Tombolni maroknyian is lehet. Végül megint csendesen, finoman, szinte csak a hang hangjára moccantunk... Már ülve ringatóztam, merültem el a zarándokútjaimat indító-záró barcelonai emlékekben, ahogy a gótikus negyed lépcsőjén is csukott szemmel adtam át magam e hangszer bűvöletének. A néhány, csöndben ott ücsörgő idegennel is hamar egymásra mosolyogtunk. 
Végül még a barcelonai beach  hullámaiban is megfürdött a lelkem, éreztem a napot az arcomon, a víz érintését a bokámon....
Úgy álltam fel, hogy meg fogom tenni.  



Ringatózva

Nagytermes, intenzív alkalom, nekem mégis csendesebb estém volt. Egy kérdéssel érkeztem. Keveset énekeltem, többet dúdoltam, táncra is lassan mozdultam, inkább meditáltam, s a dallamok között lassan megérkezett a válasz. Így már jöhetett a törzsi tánc. Hangszerkavalkád, tabla, hang, hegedű, fel se ismertem még mifélék a szokásoson kívül.  Köröttem szoptató kismama, kisbabát ringató apuka. Néhány pillanatig babalábat fogva, ritmusra lépegettem, aztán az ütősök hangjára vad pörgésbe kezdtem, szálltam befelé és felfelé, végül szelíden magamba ringatózva elengedtem a félelmet, a kicsiséget és a többi, monoton hangon felsorolt démont.   Menjenek világgá, legyenek fű, fa, virág martalékává!




Szívnyitó mantrák, gong és könnyek

Sírás szorította a torkomat egész nap. Az Életfánál pedig éppen szívnyitó mantrák, bajanok kerültek sorra, s ha létezik olyan, hogy szívből ordítva énekelni, az első Rainbow-s dalnál én ezt tettem. 

"Step by step, breath by breath
A little deeper, a little closer
Inside me, inside you
Inside God, inside us all."


Egy valaha Vörös Ákostól ismert szövegnél a könnyem is megeredt, a sarokban zokogtam.

"Édes ragyogásban megnyílok én, elfogadom isten szeretetét.
Édes ragyogásban megnyílok én, és befogadom azt mivel egy vagyok én.
Megnyílok én, megadom magam én."


A Wahe guru-nál muszáj volt felállnom, táncolnom, a következőnél már képes voltam fotózni, és megnyugodva ringatózni...

"We are one in harmony, singing in a celebration
We are one in harmony , singing in love. "


... hogy a második rész gongos-hangtálas gyógyítását be tudjam fogadni. Gyomorgörcs kioldódott, egymás mellett heverve kezek-lábak összefonódtak, jól esett most a "nyájmeleg".
Végül a hangterapeuta, egy bölcs, jókedélyű cigányember arról mesélt, hogy ahol közöny vagy merevség fogadja, ott maga is meglepődik, mert provokatív dallam jön ki a keze alól. Meg arról a megfigyeléséről, hogy minden terapeuta olyan klienset vonz be, amely problémával még neki magának is dolga van. Mit tegyen egy magán sokat dolgozó, gyógyulófélben levő terapeuta, ha emiatt elfogynak a hozzájárók, s új megélhetés után kell néznie? - ekkor már nevetni is tudtam.

Az évad utolsó Életfa Mantra Körös alkalma tiszteletére tündérkártya került elő, én ezt húztam: Állj ki magadért!
Lapozás a kis füzetben... és telibe talált. Mégis különös, hogy bár eltérő utakon, de itt mindig egy másik közösséggel kapcsolatos üzenetet kapok. Vajon miért? Mert ebben a védettségben tudok töltekezni az ottani harchoz? Nehéz lesz nyáron a rendszeres összejövetelek nélkül...


https://soundcloud.com/bognarzsolti/lotus-flower



Mirabai Ceiba és ami előtte volt

Nem vagyok nagy jógás, ám ez a nap szívnyitó jógaprogramokkal indult a Dürer Házban. Számomra kundalini jógával, amiről semmit nem tudtam... s majdhogynem még most is így van, mert sokakkal együtt engem is magával ragadott az élőzene. Életfa Mantra Kör. Hiszen miattuk mentem, s megint elbűvöltek. Ritmusra lélegeztünk, mozdultunk, meditáltunk. Lágy, csendes, kismamapocakban magzatringató, dübörgő, transzban táncoltató dallamok váltották egymást három és fél órán át. Lezáráskor csillogó szemek, ölelések, s mintha az egész terem néhány centivel a föld felett lebegne.



Este a nap főszereplői, a Mirabai Ceiba koncertje. Az árvíz miatt viszontagságos utazásból érkeztek, ám ebből semmit nem éreztünk. Harmónia, béke, jókedv... hárfa, indiai harmónium, gitár, ének, taps... lélekutazás és kundalini jóga széken ülve. Angelika egy dalt kapott születésnapjára az Életfától, végül együtt énekelték, mi is velük dúdoltuk, hogy "we are one in harmony, singing in a celebration"... aztán valahogy hazalebegtünk, ki-ki a maga lélekjárművén.



Elengedés és Teremtés

Megint egy fergeteges este az elengedés jegyében, hogy a februárban induló "Ló évében" legyen hely teremteni. Hosszú időt hagytam ki, fél évet,  ám most teli tüdővel mantráztam, a félmeztelen Honti Lászlóval táncoltam, mozgásbanmeditáltam, érintettem, kikandikáló meztelen talpat cirógattam... Akit egyszer gyökércsakrától koronacsakráig átsimogatunk, többé nem lesz már idegen. Ha a nevét nem is tudjuk, emlékezni fogunk, hogy "ó, te voltál az!" ...





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése