Társadalmi kórkép a bolhapiacon

Miféle népi-nemzeti ország vagyunk, hogy az egykor a kőrös-feketetói vásárban beszerzett darabjaim senkit nem érdekeltek?
Ha szabad madaras vagy vörös szekfűs kitűzőt viszek, az jobban fogyna? A bolhán kitört az ellenállási mozgalom, hihettem volna, ha épp az orrom előtt nem hőzöng valaki, hogy ő bizony vasárnap is a Viktorra szavaz, "nem is a buzi Gyurcsányékra".
A többi portékám még csak csurgott valahogy, ám ezekre szó szerint rá se néztek, az árukat se kérdezték. Egyetlen öreg nénit kivéve, aki sóvárogva nézte őket, de érdeklődni se mert. Mikor vagy ötödször jött vissza, rákérdeztem, azt mondta, a kis menye erdélyi, és ő úgy érzi, örülne valamelyiknek, szívesen megvenné azt a legszebbiket, de hát nincs pénze, ide is olcsó edényért jött, hogy azzal segítse a hitellel kínlódó gyerekeket. A kiszemelt azsúrozott, pasztellhímzésű,  semmilyen tájegységre nem jellemző pendely a szíve csücske volt egykori negyvenöt kilós magamnak is, a nyolcvanas években ilyesmiben jártam tüntetésekre. Egy erdélyi asszony kreatív szabadságát élhette ki az elkészítésében. A Vár valamelyik ajándékboltjában talán tízezerért árulnak ilyesmit, én odaadtam ötszázért. (A képen így ő már nem szerepel.) Tudtam, hogy két jóra szoruló embernek is örömet okoz. Hogy mennynek és anyósnak, ez volt a hab a tortán.
A Petőfi Csarnok mellett töltött néhány óra egyébként is felért egy szociokulturális tanulmánnyal, oldalakat lehetne róla írni. Számomra a másik emlékezetes élmény, amikor Schmuck Andor Jaba-szerű tömege hullámzott elém. Átnézett rajtam, nem ismert meg. Neki nem jelent semmit, hogy valaha kizabált az állásomból.
Ma este én is elmegyek szavazni. Bár személyesen már ez sem érint, lelkemnek nem mindegy, ki járatja le szülőhazámat legkevésbé Európában.

Mindennapi csodáimból 4. - Újpesti mese

Tizennégy év óta ahányszor erre járok nyár elején biciklivel, mindig megdézsmálom ezt az utcán álló szomorú eperfát. Most éppen kint voltak a kertben a tulajdonosok, hát mosolyogva odaszóltam, hogy ezt ugye a vándoroknak ültették? Igen, már negyedszázada, mondták kedvesen, a néni járókerettel ki is totyogott a kapuig, hogy onnan biztasson, tessék csak tessék. Megköszöntem az eddigi éveket is, befaltam egy marék gyümölcsöt, közben a kert mélyéről egy ötvenesforma úr óvatosságra intett, vigyázzak a blúzomra, és továbbkerekeztem. Nem is mese ez gyermek, de igaz történet! Újpest, Madách utca.

A kép csak illusztráció

Valaha, talán a két háborúig szokás volt vidéken gyümölcsfát telepíteni az utak mellé, a házak elé, hogy a fáradt vándor megpihenhessen árnyékában, táplálkozhasson a gyümölcséből. Napjaikban, különösen a fővárosban meglepő. Hétköznapi csoda. 

Vonatkozó bejegyzések:

Mindennapi csodáimból 1. - Gyógyulás, gyógyítás

Mindennapi csodáimból 2. - Transzban

Mindennapi csodáimból 3 - A kert

Ringatva békítő

"Mikor beléptem hozzád a garázsvásárkor, rögtön úgy éreztem, mintha otthon lennék. Lenyűgöző szellemi társamnak érezlek, anélkül, hogy igazán ismernélek. Minden ruha olyan mintha én választottam volna valaha. Mikor a fotelba ülök, úgy érzem olyankor, beköltözött  hozzánk belőled valami. Minden a jó ízlésről, finomságról árulkodott nálad. Csak ezt akartam röviden elmondani Neked. Nincsenek véletlenek az életben, örülök, hogy a sors hozzád vezetett." (Olvasói levél a fészbukon.)

Vannak tárgyak, melyeknek nincsen számunkra pénzben kifejezhető értékük, ezeknek legfeljebb a továbbhasználati jogát lehet ajándékba kapni, vagy jelképes összegért  megvásárolni. A fotel történetét is továbbadtam új tulajdonosának, hátha egyszer hasznára válik a csodás képessége:

Apósom tízegynéhány évvel ezelőtt rendelte magának Amerikából, félmillióért. Rettenetesen dühös voltam rá ezért... is. Voltaképpen az egyetlen ember, akit iránt tartós gyűlöletet éreztem valaha. Akkoriban még így (nem/sem) tudtam kezelni az érzelmeimet, és nem tudtam azt sem, hogy kirívó - a családban senkire nem jellemző - önzése miféle mély sebzettségből fakadt. Kisgyerekként tragikus körülmények között élte túl a Holokausztot.
Mikor egy hosszú élet után végül elment, az örökség felosztásánál ez a fotel hogy, hogy nem - tán éppen tanításul-,   rám testálódott. Noha nem az én dizájnom, mégis belesimult a környezetembe. Addig üldögéltem hintázó, lábtartós puhaságában, éltem vele egy légtérben, míg a korábbi intenzív érzelmeim lassan megszelídültek, mostanra pedig feloldódtak, köddé váltak. Szóval ez egy ilyen  fotel. Ringatva békítő.

Zazen

A vipassanánál van mibe kapaszkodnia az elmének, akad amivel elbabráljon. Légzésfigyelés, testérzet-pásztázás ki és be, fel és le, oda és vissza...
Gondoltam, nehezítek egy kicsit. Jöjjön a zazen! Tegnap jött is. Ültem egy fehér fallal szemben, attól húsz centire, és jólesett. Nem mondom, hogy teljes kiüresedés, de már az is tiszta haszon, ha csak tizedannyit jár az agyam, mint szokott. És a sikerélmény, hogy moccanatlanul bírtam két ülést. No jó, nem lótusz, még csak nem is a fele, csak egy szolid burmai lábtartás. De a rugalomtalanságomhoz (az ezt a szót megkedveltek tiszteletére írom így), és ahhoz képest, hogy a vipassanában egészen szabad ülésmódot alkalmazok, no szóval... Hogy különösebb elnyomorodás nélkül azonnal képes voltam felállni a végén, az még szóvalabb.

Jól van, kezdem elölről. Mindjárt is ott, hogy bár olvastam a kiírást a fekete, kényelmes ruházatról, ebből csak az utóbbit sikerült megjegyeznem. Talán nincs is olyan szín, amit nem viseltem magamon. Egy fekete szerzetesi ruhába öltözött, kopaszra nyírt fiatal nő várt. Írnám én, hogy lányka, ám ilyet talán nem illik. Tarka játszóruhám láttán mosolyogva legyintett, hogy nem tragédia, a fekete csak templomban lenne igazán fontos, itt a meditációs szobában kevésbé.  Türelmesen, biztatóan magyarázta, hogyan üljek, mutatta a vonatkozó mudrákat (kéztartások), azt, hogy milyen szögből és milyen lépéssel közelítsem meg illetve hagyjam el a helyemet, miként tudok lazítani,  ha még nem sikerül az ürességet elérnem, és elviselhetetlennek tűnik a fájdalom. Amikor elkalandoztam - talán a légzésemen hallotta -, megtörte a csendet, és mondott néhány támogató mondatot, ha tévedtem lépéssel, bármivel, kedvesen és némán mutatta meg újra. 
A végén megkérdezte, milyen volt nekem.  Csak mi voltunk ketten, hát felszabadultan meséltem, hogy valaha, az első zarándoklaton előretartott telefonnal mászkáltam a településeken, hátha találok valahol megcsapolható wi-fit, és egész nap a következő posztot fogalmazgattam... Míg el nem tört a korsó, vagyis míg tönkre nem ment az antenna. Szép tanítás volt ez is, de nem akadályozott meg abban, hogy most is, a fallal szembenézve ne azon gondolkodjam, hogyan fogom ezt a blogban megírni. Olykor persze sikerült elengednem a gondolatot, és megéreznem, meg is fogalmaznom, hogy "ez itt már az üresség". Csakhogy - haha - épp ezért nem volt az. Ezen mindketten hangosan nevettünk, ő teli szájjal, csak úgy rázkódott az a tar fej. Óvatosan kérdeztem, jöhetek-e legközelebb is, és persze hogy, őszintén örül. Láttam rajta, hogy tényleg. A zen alapból szigorú, én mégis azt hiszem, ez is emberfüggő. Együtt érző szeretettel fogadta a tanítványt, aki tanulni szeretne, még ha olyan sutácska is, mint én. Hálát és tiszteletet éreztem.  

Vajon jó ösvényen járok, ha a névtelen vagy nagynevű mesterecskék helyét lassan alázatos tanítók töltik be? Ha igen, akkor bárcsak tudnám tartani az irányt...

Vonatkozó blogbejegyzések:
Vipassana R2D2
Egy cseppnyi lélekzet

Egy cseppnyi lélekzet

Igen, k-val. Nem véletlenül a nyelvújításig így írtuk.

Légzéstábor, önköltséges hétvége a Pilis ölelő karjaiban. Három nap, három oktató, plusz még egy szervező, és semmi egó-játszma. Ugye a jó példa, a jó hír is hír?
Azt tapasztaltam, hogy legyen bár buddhista, keresztény, jógás, bármiféle és bármennyire spirinek címkézett együttlét, a résztvevők mindjárt az elején klikkekre osztódtak, a vezetők tévedhetetlen, mindent tudó és kontrolláló guruként viselkedtek. Itt pedig nem szégyellte senki, ha nem tudott valamit, például edző létére nem képes látványosan magasra emelni a lábát, ha pedig elméletről volt szó, legfeljebb rámutatott arra, akitől szerinte kérdezni érdemes. A negyedik tanár váratlanul mégsem tudott eljönni, hát rugalmasan szétosztották  a feladatait, amihez csak ő ért, ahelyett pedig spontán betettek más témát, a fennmaradó időben teret adtak egy-egy "tanítvány" felajánlott tudásának is. Hatalmi játszmák helyett gördülékeny együttműködés egymással, velünk. Mindenki mindig a helyén volt. Meleg mosoly, szívből jövő kedvesség, figyelem és együttérzés áradt belőlük, valamint az "anyánk helyett anyánk" szervező lánykából. Ettünk-e eleget, jól aludtunk-e, fázunk-e, nem vagyunk-e szomjasak, fáradtak...? Ha nem szeretem, ne erőltessem a jógát, válasszak a többféle tai chi, chi kung, meditáció és légzőgyakorlat közül. Akinek az óráját így elkerültem, sértődés helyett megértően viszonyult.
Tekintélytiszteletet csak nyomokban tartalmazok, így jelentősen hozzájárult a komfortérzetemhez, hogy ilyesmit senki nem próbált kierőszakolni belőlem.
A reggeli teaszertartás elbűvölt, az oktató apró csészékkel, szűrőkkel babrálásában gyönyörködés, a megszületett kortynyi selymes ital kárpótolt a korai ébredésért. A napirend jól kitalált, egyensúlyban volt a pihenés és a mozgás. Este sok játék, lelki gátak lazítása és/vagy vihogás, sírva-nevetve fetrengés. No meg rengeteg  jó- és sokféle élelem. A nagy zabálás...  majd felfúvódva jajgatás. Egész nap feszülő bendővel  volt csak igazán kihívás a légzőgyakorlatoknál elhangzó tanács: lazítsd el a hasadat! Nagy társaságban jól esik az étel, a mások előtt kipakolt lekvárok, kencék, egyéb finomságok, a körülvevő jóízű falatozás látványa erőn felüli kipróbálásra csábítanak. Szép kihívás lett volna az asztali önmérséklet gyakorlása is, ebben magam is csak végszükségben, a harmadik napon jeleskedtem.
A hermetikus filozófia igazolása, hogy ahol a társadalom, ott a kisebb csoportok széthúzása is jellemző. Itt mégse maradt magára a korábban ezt tapasztaló idős, nehéz természetű társunk sem, valaki mindig akart tőle valamit, vagy legalább meghallgatta, amit ő szeretett volna mondani. Nem szigetelődött el a liberális, és a nemzeti sem. Néhányukat korábbról ismerem, észleltem már rivalizálást, hasonló vacakságokat. Egyszóval a csapat világnézetben, életkorban, habitusban is vegyes volt, minden adott a klikkesedéshez, kirekesztéshez. Máshol, máskor, más vezetőkkel. A hétvége e szempontból is szerencsés konstelláció alatt telt. Meggyőződéssel vallom a népi bölcsesség igazságát, miszerint is a fejétől bűzlik a hal. Vagy nem szaglik, mert a jelen lévő vezetők játszmanélkülisége a követők egóját sem inspirálja.

Hogy ők hárman milyenek otthon, azzal nincs dolgom. Elegendő, hogy éppen jól estek egy hétvégére. Ahogy a záró értékelésnél mondtam: őszintén tisztelem ami bennem még kevés, ez pedig a rugalom.

Utószó (2014.05.07.)

Mottó: 

"Amit szeretsz és

amit gyűlölsz: benned él.
Szavad rólad szól." (Fodor Ákos)

Naná, hogy ottfelejtettem az edzőcipőmet! Talán azért, hogy így találkozhassak a távol maradt negyedik oktatóval, akivel korábban soha. Hétköznap a zajos Nyugati téren. A forgóórától az aluljáróig sétálva néhány mondatot váltottunk csupán, annak felét is a töprengése tette ki arról, vajon miféle tanítás állhat az őt távol tartó események mögött...

Mégis többet értett a jelenemből, több használható, hiteles biztatást adott, mint amennyit a köröttem élők, olvasók, "guruk" többsége. Valamiért az emberek - ha ugyan felfigyelnek bármire - azt hiszik, hogy nem tudok egyedül félni, magamat sajnálni, és ebben akarnak jól segíteni. Mások az ábrándjaikat vetítik rám (is), bátorságról és szabadságról rajonganak. Kiváló módszerek arra, hogy se magunkat, se a másikat ne kelljen együttérzéssel szemlélnünk, meglátnunk valójában úgy, ahogyan van.

Mindössze néhány perc volt. Nem bírtam tovább ennyi tiszta figyelmet elviselni. Fura ugye, hogy a legtöbben nem vagyunk hozzászokva, nem tudjuk kezelni, megijedünk? Mint kinek sietős a dolga, elbúcsúztam, csak egy pillanatra fordultam vissza odavetni, lehet hogy indulásom előtt még megkeresem. "Legyen úgy", és mosoly. 

Ma reggel írtam a Zazen-ben, hogy talán-talán felváltják életemben a névtelen vagy felkapott, ön- vagy közjelölt mesterecskék helyét az alázatos tanítók.

Bárcsak tartani tudnám az irányt...