2013. november 6., szerda

Vaknak a színekről, kuti békának a tengerről...

Mottó: "... lásd, se te, se én nem tehetünk érte e pillanatban semmit, s hogy maga Isten sem tesz mást vele, mint hogy élni hagyja tovább… élni és tapasztalni… Senki sem lehet mesterré, míg meg nem értette a dolgok igazi természetét, a törvényt, hogy mindenkihez csak a saját módján lehet hozzáférni és csakis befogadóképességének mértékéig. Ahol nincs hely, oda hiába akarod beerőszakolni a világ legnagyobb, legboldogítóbb kincseit; s az olyan próféta menthetetlenül nevetséges futóbolonddá válik, aki köveknek prédikálja az Igét." (Szepes Mária)


Süketek párbeszéde, avagy elmesélhető-e a fekete-fehérben látó színvaknak, hogy milyenek a színek? Naponta szembesülünk evvel a kérdéssel, és megvilágosodott legyen a talpán, aki minden percben képes tudatosítani a választ. (Pelegrina)



"- Nekem azonban elegendő az, amit értek, érzek, tapintok és látok a világból. Sem kedvem, sem időm nincsen újra iskolapadba ülni. A megifjított férfierő ellenben, bevallom, szíven talált. Én nem ismerem a titkot, ön, mint állítja, ismeri. Juttasson hát a szervezetembe az illanó Athoéterből, hosszabbítsa meg életemben azt, ami nekem a teljességet jelenti, és én örökre hálás szolgája leszek.
– Késleltetném a fejlődését, barátom, nem tehetem. A köszvényét ellenben szívesen meggyógyítom. Tizenöt általam készített pirula három nap alatt eltünteti fájdalmait, és visszaadja rugalmasságát.
– Vigye az ördögbe a piruláit! Éppen olyan hazug bűvészkedés lenne az is, mint a fiatalító szere. Utólag kisütné, hogy azért nem használt, mert egy sánta szamárra gondoltam közben. Valami pozitívumot mutasson! Valamit, amit megfoghatok, mint a borosserleget vagy az asszonyok forró testét! Ami felmelegít és erőt ad, mint a fűszeres étel, amely ott marad a villámon, mikor enni készülök belőle! – tört ki Casanova durván.
– Kérem – mondta St.-Germain simán és halkan. – Van egy nagyobb ezüstpénze?
– Van. Minek? – kérdezte Casanova, és előhúzta erszényét.
– Kölcsönözze nekem egy rövid időre, ígérem, még mielőtt eltávoznék innen, kamatot hoz önnek.
Casanova átnyújtott St.-Germainnek egy tizenkét sous ezüstpénzt.
Kinyílt az ajtó, és Yidam lépett be egy hordozható kis vaskemencével. Pléhlapot helyezett a padlóra, arra ráállította, aztán fát-szenet hozott be, meggyújtotta a tüzet a kemencében, és fújtatni kezdett.
– Az összjáték remek! – bólintott elismeréssel Casanova. – Még végszót sem kell kiáltania: a kellő pillanatban belép a néma szolga, és teljesíti az előre megbeszélt parancsot!
– Yidámnak az ön jelenlétében adtam parancsot, hogy hozza be a kemencét, és készítse elő az operációt – mondta St.-Germain egyszerűen.
– Az én jelenlétemben? Mikor? Nem hallottam!
– Yidam hallotta. Yidam másként hall, mint ön. Yidam megtanulta.
– Miért hangsúlyozza annyiszor, hogy ostobának tart?
– Semmit sem hangsúlyozok, csak tényeket állapítok meg. Amit nem tud egy ember, azt még megtanulhatja. Feltéve, ha meg akarja tanulni. Pia van hozzá érdeklődése és kitartása.
– Nekem nincs. De nem is hiszem, hogy volna mit megtanulnom. Nem csábít az olyanfajta hiúság, amely önt fűti, az ugyanis, hogy emberfeletti lénynek higgyenek.
– Persze. Ön nem hiszi, és önt nem csábítja. Rendben van. Talán megvizsgálná ezt a tégelyt, mielőtt lezárom?! – átnyújtotta Casanovának a vastégelyt, aki először kifordította, azután gyűrűjével pontról pontra végigkopogtatta alsó és felső részét. St.-Germain beleejtette a tizenkét sous ezüstöt, ráerősítette a fedelét, és a tégelyt a vaskemence izzó parazsára helyezte.
Yidam megfordította az asztalra helyezett homokórát. Casanova és St.-Germain egyetlen szót nem ejtettek. Yidam némán végezte dolgát, én meg az árnyék szerepét játszottam, mint egész idő alatt.
Csak a fújtató egyenletes sziszegése hallatszott, A szobát mégis megtöltötte Casanova hangos, nyugtalan ingerültsége, amely a vastégely lassú átpirosodásával párhuzamosan nőttön-nőtt. Elégedetlenségének, néma tiltakozásának, ösztönös ellenszegülésének sűrű hullámai ott gomolyogtak St.-Germain csendes alakja körül, aki keresztbe font karokkal nézte a tüzet.
A homokórán lesiklott az utolsó homokszem. Yidam bólintott. Félretette a fújtatót. Két fanyelű vasfogóval lecsavarta a tégely tetejét.
Casanova és St.-Germain egyszerre léptek a kemencéhez. A tégelyben megcsillant az olvadt ezüst. St.-Germain kezét a tégely fölé tartotta, kis viaszgolyót ejtett a tégelybe. Yidam visszacsavarta a fedelet, megfordította a homokórát, és újra fújtatni kezdett.
A szobában szinte kibírhatatlanná fokozódott a hőség, mint akkor, Anton Brüggendorf alchimista műhelyében.
Casanova nem mozdult a kemence mellől. A fűszeres étel, tüzes bor és tisztázatlan indulatai belülről is fűtötték. Parókája alól verejtékcsíkok futottak le. Vastag brokátselyem kabátja hónaljánál átnedvesedett. Arca vértolulásosan piros volt, homlokán sötét ér kígyója lüktetett.
Az idő letelt. Yidam kinyitotta a tégelyt, majd hűtővízbe merítette. A percek alatt lehűlt sárga színaranyat St.-Germain feszítette ki a tégelyből, és átnyújtotta Casanovának.
– Vizsgáltassa meg holnap valamelyik aranyművessel… de ne feledkezzék meg leméretni egy ezüst tizenkét sousnak a súlyát, hogy ellenőrizhesse az aranyét, amely pontosan ugyanannyi kell hogy legyen!
Casanova vak indulata kirobbant:
– Csalás! Aljas, közönséges szélhámosság! – hangja fulladt volt és gyűlölködő. – Láttam, mikor a tégelybe csempészte az aranyat!
St.-Germain arca hűvös és nyugodt maradt:
– Azt hiszem, az ön szavai után szükségtelen, hogy tovább is együttmaradjunk!
Könnyedén meghajolt Casanova előtt. Yidam az ajtóhoz lépett, és kitárta. Casanova magára kapta köpenyét, az aranyat a földre hajította. Miközben leviharzott a lépcsőn, hallottuk dühös szitkozódását.
– Piszkos, képmutató banda! Engem akarnak felültetni! Sarlatán! Nagyképű majom! Tudákos senkiházi… hátulgombolós kölyök volt, mikor én már…
Hangja, léptei, alakja beleveszett az este sötét csendjébe.
Visszafordultam St.-Germain felé. Yidam már eltűnt. A Mester az ablakhoz lépett, és kinyitotta. A sűrű, meleg, ellenséges, fűszeres gőzök elpárologtak, és helyet adtak a hűs, őszi levegőnek.



A gyertyákat sorra eloltogattam egyetlen kivételével, aztán St.-Germain mellé léptem az ablakhoz, és alázatosan megköszöntem neki a misztériumot, amelyet lejátszott előttem."

(Szepes Mária: A Vörös Oroszlán, részlet)


Vonatkozó bejegyzés még a regényből:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése