"– A Földközi-tengerből sok-sok évezreddel ezelőtt két ikersziget smaragdzöld szempárja tekintett fel a derűs égboltra. E két sziget két hatalmas hegy csúcsa volt. A hegyek a vízözönben elsüllyedt világbirodalom legmagasabb ormaiként büszkélkedtek egykor. A szörnyű kataklizma elől menekülő milliók közül csak néhányan jutottak el a csúcsokra: a későbbi boldog szigetekre, s ezek élve maradtak. Mikor elcsitult a szörnyű háborgás, elpihentek a vizek, s az ólomszínű, haragos égbolt újra pasztellkékké szelídült, a menekültek berendezkedtek új életükre az egyik szigeten. Fejlett kultúrájuk emlékeinek alapján nagy küzdelemmel, sok kudarc után időállóvá építették házaikat, termővé tették a mostoha földet, az elvadult állatokat megszelídítették, feljegyzéseket készítettek a természet jelenségeiről, a csillagok járásáról, az emberek és állatok szokásairól, betegségeiről, és újra megalkották a békés együttélés törvényeit az ősi kinyilatkoztatás alapján, hogy gyermekeik majd felhasználhassák az ő tudásukat, emlékeiket, tapasztalataikat.
Gyermekeik azonban, akik a felnőttek verejtékes munkája
alatt felügyelet nélkül csatangoltak a sziklák között, hozzászoktak közben
felelőtlen, vad szabadságukhoz. Madarak fészkeit rabolták ki a legmagasabb fák
tetején, és a tojásokat nyersen kiitták. Éles kövekkel apró vadat ejtettek el,
és megosztoztak a zsákmányon. Testük megizmosodott, bőrük barnára égett, kezük
eldurvult, és testi erejük hivalkodókká, versengőkké tette őket. Mint a fiatal
állatok, kedvüket lelték az egymással való verekedésben, s úgy hitték, azzal,
hogy a másikat földre teperték, minden és mindenki fölé kerekedtek.
Zabolátlanok voltak és türelmetlenek. Mikor a felnőttek nagy munkájuk után
megpihentek, és úgy érezték, eljött az ideje annak, hogy utódaikat saját
helyükre állítsák a közösségben, maguk elé hivatták gyermekeiket, hogy átadják
nekik kötelességeik törvényeit. A szelíd, megfáradt, bölcs öregek szomorúsága
és nyugtalansága igen nagy lett azonban, mikor az elvadult falka megjelent
előttük. Látniok kellett, hogy míg ők a sziklás, vad talajt megszelídítették,
otthonokat emeltek, és a múlt szent tudományát gyűjtögették, gyermekeik
elvadultak, testük izmos, de fejük lomha és erőtlen lett, indulataik
elburjánzottak, mint a szívós, ellenséges gaz a műveletlen talajon. A felnőttek
hiába igyekeztek, hogy a sötétséget világossággá változtassák az eldurvult
agyakban, s az elszabadult ösztönöket az önuralom s belátás medrébe tereljék. A
tompa, minden erőfeszítéstől dühösen irtózó értelem az erő vak és ostoba
dölyfösségére támaszkodva fellázadt az öregek vezetése ellen. A fiatalok
csoportosan elhagyták a művelt kis szigetet, hogy a szomszédos szűz földön
megalapítsák saját szabad, törvényen kívül álló, játékos gyermekbirodalmukat.
Legelőször bohókás, mulatságos lakóhelyeket építettek
ágakból, falevelekből, és a hevenyészett tetőket feldíszítették színes
virágokkal. A furcsa kis zöld sátrak vidáman ragyogtak a derűs napfényben.
Voltak nagyobb sátrak, szebbek és formásabbak, ezeket a testileg gyengébb, de
okosabb, ügyesebb gyermekek építették. Az erősek, akik verekedésben, fára
mászásban, vadászatban és halászatban tűntek ki, csúnya, formátlan
torzszülötteket hoztak létre, mert kezük és fejük ügyetlen, ötlettelen volt az
ilyesfajta munkához. Ezek azután a gyengébbeket és ügyesebbeket ütlegekkel
kényszerítették, hogy kivonuljanak szebb sátraikból, és nekik engedjék át
azokat. Mikor látták a megfélemlítettek ijedt alázatát, egészen megrészegültek
saját erejüktől és hatalmuktól. A gyengébbeket befogták a ház körüli nehezebb
munkára, s ők vadászattal, halászattal, kődobálással, tűz körüli táncolással
foglalkoztak; a zsákmány oroszlánrészéből azonban kirekesztették a
tehetetleneket, s csak a silány, kevés hulladékot vetették oda nekik.
A gyengék a rossz tápláléktól, súlyos munkától,
ütlegektől egyre szikárabbak, töprengőbbek, éhesebbek és elkeseredettebbek
lettek. Agyuk világosodni kezdett a szenvedéstől és elnyomatástól. Az erősek
pedig a mértéktelen táplálkozástól elhíztak, ellustultak. A zsákmányszerzés
csak igen kevés idejüket kötötte le. A nap legnagyobb részét alvással, evéssel,
rabszolgák korbácsolásával és parancsolgatással töltötték. De a kövér, erős
kényurak között is egyre gyakoribbak lettek a véres háborúságok. A rabszolgák
napról napra tanúi lehettek dühös, irigy kirobbanásaiknak egymás ellen; az aljas
rágalmak özönének, amelyekkel elhalmozták egymást, néhány, a másiknak jutott
jobb falatért, csinosabb kavicsért vagy madártojásért. Látták toporzékoló,
őrjöngő verekedéseiket, mikor vadállatokként véresre harapták, rúgták, marták
egymást, látták a legyőzött kövér, puha testét a földön fetrengeni,
fájdalomtól, tehetetlen haragtól nyöszörögve… s a rabszolgák gondolkodni
kezdtek. Vajon annyira erősek-e ezek az erősek, s annyira sebezhetetlenek?
Hiszen számuk egyre fogy, mert szüntelenül pusztítják egymást. Testük hájasan
elpuhult jogtalanul kikényszerített jólétükben. Mozgásuk lassú, talpuk kényes,
lábuk hamar fárad, mert elszokott a járástól. A déli napot hortyogva töltik. A
tavakban halak nyüzsögnek, a fákon vadon nő a gyümölcs, s a kenyérmagot is
áthozta a szél a szomszédos szigetről. A meleg, gőzös éghajlat alatt magától
kínálkozik étel és ital. Már a zsákmányért is lusták saját kezükkel nyúlni. A
rabszolgáknak kell ezt is elvégezni helyettük, de a természet ingyen adott
ajándékát hiánytalanul haza kell cipelniök árnyékban terpeszkedő uraikhoz, hogy
azok dúskáljanak benne, s nekik csak a szűken mért maradékot vetik oda. Miért?
Mert a kövérek kezében korbács van? Mert ők megbeszélték, hogy így legyen?
Hiszen a testi ügyesség fölényével sem bírnak már, mert a rabszolgák lettek
mozgékonyabbak és szívósabbak. A rabszolgák megtanultak fára mászni, halászni,
vadászni, fát vágni, tüzet csiholni, súlyokat hordozni, varrni, kenyeret sütni,
főzni, állatbőrt kikészíteni, fáradalmat, fájdalmat tűrni… s a rabszolgák vannak
többen…
Először csak egyesek gondolkoztak így, s magukba zárták
ezt a fullasztó, ijesztő és nagyszerű gondolatot Egyik-másik megkísérelte, hogy
megváltoztassa a zsákmánytörvényt. Előbb maga lakott jól a saját munkájával és
ügyességével szerzett eleségből, s urának csak a maradékot szolgáltatta be.
Ezeket a lázadókat a kövérek az összeterelt rabszolgák sötét, konok szemei
előtt nagy ünnepség keretében kivégezték, hogy a többit elijesszék hasonló
jogtalanság elkövetésétől. Lassan, változatos módon kínozták halálra őket, mert
ebben az egyben találékonyságuk, ötletességük kimeríthetetlen volt. Némelyiket
megnyúzták, és csupasz húsukra sót szórtak. Némelyiket lassan, szeletenkint
feldarabolták vigyázva, hogy először azokat a részeket vagdossák le, amelyek nem
okoznak rögtöni halált. Másoknak nagy kövekkel fokozatosan a csontjait törték
péppé. Voltak, akiket halálra korbácsoltak, s megint mások, akiket nyakig vízbe
áztattak vérszívó piócák közé… de ki győzné felsorolni a változatosságot,
mellyel jogszolgáltatásuk e nagy ünnepeit hasonlíthatatlan művészi eseménnyé
avatták. Szinte nem is volt csodálnivaló, hogy minden ilyen ünnepség után
megszaporodott a bűnösök száma. A gyér próbálkozókat elszánt csoportok
váltották fel, akik most már nemcsak maguk cselekedtek, hanem másokat is
kilengésekre csábítottak. A sziget főterén álló, rothadó vér szagától
körülpárázott kivégzőszerszámok szinte naponta üzemben voltak.
Hőség ülte meg a levegőt és a
közeledő eső előtti nagy feszültség. A kövérek új ünnepségre készültek. Szökött
rabszolgák tömegét hajszolták elő megint a barlangokból. A többit, aki még
bujdosott, majd kézre kerítik. Ki törődik patkányok föld alatti
mozgolódásaival; barlangok falára vésett ostoba jelekkel és a tűzpiros
virágokkal, amellyel teletüzködték reggelre a sátrakat?!
Meleg volt. A hőség nyugtalan,
éhes, türelmetlen vágyakat, tomboló ingerlékenységet gyújtott a túltáplált
testekben. Mohó, reszkető várakozással várták az ünnepet, hogy saját
feszültségüket a halálra kínozott rabszolgák hörgésén át lusta elpihentségbe
oldják újra.
S a rabszolgák is várták az ünnepet. Ők többen voltak.
Ezt már tudták. Egytől egyig. Ezt már kimondták. Már szóvá lett. Súlyosan
konduló, sötéten izzó, mágikus igévé. És kimondták más szavakat is. Beszéltek a
kövérek gyengeségéről. Beszéltek a soványak erejéről. A zsákmányról, amelyhez
annak is egyenlő arányban joga van, aki dolgozik érte. Ismételték a rágalmakat,
ijesztő vádakat, amelyeket a kövérek, irigy dühükben, egymásról kikiáltották,
és mint napfényre került, megrázó, sarkalló titkot elsuttogták egymásnak azt
is, hogy a kövérek teste éppoly sebezhető, kiömlő vére ugyanolyan piros, mint a
legnyomorultabb rabszolgáé.
A felnőttek pedig, akik a szomszédos szigeten élték
csendes, elmélkedő életüket, messzenéző szemükkel látták, mi történik a
gyermekek birodalmában, és mélyen elszomorodtak. Szerették volna megmenteni az
elvakultakat egymástól és önmagáktól. Tanácsot tartottak tehát, és
elhatározták, követet küldenek mind a kövérekhez, mind a soványakhoz még a Nagy
Vihar kitörése előtt, hogy a kövéreket figyelmeztessék és visszatartsák a húr
túlfeszítésétől, a soványakat pedig a végső lépés megtételétől.
A két követ munkája azonban eredménytelen maradt. Az
indulatok lángját már nem lehetett elfojtani. A csoport, mely a hatalmat és a
zsákmányjogot birtokolta, jottányit sem akart engedni addigi életmódjából,
szokásaiból és a fenyegető jelenségek elől struccként homokba dugta a fejét. Az
elkeseredett, éhező, halálra űzött rabszolgákat pedig teljesen megszállottá az
urak iránt érzett fullasztó, halálos gyűlölet. A rabszolgák már elhajított kő,
ütésre emelt ököl, szúrásra emelt tőr voltak, a tettnek, a szolgáló akaratnak
fergeteges, vad lendületében.
A követek sietve visszatértek a
felnőttek szigetére még a Nagy Vihar kitörése előtt, és jelentették a tanácsnak
útjuk eredménytelenségét, A tanács tagjain szánalom és bánat vett erőt. Csak a
tanács vezetője, a legbölcsebb, legöregebb felnőtt maradt derűs és teljesen
nyugodt:
– Miért búslakodtok azon, hogy a törvény a gyermekek
birodalmában is éppúgy törvény, mint mindenütt a természetben? – intette a
csüggedőket. – Az erők mindig egyensúlyt keresnek. A teher is csak okosan,
helyesen elosztva hordozható, különben azt zúzza össze a visszahatás
törvényénél fogva, aki magáról átgördítette másra. Hogyan tanulják meg a
serdületlenek ezt a tételt? Néhány szóból? A szavak még nem élnek; a szavak
csak a valóság árnyéka előttük. Magát a valóságot kell megélniök, hogy e tétel
elevenné váljék, és átalakítsa jellemüket. A mi küldötteink útja csak látszólag
eredménytelen. A figyelmeztetés, melyet eljuttattunk hozzájuk, tetszhalott az
események beteljesedése alatt, az indulatok gátszakadásában, de feltámad az
elcsituláskor, mint élő konzekvencia. A pusztuló hús, a kiömlő vér nem azonos
az élettel. Ezt tudjátok.
S a tanácstagokon a megértés nagy békessége ömlött el.
Visszatértek tűnődéseikhez, az Isteni Tudomány fölött való elmélkedéshez, és
várták a vihar utáni elcsitulás idejét…
Néhány gyertya sercenve kihunyt a trianoni szalonban.
St.-Germain elhallgatott, s utána senki sem szakította meg a csendet. A
hallgatók némán, ismeretlen érzésektől lenyűgözve ültek helyükön. A könnyed
vidámság madara elröppent. A királyné sápadtan, összeszorított szájjal maga elé
nézett. Polignac grófnő szüntelenül kifelé kémlelő szeme is saját belseje felé
fordult, ahol most baljós sejtelmek zavaros víztükre kavargóit. Lamballe
hercegnő egészen összegörnyedt, két kezét ölében összeszorította, mintha
görcsösen imádkoznék. D'Adhemar grófnő okos, csúnya madárarca végtelenül
öregnek és fáradtnak tűnt most.
Két szolga sietett be nesztelenül, és friss gyertyákat
tűzdelt a kandeláberekbe. Jelenlétük egy pillanatra megtörte a varázst.
– És… mi történt a másik szigeten? – kérdezte D'Adhemar
grófnő rekedten.
– A gyermekek birodalmában? – St.-Germain feléje fordult.
– Oh… az, ami várható volt. Az ünnepség szörnyű véráradatba fűlt. A rabszolgák
megtámadták uraikat, és felkoncolták őket. Mikor már mind holtan hevertek,
akkor a szolgák ellen fordultak, akik hűségesek maradtak a kövérekhez, majd a
közönyösek kerültek sorra, végül azok, akiket nem találtak eléggé
szenvedélyesnek. A sziget vágóhíddá változott. Senki se lehetett biztos benne,
mikor kerül rá a sor a nagy öldöklésben. – Egészen színtelen, halk hangon
beszélt, de a hallgatók dermedten, megbabonázva figyeltek rá. – Élelemszerzésre
senki sem gondolt. Mindenki a szabadságot ünnepelte, amely a valóságban szörnyű
terrorrá lett. Jobban éheztek, mint valaha, a kövér urak ideje alatt; ragályok
törtek ki közöttük, s végül rájuk szakadt a trópusi eső, amely összedöntötte
gyermekesen épített sátraikat, a fedelet elmosta a fejük fölül, s elvonta
figyelmüket a gyilkolás sötét kéjétől. Fázva, összetörtén, betegen ráébredtek
valódi helyzetükre és elhagyatottságukra…
– És akkor… eszükbe jutottak a
felnőttek – mondta D'Adhemar grófnő önfeledten.
– Még nem, Madame. Még sokáig nem. Ez csak amolyan
macskajajos kifáradás volt, de nem elcsitulás… Még sok háborúság következett
ezután. Még nem értették meg az egyensúlytörvényt. Mindig akadtak kisebb
csoportok vagy egyes gyermekek, akik átgördítették a terhet magukról másokra,
és az visszacsapódva összezúzta őket…
– Ez… borzasztó történet volt! – fakadt ki bosszúsan a
királyné. – Ha előre sejtem a tartalmát, nem engedem meg, hogy elmesélje.
Hogyan tehette ezt velem?! Annyira örültem a mai estének… olyan vidám és
nyugodt voltam! – hangja elfulladt a megbántottságtól.
– De hiszen mese volt – mondta
St.-Germain. – Felséged talán valami komoly értelmet fedezett fel benne?!
Marie Antoniette
– Fölfedeztem benne azt, amit ön
belerejtett! – nézett szembe vele a királyné hidegen. – Jól megértettem, és
csak annyit mondhatok, valóban mese volt. Durva, ostoba dajkamese!"
(Szepes Mária: A Vörös Oroszlán, részlet, St. Germain mesél)
Vonatkozó bejegyzés még, a regényből:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése