2013. november 26., kedd

Galaxis útikalauz: Douglas Adams kontra Magyarország

Gyorsforgalmi út-építés, valahol Angliában:

"Mr. Prosser áthelyezte testsúlyát egyik lábáról a másikra, de az is ugyanolyan kényelmetlen volt. Valaki döbbenetes alkalmatlanságról tett itt tanúbizonyságot: Mr. Prosser erõsen remélte, hogy ez a valaki nem õ volt.
- Magának is joga volt hozzá, hogy javaslatokat tegyen, vagy tiltakozást jelentsen be a kellõ idõben - jegyezte meg.
- A kellõ idõben, mi?! - süvöltötte Arthur. - A kellõ idõben? Akkor hallottam elõször az egészrõl, amikor beállított ide egy munkás tegnap. Megkérdeztem, azért jött-e, hogy megpucolja az ablakot, mire õ azt felelte, hogy nem, hanem hogy szétrombolja a házat. Persze nem ezzel kezdte. Dehogy. Elõbb letörölt pár ablakot, s megvágott öt fontra. Csak aztán mondta meg.
- De Mr. Dent, a tervek az elmúlt kilenc hónapban rendelkezésére álltak a helyi tervezõirodában!
- Ó, hogyne! Én is egyenesen odamentem, hogy megnézzem õket, mihelyst hallottam a dologról, tehát tegnap délután. Maguk aztán nem erõlködtek valami nagyon, hogy felhívják rájuk a figyelmet, ugye? Úgy értem, hogy például szóltak volna valakinek, vagy ilyesmi.
- De hiszen a tervek ki voltak állítva.
- Ki voltak állítva? Éppenséggel a pincébe kellett lemennem, hogy megtaláljam õket.
- Ott van a kiállítási részleg.
- Zseblámpával.
- Talán leszakadt a villanyvezeték.
- Meg a lépcsõ.
- Nézze, végül is megtalálta a feljegyzést, nem?
- Ó, hogyne - felelte Arthur -, megtaláltam. Egy használaton kívüli vécében elsuvasztott, bezárt iratszekrény fenekén volt kiállítva, az ajtón a következõ felirattal: Vigyázz! A leopárd harap!
A fejük fölött elúszott egy felhõ. Árnyékot vetett Arthur Dentre, amint könyökére támaszkodva hevert a hideg sárban. Mr. Prosser összeráncolta a szemöldökét.
- Nem mintha szép ház volna - jegyezte meg.
- Sajnálom. Nekem például tetszik.
- A gyorsforgalmi út is tetszeni fog."




Hiperűr-bekötőút építése, valahol a Galaxisban:


"- Földlakók, figyelem! Amint azt nyilván önök is tudják, a Galaxis külső kerületeinek fejlesztését célzó tervek megkövetelik, hogy hiperűr-bekötőutat építsünk az önök Naprendszerén keresztül. Sajnálatos módon az önök bolygója az egyike azoknak, amelyek szanálásra kerülnek. A folyamat két földi percnél valamivel kevesebbet vesz igénybe. Köszönöm figyelmüket.
" - Semmi értelme meglepődést tettetni. Valamennyi tervrajz és megsemmisítési utasítás ötven földi év óta megtekinthető a helyi tervezőhivatalban az Alfa Centaurin, úgyhogy bőven volt rá idejük, hogy hivatalos panaszt jelentsenek be. Semmi értelme, hogy ilyen későn kezdjék a felhajtást."



A Bécsi út átépítése Óbudán:

"- Kizárólag onnan tudunk az újabb tervekről és érintett szakaszokról, hogy egy teljes napot az internet bogarászásával töltöttem, ahol is megtaláltam a vasútfejlesztéssel kapcsolatos PDF-prezentációt – mesélte, de a hétfői felmérésen mégis sikerült őt megdöbbenteni. Itt derült ki, hogy a tervek szerint az eddigi másfél méter helyett csupán harminc centiméter marad a ház és a Bécsi út között.
- Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy közvetlenül az ablakaink alá terelik a teljes Bécsi út forgalmát, hogy az ezt megelőző építési munkálatok zaját, porát és más kellemetlenségeit ne is említsem” – mondta Moravcsik, aki a nagyszülői házba 18 évesen költözött édesanyjával, 1998-ban.
Elmondása szerint a felmérést végzők is tanácstalanul álltak a dolog előtt, a megoldást ők is teljesen értelmetlennek találták.
Számunkra sajnos azonnal egyértelmű volt: nem akarnak pénzt költeni az ingatlan kisajátítására, ezért úgy kanyarították a kisajátítási vonalat, hogy pont az ingatlan előtt menjen, kínosan ügyelve arra, hogy még véletlenül se érintse a lakóépületet, csak a telket." (Forrás: http://index.hu/belfold/budapest/2013/11/25/becsi_uti_haz/)


Egy kaptafára készülnek. Nincs új a Nap alatt...





2013. november 22., péntek

Ez is Budapest (5.) - "Szabadság" tér, a nemzeti katyvaszunk jelképe

Mottó: "Soha olyan tökéletesen és szívesen nem tesszük a gonoszt, mint amikor vallásos meggyőződésből tesszük." (Pascal)

Egykor Horthy nevét viselte. Van itt minden, mi a pénz- és politikai hatalom szemének, szájának ingere: Nemzeti Bank, Tőzsdepalota (később MTV Székház, ám ez az alma sem esett messze a fájától), az Egyesült Államok nagykövetsége, Reagan-szobor, A Hegedűs lelkész-klán birodalmának egyik fészke, egy szovjet hősi emlékmű (teleaggatva máshol tiltott hatalmi jelképekkel) ... Nemrég visszaköltözött Horthy Miklós is, mellszobor formájában. 

Noha tősgyökeres pesti vagyok, mégis csak idén tavasszal botlottam bele az épületbe. Voltaképpen a tátongó száj-szerű bejárat riasztott meg, onnan kezdtem körülnézni, miféle hely ez. Felfelé a tekintet... igen, art deco-épület... s aztán vissza a bejárathoz, megpillantva a feliratot: A HAZATÉRÉS TEMPLOMA. Milyen "haza"  az, ahová ezen a kapun át kell megtérni? A hideg kirázott, és bár futottam volna el, messze attól a barlangsötét kapualjtól, a kíváncsiság ott tartott. Milyen templom lehet ez, amely nagyon rossz rezgéseket áraszt, és félelmet kelt bennem? Plakát: Szabó Dezső Katakombaszínház. Jaj, hiszen ő egy antiszemita író volt a két háború idején! Tovább... nemzetiszín tábla, rajta, hogy református lelkészi hivatal. És akkor megértettem végre. Hogy az idősebb Hegedűs Lóránt gyülekezete a Rózsadombon volt, ám az ifjabbé itt lehet, éppen ez az. 
A Jobbik keresztjét már csak nyáron vettem észre. Az őszi Horthy-szobor avatás is itt történt. "Istentisztelettel egybekötve" - írta a sajtó. Nézve az egyenruhákat és a zászlókat, eltűnődöm... Miféle szertartásokon, és miféle istent tisztelhetnek itt? Gondolni is csak félelemtől csomóvá szoruló szívvel merem, írni, mondani pedig egyáltalán. 

Szabadság tér. ... Szabadság? ... Az egyelőre elhalasztott, kétes üzenetű Holokauszt-szoborral együtt, és azon kívül is csak elnyomó rendszereknek állítottunk itt emlékművet. Miért nem azt tesszük kirakatba, amit mi szeretnénk elérni? Milyen tévképzetei vannak ennek a népnek a szabadságról? E tér alatt valaha Rákosi bunkere húzódott, ma mélygarázs. Ám az idők csak látszólag változnak. 

..

Tőzsdepalota




Magyar Nemzeti Bank


Ronald Reagan



Szovjet hősi emlékmű, szinte az amerikai nagykövetség előtt, és a Reagan-szobor mellett




A Hazatérés Temploma



A templom épületében a Szabó Dezső Katakombaszínház is
















Vonatkozó bejegyzések:
Ez is Budapest (4.)


2013. november 18., hétfő

Isten az ajtóban

Mottó: "Isten cselekedte, hogy az illúzió valóságnak látsszon, és a valóság illúziónak." (Rumi)

Elvárásaink, rajongásaink, dogmákba kapaszkodásunk, illúzióink nem ideológia-függőek. Így fordulhat elő, hogy egy keresztény író és egy ifjú zen tanítvány találkoznak az AJTÓban... 


Amikor elindultam, hogy felkeressem a megadott címet, egy nagy és magasztos zen templom képe lebegett előttem. Ehelyett egy teljesen átlagos házat találtam, amelynek homlokzatán egy tábla hirdette, hogy aki a zen mestert keresi, annak a hátsó ajtón kell kopogtatnia. Abban a bizonyos hátsó ajtóban pedig egy idősödő hölgy fogadott, valahogy így: "Na gyere csak be!" Így találkoztam hát a mesteremmel - ezzel az idős hölggyel, aki alig észrevehető spirituális praxist folytatott a saját házában.
(Adyashanti: Az üresség tánca)



Mi a teendő, ha odamegyünk egy ház, vagy esetünkben egy viskó ajtajához, amely mögött esetleg Isten tartózkodik? 
Kopogjon? Feltételezhető, hogy Isten már amúgy is tud a jelenlétéről. Vagy egyszerűen csak menjen be és mutatkozzon be? De ez is ugyanolyan abszurdnak tűnt.És egyáltalán hogyan kell Istent megszólítani? Atyának, Mindenhatónak, vagy esetleg Isten úrnak kellene neveznie? És talán az a leghelyesebb, ha leborulva imádja őt? Na, nem mintha túl sok kedve lett volna hozzá.
Miközben lelki egyensúlyának megteremtésével próbálkozott, az a harag, amelyről azelőbb még azt hitte, hogy már kihalt belőle, kezdett a felszínre törni. Most már nem érdekelte Isten helyes megszólításának módja, feltöltötte energiával saját indulata, és odalépett az ajtóhoz. Úgy döntött, hogy hangosan dörömböl, és majd meglátja, mi lesz, de alig emelte felaz öklét, hogy megdöngesse az ajtót, az kitárult, és Mack egy jól megtermett, sugárzó mosolyú afro-amerikai asszonysággal találta szemtől szembe magát.

Ösztönösen hátraugrott, de túl lassúnak bizonyult. Az asszony a termetét meghazudtoló fürgeséggel utolérte, és a karjaiba zárta. Felkapta a földről, és körbe-körbe forgott vele, akár egy kisgyermekkel, és közben a nevét kiabálta: "Mackenzie Allen Philips!"...
- Én most épp őrülök megfele?! Valóban azt kell hinnem, hogy Isten egy nagydarab fekete asszonyság, akinek még a humorérzéke is igencsak megkérdőjelezhető?!  

(WM. Paul Young: A viskó)



Mátrix, Orákulum





2013. november 14., csütörtök

Terápiás színház: A vágy villamosa (vagy tán az árnyaké)



Tennessee Williams darabja ugyanebben a felállásban (rendező: Tordy Géza, Blanche: Eszenyi Enikő, és még László Zsolt, Venczel Vera...) futott tizenhárom éven át a Budapesti Kamaraszínházban, és nem hogy elkopott volna, de most a Pesti Színházban, pótszékes teltházzal játszák. 

„Williams minden kortársánál határozottabban állt ki a szomorú és magányos emberek mellett, akiket a nagy tolongásban oly könnyen eltaposnak. Valóságos Szent Ference volt ő azoknak a gyenge, sebezhető lényeknek, akiket a világ bulldózerei a legcsekélyebb aggály nélkül, oda sem figyelve lapítanak szét. (…) Mély együttérzéssel tárta fel a szív azon titkait, amelyek megannyi gyengeségünk táptalajául szolgálnak, és soha nem volt rideg és érzéketlen a gyengeségek iránt. Megértette, hogy a legnagyobb kapocs az emberek között a létezés kínja – és mert valamennyien ettől szenvedünk, nem ítélkezhetünk azok fölött, akik a kín terhétől összeroskadnak.” (http://vigszinhaz.hu/szindarab/248+a+v%C3%A1gy+villamosa/)

Van itt minden, mint a búcsúban: házasságon belüli prostitúció legitimálása, azon kívül álszent elítélése, végzetes kiszolgáltatottság, megalkuvás, kapaszkodás, eltiprás, félelem, a szeretet nevében cserbenhagyás és árulás, önámítás, erőszak, magány, az önvédelem végletes változatai, generációk testi-lelki-szellemi nyomorának továbbörökítése, végtelenített fájdalom, hétköznapi személyiségzavaraink széles palettája ... Csak tessék, tessék! Jut mindenkinek elfojtásból, hárításból, kivetítésből is! Mind tettesek és áldozatok vagyunk egyben. Aki eddig nem mert a saját árnyékával szembenézni, megpróbálkozhat a feldolgozással a nézőtérről. Ha van értelme és indíttatása hozzá, bizonyára meg fogja találni a magáét. Terápiás célból érdemes az első sorok valamelyikébe jegyet venni, hiszen Eszenyi Enikő tükör-arcán percenként váltakoznak az érzelmek. A vidám este nem garantált. Mindazonáltal...
Nosza, színházra és gyógyulásra fel!




Lábjegyzet:

Woody Allen Blue Jasmine-jából vagy a pénz, vagy a lélek fogyott ki, a fenti történet feldolgozásának igencsak a felszínén marad. És még így sem egy könnyed, randevús mozi. 
(A főszereplő kapott is Oscart érte később.)




Ugyanez másképp: Tatabánya, Jászai Mari Színház (2014.05.08.)


Közhely, hogy vízfejű ország vagyunk. Ha ugyanezt a fővárosban adnák, záporozna a szakma és a sajtó figyelme. A rendezőt (Guelmino Sándor) nem ismerem, Tatabányán még csak az Édes Annát láttam,  szintén Kerekes Évával.  Nem tudom, mit kevernek  errefelé a csapvízhez, ám lehet, hogy érdemes lenne rászoknom. A többi nem ismerem színész játéka is legalább méltó volt a Pesti Színházihoz, ha éppen túl nem szárnyalta azt. 
Kerekes Éva nem eljátssza a szerepet, ő az. Magából halássza elő, vagy a világból szippantja fel, ő mindig éppen az, amit ráosztottak. Most Blanche. 
A pesti darab nyers sarkosságához képest ez lágyabb, lekerekítettebb, és máshová helyezi a hangsúlyt. Mégis, ebből a visszafogottabb háttérből számomra karakteresebben emelkedik ki a dráma, egyértelműbb, hogy Blanche beteg, és a többiek, akik képtelenek az ő betegsége tükrébe nézni, maguk sem egészségesek. Éppen ezért muszáj  összetörniük és eltávolítaniuk ezt a tükröt. Itt jobban kidomborodik, hogy ez  voltaképp egy bizarr Krisztus-történet, megváltás nélkül.  Szép megoldás, hogy az idillivé hazudott gyerekkor a régi hintaló szimbolizálja, és hogy Blanche helységről helységre haladva mindig visszanéz az előzőbe. Sok más finom, ötletes megoldás annak érzékeltetésére, hogy itt az lét nem más, mint  menekülés az idealizált múltba, hárítás, ámítás és önámítás, kivetítés, önmaga helyett egy bárány feláldozása. A bárányé, amely attól a társadalomtól sérült, amelyik most megfeszíti. (Hazai pályán is körülnézhetünk...)
A zárójelenet "győztes" házaspárja ül a nászi ágyon, és mi látjuk, amit ők még nem. Soha de soha nem lesz olyan az életük, mint korábban. Az eddig összetartó élethazugság nem működik többé. 
Szívem szorult, levegőt se kaptam. 



Lábjegyzet: Délutáni előadáson jártam, a közönség egy része iskolás csoportokból állt. Előttem két hatodikos-forma fiúcska ült (hogy őket miért hozták, rejtély). Az egyik zizegős melegítőnadrágban, sötétebb arcbőrrel... Ez így együtt elég volt  liberalizmusom kútba pottyanásához, az előítéleteim felbukkanásához. ... Ámde nem úgy történt. A végén lelkesen tapsoltak is. Muszáj volt "szuper klasszak voltatok" megszólítással a fejüket megcirógatnom. 


Műhelytitkok itt: https://www.youtube.com/watch?v=dKB80abYWcw

(Ez a bejegyzés hogy, hogy nem, 2014. május 13-án kikerült a tatabányai Jászai Mari Színház fészbuk-oldalának üzenőfalára.)






2013. november 13., szerda

Ez is Budapest (4.) - Aczél György teraszától a város tetőkertjéig

Szokásomtól eltérően alább található  közismert  helyszín is. De valóban ismerjük őket? Bevásárlás közben felmegyünk-e a tetőre megpihenni, a lenti városi forgatagot szemlélve merengeni egy kicsit? Ligeti séta közben elkanyarodunk-e egy elhanyagolt, szinte kísértetkastélyként kongó, szecessziós szépséghez? Bemegyünk-e a parkba, vagy csak elszaladunk mellette?




Westend tetőkert, ősz, és telihold


Olof Palme Ház, Városliget,  pusztuló szecessziós szépség, egy időben ez volt a Műcsarnok (ma a Magyar Művészek Háza)


Szent István park


... és a novemberi rózsakert


... és ott szemben, a sárga ház kerek ablakai alatt, a tetőteraszon


... termelt paprikát és paradicsomot nyugdíjas éveiben Aczél György. 
(Az infó hiteles, kollokváltam belőle :) )




Vonatkozó bejegyzések még:





2013. november 8., péntek

A történelem kereke



"– A Földközi-tengerből sok-sok évezreddel ezelőtt két ikersziget smaragdzöld szempárja tekintett fel a derűs égboltra. E két sziget két hatalmas hegy csúcsa volt. A hegyek a vízözönben elsüllyedt világbirodalom legmagasabb ormaiként büszkélkedtek egykor. A szörnyű kataklizma elől menekülő milliók közül csak néhányan jutottak el a csúcsokra: a későbbi boldog szigetekre, s ezek élve maradtak. Mikor elcsitult a szörnyű háborgás, elpihentek a vizek, s az ólomszínű, haragos égbolt újra pasztellkékké szelídült, a menekültek berendezkedtek új életükre az egyik szigeten. Fejlett kultúrájuk emlékeinek alapján nagy küzdelemmel, sok kudarc után időállóvá építették házaikat, termővé tették a mostoha földet, az elvadult állatokat megszelídítették, feljegyzéseket készítettek a természet jelenségeiről, a csillagok járásáról, az emberek és állatok szokásairól, betegségeiről, és újra megalkották a békés együttélés törvényeit az ősi kinyilatkoztatás alapján, hogy gyermekeik majd felhasználhassák az ő tudásukat, emlékeiket, tapasztalataikat.
Gyermekeik azonban, akik a felnőttek verejtékes munkája alatt felügyelet nélkül csatangoltak a sziklák között, hozzászoktak közben felelőtlen, vad szabadságukhoz. Madarak fészkeit rabolták ki a legmagasabb fák tetején, és a tojásokat nyersen kiitták. Éles kövekkel apró vadat ejtettek el, és megosztoztak a zsákmányon. Testük megizmosodott, bőrük barnára égett, kezük eldurvult, és testi erejük hivalkodókká, versengőkké tette őket. Mint a fiatal állatok, kedvüket lelték az egymással való verekedésben, s úgy hitték, azzal, hogy a másikat földre teperték, minden és mindenki fölé kerekedtek. Zabolátlanok voltak és türelmetlenek. Mikor a felnőttek nagy munkájuk után megpihentek, és úgy érezték, eljött az ideje annak, hogy utódaikat saját helyükre állítsák a közösségben, maguk elé hivatták gyermekeiket, hogy átadják nekik kötelességeik törvényeit. A szelíd, megfáradt, bölcs öregek szomorúsága és nyugtalansága igen nagy lett azonban, mikor az elvadult falka megjelent előttük. Látniok kellett, hogy míg ők a sziklás, vad talajt megszelídítették, otthonokat emeltek, és a múlt szent tudományát gyűjtögették, gyermekeik elvadultak, testük izmos, de fejük lomha és erőtlen lett, indulataik elburjánzottak, mint a szívós, ellenséges gaz a műveletlen talajon. A felnőttek hiába igyekeztek, hogy a sötétséget világossággá változtassák az eldurvult agyakban, s az elszabadult ösztönöket az önuralom s belátás medrébe tereljék. A tompa, minden erőfeszítéstől dühösen irtózó értelem az erő vak és ostoba dölyfösségére támaszkodva fellázadt az öregek vezetése ellen. A fiatalok csoportosan elhagyták a művelt kis szigetet, hogy a szomszédos szűz földön megalapítsák saját szabad, törvényen kívül álló, játékos gyermekbirodalmukat.
Legelőször bohókás, mulatságos lakóhelyeket építettek ágakból, falevelekből, és a hevenyészett tetőket feldíszítették színes virágokkal. A furcsa kis zöld sátrak vidáman ragyogtak a derűs napfényben. Voltak nagyobb sátrak, szebbek és formásabbak, ezeket a testileg gyengébb, de okosabb, ügyesebb gyermekek építették. Az erősek, akik verekedésben, fára mászásban, vadászatban és halászatban tűntek ki, csúnya, formátlan torzszülötteket hoztak létre, mert kezük és fejük ügyetlen, ötlettelen volt az ilyesfajta munkához. Ezek azután a gyengébbeket és ügyesebbeket ütlegekkel kényszerítették, hogy kivonuljanak szebb sátraikból, és nekik engedjék át azokat. Mikor látták a megfélemlítettek ijedt alázatát, egészen megrészegültek saját erejüktől és hatalmuktól. A gyengébbeket befogták a ház körüli nehezebb munkára, s ők vadászattal, halászattal, kődobálással, tűz körüli táncolással foglalkoztak; a zsákmány oroszlánrészéből azonban kirekesztették a tehetetleneket, s csak a silány, kevés hulladékot vetették oda nekik.
A gyengék a rossz tápláléktól, súlyos munkától, ütlegektől egyre szikárabbak, töprengőbbek, éhesebbek és elkeseredettebbek lettek. Agyuk világosodni kezdett a szenvedéstől és elnyomatástól. Az erősek pedig a mértéktelen táplálkozástól elhíztak, ellustultak. A zsákmányszerzés csak igen kevés idejüket kötötte le. A nap legnagyobb részét alvással, evéssel, rabszolgák korbácsolásával és parancsolgatással töltötték. De a kövér, erős kényurak között is egyre gyakoribbak lettek a véres háborúságok. A rabszolgák napról napra tanúi lehettek dühös, irigy kirobbanásaiknak egymás ellen; az aljas rágalmak özönének, amelyekkel elhalmozták egymást, néhány, a másiknak jutott jobb falatért, csinosabb kavicsért vagy madártojásért. Látták toporzékoló, őrjöngő verekedéseiket, mikor vadállatokként véresre harapták, rúgták, marták egymást, látták a legyőzött kövér, puha testét a földön fetrengeni, fájdalomtól, tehetetlen haragtól nyöszörögve… s a rabszolgák gondolkodni kezdtek. Vajon annyira erősek-e ezek az erősek, s annyira sebezhetetlenek? Hiszen számuk egyre fogy, mert szüntelenül pusztítják egymást. Testük hájasan elpuhult jogtalanul kikényszerített jólétükben. Mozgásuk lassú, talpuk kényes, lábuk hamar fárad, mert elszokott a járástól. A déli napot hortyogva töltik. A tavakban halak nyüzsögnek, a fákon vadon nő a gyümölcs, s a kenyérmagot is áthozta a szél a szomszédos szigetről. A meleg, gőzös éghajlat alatt magától kínálkozik étel és ital. Már a zsákmányért is lusták saját kezükkel nyúlni. A rabszolgáknak kell ezt is elvégezni helyettük, de a természet ingyen adott ajándékát hiánytalanul haza kell cipelniök árnyékban terpeszkedő uraikhoz, hogy azok dúskáljanak benne, s nekik csak a szűken mért maradékot vetik oda. Miért? Mert a kövérek kezében korbács van? Mert ők megbeszélték, hogy így legyen? Hiszen a testi ügyesség fölényével sem bírnak már, mert a rabszolgák lettek mozgékonyabbak és szívósabbak. A rabszolgák megtanultak fára mászni, halászni, vadászni, fát vágni, tüzet csiholni, súlyokat hordozni, varrni, kenyeret sütni, főzni, állatbőrt kikészíteni, fáradalmat, fájdalmat tűrni… s a rabszolgák vannak többen…
Először csak egyesek gondolkoztak így, s magukba zárták ezt a fullasztó, ijesztő és nagyszerű gondolatot Egyik-másik megkísérelte, hogy megváltoztassa a zsákmánytörvényt. Előbb maga lakott jól a saját munkájával és ügyességével szerzett eleségből, s urának csak a maradékot szolgáltatta be. Ezeket a lázadókat a kövérek az összeterelt rabszolgák sötét, konok szemei előtt nagy ünnepség keretében kivégezték, hogy a többit elijesszék hasonló jogtalanság elkövetésétől. Lassan, változatos módon kínozták halálra őket, mert ebben az egyben találékonyságuk, ötletességük kimeríthetetlen volt. Némelyiket megnyúzták, és csupasz húsukra sót szórtak. Némelyiket lassan, szeletenkint feldarabolták vigyázva, hogy először azokat a részeket vagdossák le, amelyek nem okoznak rögtöni halált. Másoknak nagy kövekkel fokozatosan a csontjait törték péppé. Voltak, akiket halálra korbácsoltak, s megint mások, akiket nyakig vízbe áztattak vérszívó piócák közé… de ki győzné felsorolni a változatosságot, mellyel jogszolgáltatásuk e nagy ünnepeit hasonlíthatatlan művészi eseménnyé avatták. Szinte nem is volt csodálnivaló, hogy minden ilyen ünnepség után megszaporodott a bűnösök száma. A gyér próbálkozókat elszánt csoportok váltották fel, akik most már nemcsak maguk cselekedtek, hanem másokat is kilengésekre csábítottak. A sziget főterén álló, rothadó vér szagától körülpárázott kivégzőszerszámok szinte naponta üzemben voltak.
Hőség ülte meg a levegőt és a közeledő eső előtti nagy feszültség. A kövérek új ünnepségre készültek. Szökött rabszolgák tömegét hajszolták elő megint a barlangokból. A többit, aki még bujdosott, majd kézre kerítik. Ki törődik patkányok föld alatti mozgolódásaival; barlangok falára vésett ostoba jelekkel és a tűzpiros virágokkal, amellyel teletüzködték reggelre a sátrakat?!
Meleg volt. A hőség nyugtalan, éhes, türelmetlen vágyakat, tomboló ingerlékenységet gyújtott a túltáplált testekben. Mohó, reszkető várakozással várták az ünnepet, hogy saját feszültségüket a halálra kínozott rabszolgák hörgésén át lusta elpihentségbe oldják újra.
S a rabszolgák is várták az ünnepet. Ők többen voltak. Ezt már tudták. Egytől egyig. Ezt már kimondták. Már szóvá lett. Súlyosan konduló, sötéten izzó, mágikus igévé. És kimondták más szavakat is. Beszéltek a kövérek gyengeségéről. Beszéltek a soványak erejéről. A zsákmányról, amelyhez annak is egyenlő arányban joga van, aki dolgozik érte. Ismételték a rágalmakat, ijesztő vádakat, amelyeket a kövérek, irigy dühükben, egymásról kikiáltották, és mint napfényre került, megrázó, sarkalló titkot elsuttogták egymásnak azt is, hogy a kövérek teste éppoly sebezhető, kiömlő vére ugyanolyan piros, mint a legnyomorultabb rabszolgáé.
A felnőttek pedig, akik a szomszédos szigeten élték csendes, elmélkedő életüket, messzenéző szemükkel látták, mi történik a gyermekek birodalmában, és mélyen elszomorodtak. Szerették volna megmenteni az elvakultakat egymástól és önmagáktól. Tanácsot tartottak tehát, és elhatározták, követet küldenek mind a kövérekhez, mind a soványakhoz még a Nagy Vihar kitörése előtt, hogy a kövéreket figyelmeztessék és visszatartsák a húr túlfeszítésétől, a soványakat pedig a végső lépés megtételétől.
A két követ munkája azonban eredménytelen maradt. Az indulatok lángját már nem lehetett elfojtani. A csoport, mely a hatalmat és a zsákmányjogot birtokolta, jottányit sem akart engedni addigi életmódjából, szokásaiból és a fenyegető jelenségek elől struccként homokba dugta a fejét. Az elkeseredett, éhező, halálra űzött rabszolgákat pedig teljesen megszállottá az urak iránt érzett fullasztó, halálos gyűlölet. A rabszolgák már elhajított kő, ütésre emelt ököl, szúrásra emelt tőr voltak, a tettnek, a szolgáló akaratnak fergeteges, vad lendületében.
A követek sietve visszatértek a felnőttek szigetére még a Nagy Vihar kitörése előtt, és jelentették a tanácsnak útjuk eredménytelenségét, A tanács tagjain szánalom és bánat vett erőt. Csak a tanács vezetője, a legbölcsebb, legöregebb felnőtt maradt derűs és teljesen nyugodt:
– Miért búslakodtok azon, hogy a törvény a gyermekek birodalmában is éppúgy törvény, mint mindenütt a természetben? – intette a csüggedőket. – Az erők mindig egyensúlyt keresnek. A teher is csak okosan, helyesen elosztva hordozható, különben azt zúzza össze a visszahatás törvényénél fogva, aki magáról átgördítette másra. Hogyan tanulják meg a serdületlenek ezt a tételt? Néhány szóból? A szavak még nem élnek; a szavak csak a valóság árnyéka előttük. Magát a valóságot kell megélniök, hogy e tétel elevenné váljék, és átalakítsa jellemüket. A mi küldötteink útja csak látszólag eredménytelen. A figyelmeztetés, melyet eljuttattunk hozzájuk, tetszhalott az események beteljesedése alatt, az indulatok gátszakadásában, de feltámad az elcsituláskor, mint élő konzekvencia. A pusztuló hús, a kiömlő vér nem azonos az élettel. Ezt tudjátok.
S a tanácstagokon a megértés nagy békessége ömlött el. Visszatértek tűnődéseikhez, az Isteni Tudomány fölött való elmélkedéshez, és várták a vihar utáni elcsitulás idejét…
Néhány gyertya sercenve kihunyt a trianoni szalonban. St.-Germain elhallgatott, s utána senki sem szakította meg a csendet. A hallgatók némán, ismeretlen érzésektől lenyűgözve ültek helyükön. A könnyed vidámság madara elröppent. A királyné sápadtan, összeszorított szájjal maga elé nézett. Polignac grófnő szüntelenül kifelé kémlelő szeme is saját belseje felé fordult, ahol most baljós sejtelmek zavaros víztükre kavargóit. Lamballe hercegnő egészen összegörnyedt, két kezét ölében összeszorította, mintha görcsösen imádkoznék. D'Adhemar grófnő okos, csúnya madárarca végtelenül öregnek és fáradtnak tűnt most.
Két szolga sietett be nesztelenül, és friss gyertyákat tűzdelt a kandeláberekbe. Jelenlétük egy pillanatra megtörte a varázst.
– És… mi történt a másik szigeten? – kérdezte D'Adhemar grófnő rekedten.
– A gyermekek birodalmában? – St.-Germain feléje fordult. – Oh… az, ami várható volt. Az ünnepség szörnyű véráradatba fűlt. A rabszolgák megtámadták uraikat, és felkoncolták őket. Mikor már mind holtan hevertek, akkor a szolgák ellen fordultak, akik hűségesek maradtak a kövérekhez, majd a közönyösek kerültek sorra, végül azok, akiket nem találtak eléggé szenvedélyesnek. A sziget vágóhíddá változott. Senki se lehetett biztos benne, mikor kerül rá a sor a nagy öldöklésben. – Egészen színtelen, halk hangon beszélt, de a hallgatók dermedten, megbabonázva figyeltek rá. – Élelemszerzésre senki sem gondolt. Mindenki a szabadságot ünnepelte, amely a valóságban szörnyű terrorrá lett. Jobban éheztek, mint valaha, a kövér urak ideje alatt; ragályok törtek ki közöttük, s végül rájuk szakadt a trópusi eső, amely összedöntötte gyermekesen épített sátraikat, a fedelet elmosta a fejük fölül, s elvonta figyelmüket a gyilkolás sötét kéjétől. Fázva, összetörtén, betegen ráébredtek valódi helyzetükre és elhagyatottságukra…
– És akkor… eszükbe jutottak a felnőttek – mondta D'Adhemar grófnő önfeledten.
– Még nem, Madame. Még sokáig nem. Ez csak amolyan macskajajos kifáradás volt, de nem elcsitulás… Még sok háborúság következett ezután. Még nem értették meg az egyensúlytörvényt. Mindig akadtak kisebb csoportok vagy egyes gyermekek, akik átgördítették a terhet magukról másokra, és az visszacsapódva összezúzta őket…
– Ez… borzasztó történet volt! – fakadt ki bosszúsan a királyné. – Ha előre sejtem a tartalmát, nem engedem meg, hogy elmesélje. Hogyan tehette ezt velem?! Annyira örültem a mai estének… olyan vidám és nyugodt voltam! – hangja elfulladt a megbántottságtól.
– De hiszen mese volt – mondta St.-Germain. – Felséged talán valami komoly értelmet fedezett fel benne?!



Marie Antoniette


– Fölfedeztem benne azt, amit ön belerejtett! – nézett szembe vele a királyné hidegen. – Jól megértettem, és csak annyit mondhatok, valóban mese volt. Durva, ostoba dajkamese!"

(Szepes Mária: A Vörös Oroszlán, részlet, St. Germain mesél)



Vonatkozó bejegyzés még, a regényből:



2013. november 6., szerda

Vaknak a színekről, kuti békának a tengerről...

Mottó: "... lásd, se te, se én nem tehetünk érte e pillanatban semmit, s hogy maga Isten sem tesz mást vele, mint hogy élni hagyja tovább… élni és tapasztalni… Senki sem lehet mesterré, míg meg nem értette a dolgok igazi természetét, a törvényt, hogy mindenkihez csak a saját módján lehet hozzáférni és csakis befogadóképességének mértékéig. Ahol nincs hely, oda hiába akarod beerőszakolni a világ legnagyobb, legboldogítóbb kincseit; s az olyan próféta menthetetlenül nevetséges futóbolonddá válik, aki köveknek prédikálja az Igét." (Szepes Mária)


Süketek párbeszéde, avagy elmesélhető-e a fekete-fehérben látó színvaknak, hogy milyenek a színek? Naponta szembesülünk evvel a kérdéssel, és megvilágosodott legyen a talpán, aki minden percben képes tudatosítani a választ. (Pelegrina)



"- Nekem azonban elegendő az, amit értek, érzek, tapintok és látok a világból. Sem kedvem, sem időm nincsen újra iskolapadba ülni. A megifjított férfierő ellenben, bevallom, szíven talált. Én nem ismerem a titkot, ön, mint állítja, ismeri. Juttasson hát a szervezetembe az illanó Athoéterből, hosszabbítsa meg életemben azt, ami nekem a teljességet jelenti, és én örökre hálás szolgája leszek.
– Késleltetném a fejlődését, barátom, nem tehetem. A köszvényét ellenben szívesen meggyógyítom. Tizenöt általam készített pirula három nap alatt eltünteti fájdalmait, és visszaadja rugalmasságát.
– Vigye az ördögbe a piruláit! Éppen olyan hazug bűvészkedés lenne az is, mint a fiatalító szere. Utólag kisütné, hogy azért nem használt, mert egy sánta szamárra gondoltam közben. Valami pozitívumot mutasson! Valamit, amit megfoghatok, mint a borosserleget vagy az asszonyok forró testét! Ami felmelegít és erőt ad, mint a fűszeres étel, amely ott marad a villámon, mikor enni készülök belőle! – tört ki Casanova durván.
– Kérem – mondta St.-Germain simán és halkan. – Van egy nagyobb ezüstpénze?
– Van. Minek? – kérdezte Casanova, és előhúzta erszényét.
– Kölcsönözze nekem egy rövid időre, ígérem, még mielőtt eltávoznék innen, kamatot hoz önnek.
Casanova átnyújtott St.-Germainnek egy tizenkét sous ezüstpénzt.
Kinyílt az ajtó, és Yidam lépett be egy hordozható kis vaskemencével. Pléhlapot helyezett a padlóra, arra ráállította, aztán fát-szenet hozott be, meggyújtotta a tüzet a kemencében, és fújtatni kezdett.
– Az összjáték remek! – bólintott elismeréssel Casanova. – Még végszót sem kell kiáltania: a kellő pillanatban belép a néma szolga, és teljesíti az előre megbeszélt parancsot!
– Yidámnak az ön jelenlétében adtam parancsot, hogy hozza be a kemencét, és készítse elő az operációt – mondta St.-Germain egyszerűen.
– Az én jelenlétemben? Mikor? Nem hallottam!
– Yidam hallotta. Yidam másként hall, mint ön. Yidam megtanulta.
– Miért hangsúlyozza annyiszor, hogy ostobának tart?
– Semmit sem hangsúlyozok, csak tényeket állapítok meg. Amit nem tud egy ember, azt még megtanulhatja. Feltéve, ha meg akarja tanulni. Pia van hozzá érdeklődése és kitartása.
– Nekem nincs. De nem is hiszem, hogy volna mit megtanulnom. Nem csábít az olyanfajta hiúság, amely önt fűti, az ugyanis, hogy emberfeletti lénynek higgyenek.
– Persze. Ön nem hiszi, és önt nem csábítja. Rendben van. Talán megvizsgálná ezt a tégelyt, mielőtt lezárom?! – átnyújtotta Casanovának a vastégelyt, aki először kifordította, azután gyűrűjével pontról pontra végigkopogtatta alsó és felső részét. St.-Germain beleejtette a tizenkét sous ezüstöt, ráerősítette a fedelét, és a tégelyt a vaskemence izzó parazsára helyezte.
Yidam megfordította az asztalra helyezett homokórát. Casanova és St.-Germain egyetlen szót nem ejtettek. Yidam némán végezte dolgát, én meg az árnyék szerepét játszottam, mint egész idő alatt.
Csak a fújtató egyenletes sziszegése hallatszott, A szobát mégis megtöltötte Casanova hangos, nyugtalan ingerültsége, amely a vastégely lassú átpirosodásával párhuzamosan nőttön-nőtt. Elégedetlenségének, néma tiltakozásának, ösztönös ellenszegülésének sűrű hullámai ott gomolyogtak St.-Germain csendes alakja körül, aki keresztbe font karokkal nézte a tüzet.
A homokórán lesiklott az utolsó homokszem. Yidam bólintott. Félretette a fújtatót. Két fanyelű vasfogóval lecsavarta a tégely tetejét.
Casanova és St.-Germain egyszerre léptek a kemencéhez. A tégelyben megcsillant az olvadt ezüst. St.-Germain kezét a tégely fölé tartotta, kis viaszgolyót ejtett a tégelybe. Yidam visszacsavarta a fedelet, megfordította a homokórát, és újra fújtatni kezdett.
A szobában szinte kibírhatatlanná fokozódott a hőség, mint akkor, Anton Brüggendorf alchimista műhelyében.
Casanova nem mozdult a kemence mellől. A fűszeres étel, tüzes bor és tisztázatlan indulatai belülről is fűtötték. Parókája alól verejtékcsíkok futottak le. Vastag brokátselyem kabátja hónaljánál átnedvesedett. Arca vértolulásosan piros volt, homlokán sötét ér kígyója lüktetett.
Az idő letelt. Yidam kinyitotta a tégelyt, majd hűtővízbe merítette. A percek alatt lehűlt sárga színaranyat St.-Germain feszítette ki a tégelyből, és átnyújtotta Casanovának.
– Vizsgáltassa meg holnap valamelyik aranyművessel… de ne feledkezzék meg leméretni egy ezüst tizenkét sousnak a súlyát, hogy ellenőrizhesse az aranyét, amely pontosan ugyanannyi kell hogy legyen!
Casanova vak indulata kirobbant:
– Csalás! Aljas, közönséges szélhámosság! – hangja fulladt volt és gyűlölködő. – Láttam, mikor a tégelybe csempészte az aranyat!
St.-Germain arca hűvös és nyugodt maradt:
– Azt hiszem, az ön szavai után szükségtelen, hogy tovább is együttmaradjunk!
Könnyedén meghajolt Casanova előtt. Yidam az ajtóhoz lépett, és kitárta. Casanova magára kapta köpenyét, az aranyat a földre hajította. Miközben leviharzott a lépcsőn, hallottuk dühös szitkozódását.
– Piszkos, képmutató banda! Engem akarnak felültetni! Sarlatán! Nagyképű majom! Tudákos senkiházi… hátulgombolós kölyök volt, mikor én már…
Hangja, léptei, alakja beleveszett az este sötét csendjébe.
Visszafordultam St.-Germain felé. Yidam már eltűnt. A Mester az ablakhoz lépett, és kinyitotta. A sűrű, meleg, ellenséges, fűszeres gőzök elpárologtak, és helyet adtak a hűs, őszi levegőnek.



A gyertyákat sorra eloltogattam egyetlen kivételével, aztán St.-Germain mellé léptem az ablakhoz, és alázatosan megköszöntem neki a misztériumot, amelyet lejátszott előttem."

(Szepes Mária: A Vörös Oroszlán, részlet)


Vonatkozó bejegyzés még a regényből:

2013. november 2., szombat

Hétköznapi kirekesztéseinkről komolyan,és kevésbé...

Mottó: "Auschwitz nem Auschwitzcal kezdődött… Megalkuvással.  És a legelső ártatlannal, akit az önkény megtiport!
... Auschwitz nem gázkamrákkal, hanem jelzőkkel kezdődött." 
(Sütő András: Az álomkommandó)



Nemrég egy humorérzékkel bíró ifjú rabbi oldalára bukkantam, ott is a fenti képre. Megtetszett, egy pénteki napon feltettem az üzenőfalamra. Dermedt csend a közösségi oldalon... Tesztként másnap megmutattam a templom fotóját, ahol valaha megkereszteltek. Záporoztak a lájkok. 

Néhány nap után egy frissen regisztrált olvasó tetszésnyilvánítása törte meg a csendet. Antiszemitizmus? Félelem? Vagy... ?

Ahol a legkevésbé számítanék kirekesztésre, az ún. spirituális tanítóknál, gyógyítóknál, például egy harcművészeti edzőnél. Az enyém egy elnagyolt mozdulatnál azt találta mondani a csoportnak, hogy "így, ilyen plöttyül csak melegek állnak". Nem tudom, hány meleget ismer személyesen, de ha Freddy Mercury megállt a színpadon, abba még a tévéképernyő is beleremegett. Szerintem George Michael sem egy Boy George. :)

Egy ismerősöm életvezetési tanácsadó, számos keleti lélekgyógyító praktika ismerője, emellett keleti mozgásformák oktatója.  Fenti esetet hallva a nemtetszését fejezte ki. Ám valamivel később, más témával kapcsolatban az   európai antikvitás fénykorára tért ki,  és  azt a sztereotip mondatot találta elejteni, hogy ugyan, micsoda erkölcsi fertő volt ott, homoszexualitás és pedofília! Hiszen a szolgálókat is kényszerítették! Hiába soroltam észérveket, hogy a közelmúltig nálunk is megfelelt a társadalmi normáknak, ha a háziúr a cselédlányt testi igényei kielégítésére használta, s ahogy ez, úgy a pedofília sem szexuális beállítódás kérdése, hanem  a hatalmával visszaélő bármely ember személyes torzulása.

Tudatlanság? Butaság? Miféle elfojtott, egyéni és kollektív gyógyulatlan érzelmi elakadások gátolnak bennünket abban, hogy utánanézzünk véleményünk alapjának, tanuljunk, akár tényszerűen, iskolában, könyvekből is,vagy abban, hogy önreflexiót gyakoroljunk,  tisztán lássuk önmagunkat éppúgy, mint a világot? 


... És abban, hogy a józan ész és a humorérzék ne sorvadjon el? Tudom jól, ezt a kérdést mindenkinek magában, ott mélyen legbelül kellene megválaszolnia...

A közelmúltban a fenti - egy családi temetőlátogatás során készült - fotót  tettem közzé egy nyílt csoportoldalon. A képről lehet gondolni mindenfélét, ám valahogy mindenki ugyanazt gondolta. És sokan megijedtek a saját gondolataiktól. 
Elvétve szó esett Bernini Szent Teréz extázisa c. szobráról, a sokféle látószög hasznáról, a humor nélkülözhetetlenségéről,  teológiáról, egy kőfaragó mester figyelmetlenségéről, és egyéb értelmes, izgalmas dolgokról, de legtöbbet mégis a botrányos bűnömről, a szex és a vallás  összemosásáról, ízléstelenségemről, műveletlenségemről (! :) ), a hívő emberek meggyalázásáról. Csak úgy röpködött a buzizás és egyéb, személyeskedő mocskolódás. Senki nem tiltakozott, így az ostobaság ezen a fórumon is megerősítést nyert. Hiába, a komoly érzelmi frusztrációk minden címke mögött ("feldmáros", "pálferis", "keresztény", "vallástalan", "buddhista", "klerikális", "spirituális", "caminós", "jobbos", "balos"...) felülírják a még oly nagy  intellektust is, hát még a kisebbet... Önfényezéssel leplezett sötétségben nehéz észlelni, hogy magunk is kirekesztőek vagyunk.
Mindez történt egy liberális, származása okán a megbélyegzés többedik generációs "élvezőjeként" működő pszichológus "rajongói" oldalán. Társadalmi kör- és kórkép, bár a mintavétel nem tudományosan reprezentatív. Ismét megtapasztalhattam, hogy miként Jézus állítólagos követőinek többségét se érdekli a Mester, úgy mások csoportokba tömörült "híveiből" is  csak kevesen és keveset tudnak arról az emberről, tanításairól, akinek a neve köré gyűlnek. Ezen nem változtat az sem, hogy a most említett oldal célkitűzése a névadót nem kedvelőknek is teret adni. Mégis úgy hiszem, hasznos volna utánanézni, micsoda, kicsoda is az, akit nem szeretünk, vagy szeretünk. Egy ismert névhez kapcsolódó színtér, csoportosulás gyakran csak ürügye az egyéni és kollektív játszmákhoz való térkeresésnek.

De miféle sérülések hatalmazhatnak fel bennünket arra, hogy magunkat mások fölé helyezzük?  Például a vallásosok méltóságát a melegeké fölé (akiknek emlegetése szivárványzászlóstól, Pride-ostól ráadásul e témához se illet, pusztán öncélú indulatlevezetés volt), vagy a saját véleményünket olyannyira másoké fölé, hogy azokat sárral dobálni is megengedhetőnek tartjuk...



El lehet-e mesélni a feketében-fehérben látó színvaknak, hogy milyenek a színek? Hogy is lehetne őszinte magához valaki, aki azt sem tudja, mit érez, mert nem tudja kifejezni magát? Önismeret, világismeret, tanulás és tudatosodás létezhetnek-e egymás nélkül?

Számos példát sorolhatnék még, naponta bővül a lista a betegek, mozgássérültek, nők, szegények kirekesztésével. Ám nem hallgathatok saját dolgaimról sem. Felvilágosult embernek tartom magam, úgy hiszem, elegendő ismerettel bírok a cigányság (a romázást képmutatásnak találom, ők is cigánynak nevezik magukat) helyzetének kulturális, történelmi, szociálpszichológiai gyökeréről is. Néhány évvel ezelőtt egy villanegyed lakójaként mégis azon aggódtam, hogy a szomszéd házát nehogy egy - legyen bár jómódú - cigány család vásárolja meg. Persze magyarázgattam magamnak, hogy a társadalom előítéletessége miatt ebben az esetben az én otthonom veszítene az értékéből, és egyébként is, lehetnek ők bármily szívélyesek, jó szándékúak, az eltérő kulturális szokások, a mellettem  zajló hangosabb, nagycsaládos életmód miatt odalenne a nyugalmam... (A Sors tanítása, hogy végül oda is lett, pedig a környezetbe látszólag jobban illő, polgári család költözött a szomszédba.)

Ahogy Sütő írja: " Ön mindig lojális ember volt, bár nem a mi fajtánk." Vagy ahogy mi szoktuk mondani, gondolni, írni: "van egy kedves kollégám/szomszédom/barátom..., igazán rendes cigányember/zsidó/buzi ... " és "imádom a leszbikus nőket/a meleg pasikat, ők olyan izgatóak"...


A függőségben és szorongásban élő társadalom alapja a függőségben és szorongásban élő mi magunk vagyunk. Ó áldott Tudatosság, jöjj el közénk, jöjj el! 


... És ha már Sütő András. Az ő szeme világa is a kirekesztő közhangulat áldozatává vált. Jézusnak pedig az élete.



***

Utóhang:


A fentiek komolyságát nem tompítva, mindössze árnyalatokkal kiegészítve, meg szeretném jegyezni, véleményem szerint az ismert gyermekvers is beleillik a társadalmi tendenciába, sőt, a még ártatlan lélek megfertőzésével hosszú távon támogatja azt: 



"Boci, boci tarka,
Se füle, se farka,
Oda megyünk lakni,
Ahol tejet kapni.

Boci, boci megfázott,
Varrtam neki nadrágot,
Nem akarta felvenni,
Ágyba kellett fektetni."

Itten kérem a betegeskedő, vagy már meg is rokkant, fületlen, farkatlan, illetve a tarka (gyanúsan szivárványszínű?) jószágok megbélyegzéséről van szó, városi bocik vidékre való kitelepítéséről, netán deportálásáról, egyszóval kirekesztésről. Bociholokauszt! 


Vonatkozó blogbejegyzések még:
Bálványaink nyomában
Nemzeti társasjáték "pálferis" módra
Istentisztelet
Rajongás, karizma, jelenlét - Feldmár, Tolle...
Vaknak a színektől, kuti békának a tengerről...