Többször rajtakapom magamat, hogy valahol a mélyben valójában konzervatív vagyok. Olykor ultrakonzervatív. Szenzációként élek meg természetes dolgokat, hogy "ott ült az a minimum Labrisz-aktivistának kinéző nő, aki olyan kedvesen és profin segített az informatikai bénázásaimnál, most két szekrényméretű, szivárványruhás meleg pasinak magyarázott", no meg "képzeld, cigány, de kívülről fújja a magyar irodalmat", és a többi. Vak lennék, ha nem látnám magamon, miféle fiókokba szuszakolom az embereket és miért. Erdélyért pedig megszakad a szívem, na igaz, gyanítom, ez is valami régi emlék, talán Bethlen tündérországa iránti nosztalgia.
Ki tudja, milyen múltbeli tapasztalatok nyomán ebben az inkarnációmban intellektussal tartom az effajta érzelmekből fakadó megnyilvánulásokat kordában. Meglehetősen jól sikerül az önkontroll, az engem tizenéve ismerő, liberális, kozmopolita, urbánus barátom - aki még az álmaimat is tudja, mert velem álmodja, és éjszaka néha felébreszt, hogy elmondja, mit álmodunk - rácsodálkozott, mikor ezt a felismerésemet elmeséltem. "Ehhez képest nagyon ügyesen nyitsz a liberalizmus felé." Hehe. Ahhoz képest igazán, hogy akit fiatalon a legjobb barátomnak éreztem, később húsz évig üldögélt a Parlament liberális soraiban, meg ahhoz képest is, hogy több mint negyed századdal ezelőtt gyerek helyett szültem egy liberális pártalapszervezetet, hogy aztán nagyon hamar otthagyjak csapot-papot.
Azt hiszem, ebben a kérdésben is a senki földjén sétálgatok fel s alá, ám mostanában kezdek ráébredni arra, hogy ez jó. E zónából elfogultság nélkül láthatok rá minden oldalra. Remélem, innen már csak feljebb lehet emelkedni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése