A hadakozás regulái

Ha az ember egy 100 napos harcművészeti próbatételbe cseppen bele, előfordulhatnak váratlan akadályok, mint például hogy klasszikusok olvasására kényszerítik. Remélem, ezt a kanyart most jól vettem. 

Szun-ce mester tanácsait megfontolásra méltónak találom ma,  mindennapjaink harcmezején is. 

Ne menj reá oly ellenségre, ki magas helyre bévevé magát!

Ne űzd az ellenséget, ki csak ámít tégedet az ő menekülésével!

Ne kapdossál az ellenség által elibéd rakott csalira!

Ne gáncsold az ellenséged, ki maga földjire vonulna már vissza!

Ha körbekerítenéd az ellenség hadát, engedj őnéki valami szabad utat!

Ne nyomorgasd a' reménség nélkül való ellenséged!

Az győze, ki esmeré, hogy mikor vagyon alkalmatos ideje az hadakozásnak.

Az győze, ki mind az apró, mind a' nagy seregeket egyiránt jól igazgatá.

 Az győze, kinek seregiben a feljülvalók és a közemberek egy szándékot vennének elméjükbe.

Az győze, ki maga óvatos 's megvárja az ellensége botlását.

Az hadnagy győze, ki talentommal bír, és a' fejedelme nem köté béklyóba őtet.

Ezért mondom, hogy ha esmered az ellenséged és esmered tenmagad, úgy vívjál bár százszor, veszedelem nem lesdel reád! Ha ellenséged nem esmered, csak tenmagad esmered, úgy mindenik győzelmed követvén egy vereség a' jussod! Ha penig sem nem az ellenséged, sem nem tenmagad nem esmered, úgy mindenik hadakozásban veszedelemben lészel!

Esmerjük meg az ellenség kémeit, kiket ő meneszte mihozzánk! A nyomukban menvén előnyökkel csalogassuk magunkhoz őket, merthogy imígy visszatérő kémeket szerezhetnénk és foghatnánk a szolgálatunkra!  :)

A harag fordulhat még örömre, a' düh penig fordulhat még boldogra, de elrontott országot meg nem oltalmazhatnál, halottid fel nem támaszthatnád!

(Forrás: http://www.chen-taichi.hu/pecs/index.php?option=com_content&view=article&id=15&Itemid=35)

Isten az ajtóban

Mottó: "Isten cselekedte, hogy az illúzió valóságnak látsszon, és a valóság illúziónak." (Rumi)

Elvárásaink, rajongásaink, dogmákba kapaszkodásunk, illúzióink nem ideológia-függőek. Így fordulhat elő, hogy egy keresztény író és egy ifjú zen tanítvány találkoznak az AJTÓban... 

Amikor elindultam, hogy felkeressem a megadott címet, egy nagy és magasztos zen templom képe lebegett előttem. Ehelyett egy teljesen átlagos házat találtam, amelynek homlokzatán egy tábla hirdette, hogy aki a zen mestert keresi, annak a hátsó ajtón kell kopogtatnia. Abban a bizonyos hátsó ajtóban pedig egy idősödő hölgy fogadott, valahogy így: "Na gyere csak be!" Így találkoztam hát a mesteremmel - ezzel az idős hölggyel, aki alig észrevehető spirituális praxist folytatott a saját házában.

(Adyashanti: Az üresség tánca)

Mi a teendő, ha odamegyünk egy ház, vagy esetünkben egy viskó ajtajához, amely mögött esetleg Isten tartózkodik? 
Kopogjon? Feltételezhető, hogy Isten már amúgy is tud a jelenlétéről. Vagy egyszerűen csak menjen be és mutatkozzon be? De ez is ugyanolyan abszurdnak tűnt.És egyáltalán hogyan kell Istent megszólítani? Atyának, Mindenhatónak, vagy esetleg Isten úrnak kellene neveznie? És talán az a leghelyesebb, ha leborulva imádja őt? Na, nem mintha túl sok kedve lett volna hozzá.
Miközben lelki egyensúlyának megteremtésével próbálkozott, az a harag, amelyről azelőbb még azt hitte, hogy már kihalt belőle, kezdett a felszínre törni. Most már nem érdekelte Isten helyes megszólításának módja, feltöltötte energiával saját indulata, és odalépett az ajtóhoz. Úgy döntött, hogy hangosan dörömböl, és majd meglátja, mi lesz, de alig emelte felaz öklét, hogy megdöngesse az ajtót, az kitárult, és Mack egy jól megtermett, sugárzó mosolyú afro-amerikai asszonysággal találta szemtől szembe magát.
Ösztönösen hátraugrott, de túl lassúnak bizonyult. Az asszony a termetét meghazudtoló fürgeséggel utolérte, és a karjaiba zárta. Felkapta a földről, és körbe-körbe forgott vele, akár egy kisgyermekkel, és közben a nevét kiabálta: "Mackenzie Allen Philips!"...
- Én most épp őrülök megfele?! Valóban azt kell hinnem, hogy Isten egy nagydarab fekete asszonyság, akinek még a humorérzéke is igencsak megkérdőjelezhető?!  

(WM. Paul Young: A viskó)

Mátrix, Orákulum

Mert ugyan mi a csudát tudunk mi a világról?

Amikor a tudósok felfedezik Istent... Amikor felmerül, hogy talán igaza van az idealistáknak, nincs is világ, csak mi képzeljük... Amikor a kvantumfizika segítségével szembesülünk a Gondolat Teremtő Hatalmával és a felelősségünkkel... 
Lét és Tudat viszonya, életünk visszatérő mintázatai, párhuzamos létezés, a pozitív gondolkodás csapdái és még ezernyi gondolkodni való...
Hisszük vagy sem, értjük vagy sem,  érdemes megnézni ezt a szép, biztató filmet. 

"Minden egyes ember hatással van a valóságra, hiába is próbál elbújni ez elöl, és az áldozatot játszani. Mindannyian benne vagyunk." "Általában a pszichiátria nem enged elég szabadságot az embereknek a cselekvésre. Azaz rengeteg pszichológia problémának titulált probléma nem más, mint az emberek rossz választásainak eredménye. És segítségre szorulnak abban, hogy jobban tudjanak választani.""A pozitív gondolkodás mázát ráhúzzuk a meglévő negatív gondolkodásunkra. A pozitív gondolkodás valójában tehát nem az, hanem a negatív gondolkodás álcázása."Egy vagyok a Teremtővel, aki engem is teremtett, ahogy a Galaxisokat is.... még mindig egy maradi, mogorva, babonás istenképünk van. Az ember könnyen beáll a sorba, ha egy büntető istennel riogatják, de isten nem így működik... Az arroganciaszint azoknak a kontrollszintje, akik saját képükre formálják istent."  "Születőben levő istenek vagyunk, és az utat végig kell járnunk." "Hitem szerint azért vagyunk itt, hogy kifejlesszük a szándékosság képességét... hogy megtanuljunk hatékonyan teremteni, kezdjünk valamit az életünkkel."

• 
  
  

(Jó szívvel ajánlom ezt a tizenkét részes sorozatot is annak, akinek van még kitartása, az anyag természetétől a Ji Kingig. Világokon át - Barangolás a metafizika birodalmában 1-12. epizód)

Maszkok és gyöngyök

Aki nem hiszi el, hogy ő maga érdekes lehet, az kénytelen álarcot felvenni. Meglehet, így többen figyelnek rá számszerűen, mintha önmagát adná, ám ez a figyelem kevéssé hatékony, kevéssé értékes - mondta egy barátom. Másrészt szinte mind sebzettek vagyunk, félünk a kitárulkozástól. Az emberek általában nem őszinték magukhoz, így nem szeretnek más őszinteségének tükrébe nézni, és ha magukat nem akarják igazán ismerni, másokat sem. Marad a hiányérzet, vágy a figyelemre, szeretetre. No meg a pótcselekvések.
Hamvas azt írja, a tisztességes élethez átvilágíthatónak kell lennünk. Feldmár véleménye szerint fel kell vállalnunk, hogy seretem
ebezhetőek vagyunk, mert minden vágyott érzelem éppen ebből a sebezhetőségből fakad. A Bibliában pedig arról olvashatunk, hogy ne szórjuk a gyöngyeinket a disznók elé... 

Na most akkor...? Bár lenne elég bölcsességünk megtalálni az egyensúlyt!

Hamvas Béla: Kiengesztelődés

...

Mi az ami elavult?

Mindenek előtt elavult az a gondolat, hogy a rendet ki lehet találni, és ezek szerint az emberi életet át lehet alakítani, új létezést lehet teremteni, új kultúrát alkotni, a történetet megváltoztatni, új vallást, új társadalmat, új filozófiát lehet kigondolni. Ezek a fogalmak, hogy világnézet és filozófia és vallás és gazdaság és történet, kultúra, elavultak. Ezekből legfeljebb rendszer építhető, azt pedig tudjuk, hogy helyes rendszer nincs. Minden rendszer érvénytelen. A rend pedig nem található ki, mert az minden helyen és időben azonos és adva van, éspedig a világgal és a létezéssel együtt. A hagyomány rendje preegzisztens, vagyis a kezdetek kezdete el tt megvolt, és a világ a rend gondolatából keletkezett.

Az egykaszt-hatalom elavult, akár papi, akár lovagi, akár polgári, akár munkás, a hozzátartozó életberendezkedéssel együtt; mert az ember nem fantazmagórikus kollektívumban él, hanem társadalmi hierarchiában, és mindig is abban élt, és az ép közösség rendjének fenntartásában minden kasztnak részt kell venni. Az egykaszt-hatalom rossz. Akármelyik kaszt gyakorolja. A kaszttalanság még rosszabb.

Elavult a népnek, a nemzetnek, a fajnak mint életképes közösségnek fogalma, mert csírája a versengésnek és a viszálynak, a féltékenységnek és békétlenségnek, a bárgyú büszkeségnek és az intrikának és a hazudozásnak.

Elavult az a politika-fogalom, amely a kasztok és a népek gyűlölködésében az ellentéteket nem kiegyenlíti, hanem szítja és fenntartja.

Elavult a vallás, mert a hitvallások különbségeiből elválasztó és ellenséges közösségeket teremt; a meggyőződések sokszerűsége nem anarchiát teremt, hanem a szellem gazdagságának jele. A papság a vallást elárulta a totalitárius hatalomnak, a lovagi kaszt a hatalmat elárulta a pénznek, a polgárság a földi javak bőségét elárulta a hitvány és silány életcéloknak; a proletariátus, amely sajátos életrend megteremtésében improduktívnak bizonyult, nem volt képes másra, mint a polgári életeszményeket még alacsonyabb színvonalon megvalósítani, a hirdetett felszabadulás helyett munkaterrort hozott, és szolgaságot. ("Az ember lényének tisztaságát veszti el azon a napon, amikor szolgává lesz.")

Elavult a tudomány, amely nem a hiteles megismerés, hanem a polgári, később a proletár totális hatalom gyakorlatának ideológiája, és szállítja azokat az eszméket és eszközöket, amelyeknek segítségével az emberiség fölött gyakorolt erőszak, az emberiség kizsákmányolása, és a valóság elhazudása könnyebb és biztosabb.

Hol az ellenség?

Az ellenség az apparátus. Nem volt könnyű megtalálni. Csaknem mindenki tudta, hogy az ellenség életrontó hatalom, már csak azért is, mert csaknem mindenki azonos okoktól szenvedett. A sötét pontot azonban a technikában keresték, többen az államban, a gazdaságban, a természettudományban. Az apparátus egyetemes létrontásrendszer, amely az emberi lét minden területén, technikában, államban, tudományban megnyilatkozik.

Jellemzője, hogy személytelen. Mint életrend jelentkezik, éspedig mint ésszerűség, amelynek előnye, hogy könnyen megvalósítható, mert gyakorlati és hasznos. Mint józan okosság jelentkezik, amely a dolgokat megkönnyíti és leegyszerűsíti. Tévesen és felületességből az ellenségnek a gépet tartották és tartják, mert abban a hiszemben vannak, a hogy lényeg a mechanizálódás. A mechanizálódás azonban mer külső mozzanat; az apparátus életrontás. A gépiesítés az apparátus következménye. A gombnyomásra működtethet organizáció. Mert a technika nem autonóm koncepció, hanem – különösen modern alakjában, mint rakéta és atomtechnika, távkémkedés, mesterséges agyvelő – a létrontás apparátusának eszköze.

Az apparátus legerősebb hatalmi területe nem is a technika, ez csak az apparátus képének kézzelfogható megjelenése; a legnagyobb hatalom a hivatal (bürokrácia). Iparvállalat, bank, párt, hadsereg, tudomány. Ahol az élet szervetlen organizációvá alakul át, vagyis ahol az apparátus embert vezényel. Régebben az apparátus nem is volt felismerhető; a nagyméretű

pénz-, hadi-, politikai apparátusok a második világháború után keletkeztek. Az apparátus már nem teljesen összefügg egyetemes és egységes létrontás-rendszer, de a század hatvanas éveiben már minden jel arra vall, hogy a démoni sötét szövetségek jegyében az egész lakott földre, és az egész lét területére kiterjed. Ami pedig a legfontosabb, kétségtelenné vált, hogy

azt senki sem csinálja, hanem legyőzhetetlen hatalommá, mint mondják, emberi akarattól függetlenül lett. Ezt megelőzően a Nagyinkvizítor-korszakban a létrontás emberi iniciatívára történt. Ez volt a vallásos (klerikális) és politikai abszolút hatalom ideje. Azóta kiépült a totálitárianizmus, a technika és a tudomány, a létrontás-apparátus három intézményesített aktivitása. Mert a Nagyinkvizítor tevékenysége még csak az volt, hogy ahol a világosság jelentkezett, beavatkozott, és azt eloltotta. Az apparátus olyan rendszert valósított meg, amely a világosság megjelenését eleve megakadályozza, sőt a sötétség és a rabság dicsőítésére formulákat talál ki, és az intakt és hiteles létezés ellen egységes elméleti hadállást vesz fel, amely a létrontásban való berendezkedést életvesztés terhe alatt kötelezővé teszi. Annak, aki a létrontáson kívül áll, nem ad kenyeret. A Nagyinkvizitor esztétikusan korrupt volt, és a polgárság ebből a mondén korrupcióból még valamit megőrzött. A totalitárius korrupció a cs cseléké. Ott az ember még akárki, itt senki.

Az ember persze azokat az eszméket, amelyeket megvalósít, nem maga gondolja ki. Az életet irányító gondolatok természetfölötti létszintről sugároznak, ezért egészen ritkán történik meg, hogy azokat csak egyetlen kivételes ember fogja fel; azokról többnyire több ember szerez tudomást, egymástól távol eső helyeken, egymástól teljesen függetlenül. Ilyesmit mond Platón is, amikor az ideákról beszél. Az emberi létet befolyásoló eszméket magasabb, főként tágabb létszintről kapjuk, és ezek azok, amelyek életünket irányítják. Természeti lényünk ezeknek az eszméknek csupán a földiségben megvalósító szerve. Az ember csak afölött dönt, hogy milyen erőt fogad magába, és azt milyen mértékben valósítja meg. Az ember természetén és jellegén változtatni nem tud. Ezért az élet ellen elkövetett bűncselekmények, gyilkosság, háború, kivégzés, nemcsak igazságtalanok, hanem tökéletesen értelmetlenek, mert az ember

életét veszik el olyan cselekményért, amely cselekmény ösztönzése nem az emberben van. Az élet maga ártatlan, és semmi egyéb, mint méz, mint a Vedanta mondja. Az emberbe az élettől független idea, gondolat, eszme sugárzik, és ennek sugallatára vagy kényszerére cselekszik.

Ez a hagyomány tanításának egyik leglényegesebb része; azzal egybekötve, hogy a hagyomány megtanít arra, miképpen kell a gondolatokat és eszméket egymástól

megkülönböztetni, és azokat természetük szerint felismerni. Ez a diakrizisz pneumatón, a szellem megkülönböztetése, amelyről az Evangélium beszél. A diakrizisz pneumatón a szellem-i kaszt tudása volt, hogy az ember a káros és a kedvez szellemeket egymástól el tudja választani, a kedvezőeket befogadja, a károsakat ne eressze magába. A szellemi kaszt ezt a képességét Európában már igen korán, Krisztus után a második században elvesztette, éspedig elvesztette azért, mert a klérus a hatalom erőit magába fogadta, és a világuralom eszméjének önmagában teret nyitott. Azóta abban a végzetesen téves antropológiai felfogásban élnek, hogy amit az ember mond és tesz és gondol és hirdet és megvalósít, az az ember egyéni találmánya. Aki szellemi szinten egymással szemben áll, az sohasem az ember és az ember, hanem a fensőbb erők befolyására testet öltött gondolat és gondolat, és nem az embert kell elpusztítani, hanem ismerni kell azt az eljárást, amellyel a káros gondolatot hatálytalanítani lehet és kell.

Az apparátus nem az emberből származott, hanem fensőbb gondolat megvalósítása. Az apparátus emberben sehol sem fogható meg, és nincs senki, aki magát azzal teljes mértékben azonosítani tudná. A fensőbb befolyásra megvalósuló eszmékkel szemben az erőszak alkalmazása hiábavaló. Csak a brahman (szellemi kaszt) rendelkezett azzal a tudással, amely a helytelent felismeri, azzal szemben a helyeset fel tudja ébreszteni, és a helytelent hatálytalanítani képes. Ahogy az Evangélium tanítja, a rossznak nem szabad ellenállni. A rossz ellen való harc káros, mert az a rosszat védekezésre kényszeríti, s ezzel helyzetét megerősíti. Ez az öreg Tolsztoj tudása. Ez Gandhi tudása. Nem ellenállni. A károsnak megfelelő, de világos és tiszta erőt sugárzóvá tenni, és akkor a káros eltűnik (szatjagraha).

Ami ma történik, az pontosan a fordítottja. Az ember az eszméket egymástól nem tudja megkülönböztetni, a káros erőknek szabad működést biztosít, és ezek az erők egyetlen, az egész földre kiterjedő  organizációvá sűrűsödtek. Nincs szellemi kaszt, nincs brahmani tudás. A gnosztikusok ismeretei, amelyek még ennek birtokában voltak, elvesztek. A diakrizisz, a főpapi tudás, ismeretlen.

Szabad-e kiengesztelődni?

A baj oka a korai kiengesztelődés. Semmiféle ma fennálló közösséget nem vállalok. Se nép, se nemzet, se kaszt, sem osztály, se faj, se vallás, se világnézet. Az egyetlen közösség, amelynek érvényét magamra elismerem, a szentek közössége, az Egyház*. Az emberiség egysége az Evangélium jegyében. Egyedül lenni őrület, de inkább őrültnek, mint korruptnak lenni. A klérus, a hadsereg, a nagyipar, a bank, a nemzet, az állam, az egyetem, a szocializmus, a fasizmus, a kommunizmus, a mondén polgár, sőt a mondén proletár, egyetlen létrontás-apparátussá szövődött, amelyen belül permanens hadiállapotban vagyunk. Amit úgy hívnak, hogy létért való küzdelem. Ezt az életrendet nem ismerem el, és azt törvénytelennek tartom. A hadikészültség gyilkosságkészültség. Vagy kompromisszum. A kompromisszum a valóságban erőtlen ember megoldása, ha nincs ebéd, legalább a morzsák. Eredmény az álpacifikált ember, kis élvekért eszeveszetten rohanni a megsemmisülésben való szétszóródásba. Az egész felől pedig mélyen hallgatni, úgy tenni, mintha múló zavar lenne, és azzal vigasztalódni, hogy elvégre a történetben mindig így volt. Amely ellen csak egyetlen magatartás lehetséges: a leghatározottabb és minden ponton megalkuvás nélküli ellentmondás. Anathema.

Nincs kiengesztelődés. Az embernek a maga számára a világ egész gyűlöletkészletét le kell foglalnia, hogy ne engedjen, és ne legyen képes engedni. Kell, hogy az ember radikális emberiessége ebben a gyűlöletben legyen. A bőszültség az én kiengesztelődésem. Sehol, senkiben semmiféle létrontást nem tűrök.

A csoda helyszínén

Az apparátus csoda. Teljesen mellékes, hogy realitásnak hívják. Ma már, mondják, nincs csoda. De van. Az, amit realitásnak hívnak, csoda. De az ocsmány csoda. Nincs benne hit? De van. Hit a szemétben. Az apparátus csoda, mert csoda, hogy az ember, aki rendezett és normális és hiteles létezésben az élet javaiból részét ki akarja venni, miképpen teremthet olyan feltételeket és körülményeket, amelyek között e javakhoz vagy hozzá se jut, vagy azokból akármilyen keveset is, csak elaljasodása árán érhet el. Csoda, mert pontosan az ellentéte áll fenn annak, mint amit az ember megvalósítani kíván. Kétségtelenül a piszkos és a ronda csoda, a tévedés, a vakság, az immoralitás, a zaklatottság, a hitványság, a hazudozás, a romlottság, a bűncselekmények, a komolytalanság, a lényegtelenség csodája, ismételten, tekintet nélkül arra, hogy ezt realitásnak hívják. Csoda, mert ez a világ itt fordítottja annak, mint amire az ember sóvárog, mégis itt van, szuggesztív káprázatában, a lényeges valóságot elborítva és elnyelve és varázslatában feloldva. Feltétlenül csoda, mert az ember intakt életet akar élni, és ténylegesen létrontásban él, ami természetes úton nem magyarázható. Ez a rossz csoda. Csak ezen belül támadhat ilyen gondolat, hogy létért való küzdelem. A valóság viszont a létért való gondoskodás. Ez a normális. Csak rossz csodán belül lehet gyilkosságkészültség vagy kompromisszum, és lehet az egész fölött hallgatni, és lehet azt elhazudni.

Simone Weil azt mondja, hogy a rossz az, amikor az életet gyökeréről letépik, és ez többé-kevésbé olyan, mint a halál. Az életet beszövi és elhomályosítja és megmérgezi, és az ember a rosszban egyedül és támasz nélkül marad, és ami a legfélelmetesebb, a lélek szeretetre képtelen és elhagyatott. De ez kevés. A rosszban nem az emberi élet romlik meg csupán. A rosszra az egész világ visszhangzik. A rossz támadás a létezés ellen. Ezért világméret . A rossz nem bűn, annál mélyebb és hatalmasabb. A rossz létrontás, amely a világ minden pontját éri. A teremtést bevonja és elsötétíti, és kísérletet tesz arra, hogy a létezés egészének fényét kioltsa.

Nem emberrel állok szemben. A bennem levő igazság és világosság a létrontás csodájának sötét hatalmaival áll szemben, és az ezekkel való kiengesztelődés tilos. Az emberrel ki kell engesztelődni. Az ember a káprázat csodájában él, és mindig is abban élt, a csodában szendereg félálomban, nem is tud teljesen felébredni, csak a brahman, a szellemi lény. Az Evangélium az élő emberrel való kiengesztelődést tanítja, de a létrontásnak soha egy arasznyit sem engedett, és azt törvénytelennek tartotta.

Mire tanít a kereszténység?

A kereszténység nem vallás. A vallás történeti és társadalmi és szellemi eredetű, dogmatikával és papi szervezettel és szertartásokkal. A kereszténység a normális létben való magatartásról szóló tanítás.

Van dialektikus megszólítás. Mintha egymással zárt rendszerek beszélnének. Általában vita, mert zártságát egyik se tudja feladni. Problémákról van szó. Tételek hadakoznak, és meg akarják egymást győzni. Igazolás és bizonyítás. Az ember tételekbe és rendszerekbe építette

bele magát. A nyelv dialektikus logosz lett, tulajdonképpen az emberen kívül. Nem egymással beszélnek, hanem elvont tételek viaskodnak. Van egzisztenciális megszólítás, amelyben nincs rendszer és probléma és bizonyítás, és nincsen tárgyi kérdés. Az emberrel állok szemben. A nyelv itt egzisztenciális logosz. Szemtől szemben állunk, és kinyíltunk, és egymást megérintettük. Fedetlenek vagyunk, és egymás szavával egymást átvilágítjuk. Együtt vagyunk.  Jézus soha senkit sem szólított meg dialektikusan, és soha nem beszélt tárgyi kérdésekről, és nem vitatkozott, és nem bizonyított, hanem mindig az ember lényét érintette meg. Nem érvek.

Nem védelmi rendszerek. Nem kérdések; nem, hogy bűnös, vagy bűntelen. Most hozzád beszélek, megnyíltam neked, és nyílj meg nekem. Eressz engem magadba, ahogy én téged magamba eresztelek.

Az Evangélium egzisztenciális logosz, és nem tételekre tanít, hanem az embert megszólítja. Az ember, aki fedetlen és nyílt és egyszer , és aki a megszólításra válaszol, arról a védekező zártság lefoszlik. Az Evangélium az egzisztenciális logoszt alétheiának, vagyis igazságnak nevezi, mert alétheia igazságot és leplezetlenséget jelent egyszerre. Aki leplezetlen, az nyílt,

vagyis átvilágított, végül is igaz. Aki az átvilágítás elől elzárkózik, az nem nyílik meg, helyette a tétel kezd beszélni, az elv, a kérdés, az érv, az vitatkozik, és az dialektikus. A teljesen átvilágított lényt az Evangélium gyermeknek nevezi. Az elzárkózás dialektikus archetípusa a farizeus, aki a megszólítást hallva elbújik, és a szóra tétellel válaszol, és érvel és vitatkozik és védekezik és elkülönül, mert farizeus (perusim) héberül annyit jelent, mint elkülönült. A farizeus mindig talál kifogást arra, hogy magát elkülönítse, és ne kelljen a többivel együtt lenni, és rendszert épít, vagyis börtönt, legyen az épület vagy állam vagy elmélet, és abba önmagát bezárja. Az Evangélium az embert egzisztenciájában szólítja meg, abban, ami gyermek és romlatlan marad mindenkiben és mindig és minden körülmények között. Aki megnyílik és válaszol, az aléthész, vagyis fedetlen, vagyis igaz. Aki magát lezárja, az dialektikus, élethazugságban és külön marad, egyedül és önmagának, és a hívást visszautasítja. Aki a hívás elől elbújik, azt Jézus sem tudja megnyitni. Az egzisztenciális logosz az egyetlen ma, amely az apparátust oldja. A gondolkozásban, a művészetben, de főképpen az élő beszédben. Mert az egzisztenciális megszólításra felébred a gyermek, az ember eredeti lénye (Guénon: état primordial, Böhme: Urstand), és az út a létezés alapállására való visszatéréshez megnyílik. Az igazság (alétheia, fedetlenség) az apparátust felbontja.

Mit tegyünk?

Nem tehetünk mást, mint a hívásnak engedünk, és tovább hívunk. Az infámis csodának határozottan, félreérthetetlenül, világosan, egyszerűen, gyökeresen, minden ponton, megalkuvás nélkül ellenállni. Nem az ember ellen, mert mindenkiben él a hiteles és a tényleges ember, al-insân al-kâmil, amint a szufi nevezi, semmiféle romlásban nem pusztul el, és nincsen sötétség, amelyből ne lenne képes felébredni. Az emberrel ki kell engesztelődni. A megbocsátás és a megbékülés kötelez . De semmiféle megnyugvás nem engedélyezhető, hogy az ember a korrupcióban megbízzék, és az apparátusban eszmélete elhomályosodjon, és úgy tegyen, mintha minden rendben lenne, és a sötétséget letagadja és elhallgassa, sőt annak védelmére elméleteket építsen.

Mit jelent kiengesztelődni? Semmi esetre sem a létrontást megbocsátani. Ennyire nem megyünk. Jelenti azt, hogy nincs féltés többé. A bőszültség a létrontó hatalmakkal szemben megmarad, sőt ezt fokozni kell. De tudomásul kell venni, hogy a létrontásnak nincsenek sanszai. Ez az egész itt rögtönzött és ideiglenes, hazárd és komolytalan, és nem tartható. Az apparátus csak egyet tehet, az emberiséget elpusztítja. De bármi történik is, az emberszeretet kötelező, éspedig éppen olyan határozottsággal, mint ahogy – míg a létrontás folyik, csak egyetlen tenyérnyi helyen is folyik – a kiengesztelhetetlen ellenállást fenn kell tartani. Azáltal, hogy az ember a hívásnak enged, vagy azelől elzárkózik, ítél önmaga fölött.

Az idők végén, mondják, a kezdet visszatér. 

(részlet a Patmosz III.-ból)

*Hamvas az Egyház fogalma alatt - mint az a szövegösszefüggésből kiderül, nem az intézményt érti. 

(Ajánlott cikk a témához - Jézus haver meggyógyít?: http://index.hu/tudomany/2013/06/02/jezus_haver_meggyogyit/?utm_source=facebook&utm_medium=share&utm_campaign=action_ids=594124603953988&fb_action_types=og.recommends&fb_source=timeline_og&action_object_map=%257B%2522594124603953988%2522%253A555718374470587%257D&action_type_map=%257B%2522594124603953988%2522%253A%2522og.recommends%2522%257D&action_ref_map=%255B%255D&token=4521bc45214d0d61add7c95b0ee30275

Vonatkozó poszt még: http://utkozben-ontheway.blogspot.hu/2013/05/akiket-pal-feritol-kaptam-ram-tzu.html)

Gyengeségeinkből erősséget

Hamvas Béla elgondolkodtató, az emberiséget önelemzésre késztető írásainak megszületését irigysége és bosszúvágya motiválta. Hogy ez így volt, tőle magától olvashatjuk a Patmosz-kötet Interview-ban.

Teréz Anya magánlevelezéséből kiderül, hogy elhívása után néhány évvel már se istenben nem hitt, sem abban, hogy neki magának egyáltalán lenne lelke. Ingerelték a szegények, a betegek, a nővérek, magányosnak érezte magát, nem látta értelmét a munkájának... Mégis, minden reggel elindult,  elvégezte a munkáját patkányoktól szétrágott emberek között, fekáliától ellepett odúkban. 51 éven át így, haláláig. Mert hű volt egy parancshoz, amit akkor, amikor kapott, egy általa tekintélyként elismert Valakinek tulajdonított. 
A levelek megrázóak, ugyanakkor van mindebben valami szépség is. Hogy a kis Teréz, akire a püspökei úgy gondoltak, hogy egy gyertyát sem lehet rábízni, annyira határozatlan, önállótlan, amikor a számára legfontosabb Valaki azt mondta, ugorj a kútba, ő beleugrott. 
Tekintélyfüggőségi személyiségzavar? Pál Feri szerint lehetséges. De mennyivel előrevivőbb így megélni, karitatív munkával egyensúlyban tartva magát, mint például egy hadsereg hivatásos katonájaként parancsra ölni. És valahogy az sem ugyanaz, ha valaki  embereknek engedelmeskedik feltétel nélkül, vagy egy felsőbb erőnek. 
Mások szerint boddhiszattva volt. Megint mások karmáról, törlesztésről beszélnek. Én úgy hiszem, édesmindegy, hiszen százezrek, milliók látták hasznát. 
Bárcsak a mi gyengeségeink is így lennének "becsatornázva", mind hasonlóan kompenzálnánk, szublimálnánk! 

Pál Feri ajánlotta  Kalkutta Szentjének személyes írásait, Hamvast is kötelező olvasmányként hirdeti. Maga pedig alább következik. 

Szerinte,  ha szembenézünk magunkkal, akkor gyengeségeink válhatnak erősségeinkké. Az ő magzatkorától meglevő figyelemhiánya keddenként  már-már stand up comedy-be torkollik. Öniróniája megnyilvánulása, mikor azt mondja,  onnan tudjuk majd, hogy meggyógyult, ha már nem tart több keddi alkalmat. Csakhogy a tízegynéhány év alatt sokan sokat köszönhetünk ezeknek az estéknek.  Íme egy ide illő története:

"Volt egy egyházmegye, s az egyházmegyében volt egy teljesen kétbalkezes, kétballábas pap. De olyan, hogy amihez hozzányúlt... ismeritek azt. Eltört, leesett, kigyulladt – tehát minden. ... az egyházmegye nagyjából legvirágzóbb egyházközsége volt ott. Ennek két oka volt. Az egyik, hogy a pap megtanult együtt élni a bénaságával. Tehát hordozta, kifejezte, tudott bocsánatot kérni, nem titkolta, nem nagyképűsködött, nem kompenzálta. Egyszerűen csak kifejezte:Látjátok, ma se vettem gatyát... Hát ezt hogy...(Azért ez jut eszembe, mert nekem van egy ilyen félelmem. A legkomolyabban! Hogy egyszer kimegyek, és … mert volt már olyan, hogy gatya volt rajtam, de fölül mackóban voltam! Tehát fölül felejtettem el felöltözni. Volt ilyen! Mentem, gondolkodtam. Nem tudom, nálatok hogy néz ki a reggel, de nálam... És azt szoktam, hogy le szoktam nézni magamra, mikor úgy megyek kifelé; hogy megvan-e minden. Tényleg így van. Simán! Megyek, megyek...) Szóval azt mondja ez a bácsi; nem volt bácsi – jó fej. Nem mintha a bácsi nem lenne... értitek, na. A virágzó életnek két oka volt. Az egyik, hogy a pap olyan természetesen, emberien viselte az összes ügyetlenségét. A másik pedig, hogy ez megszólította az egyházközség tagjait, és mindenki azon tolakodott, hogy hogyan segíthetne neki. És ezért csatarendbe álltak a civilek, és mindenki csinálta, tolta. Majd mi atya; ne, ne, te ne! Te ne, majd...! Bízd ránk. Légyszi, bízd ránk!! Kérjük, kérjük! Ugye? (Máshol, meg ott nagyképűsködött a pap – mindenki ment szanaszét. Majd a pap megcsinálja. Olyan okos, csinálja meg. Mi meg majd kritizáljuk. Nem? Ez egy jó felosztás.) De nem, itt virágzó az élet. Tehát attól, hogy valaki ezzel így van... A sebzettségre is lehet választ adni! Nemcsak a sebzettségből."

Mindannak, amit ember tesz, mindig megvan a fénye és árnyéka is. A Dalai Láma szemüvege is az emberiség előnyére vált. Hogy az ő rövidlátása pszichoszomatikus vagy karmikus eredetű-e, szerintem egyre megy, számomra nincs is  e kettő között ellentmondás. Mindegy, mi az oka annak, hogy valamit nem akart, vagy nem tudott meglátni, egyáltalán nem, vagy ha igen, túl későn. Tibet bekebelezése és az ő száműzetése lett az eredménye. 
(Epebántalmai elfojtott, feloldatlan, nem szublimált érzelmi  és/vagy szexuális feszültségekre utalnak,  ennek okait és okozatait azonban meg se kísérlem átlátni, éppen elég nagy feladat önmagunkban rájuk bukkanni.)
Meglehet, ha mindez nem így történik, egy hegyek közé zárt tibeti palotában élné az életét, és nem terjedtek volna el a gondolatai, kedves vallásfölöttisége, humanizmusa, a buddhista világszemlélet. 
Gondolom,  az ő személyisége is fejlődött a világba kivetettség, a sok utazás során. A tapasztalás mindenkinél tanulással jár.

Bárhol is tartsunk éppen, mindannyian úton vagyunk. Áldás legyen rajtunk!

Vonatkozó blogbejegyzések:
Szent Teréz extázisa
Bálványaink nyomában - Maya fátylába gabalyodva