Figyel itt valaki? (1.) - Szakonyi Károly: Adáshiba

Gyakori önsajnálatba merülő világképünk hajlamossá tesz azt gondolnunk, az egymás mellett elbeszélés, a figyelem és jelenlét teljes hiánya kortünet, mégpedig éppen a mi korunké. Áh ugyan! Talán csak a technikai eszközök változnak. 
Egy ünnepre összegyűlt család estéjét követhetjük két és fél órában,  sírásig nevetve azon, hogy senki nem figyel senkire,  még a tévére sem, minden és mindenki pusztán újabb ürügy a  saját belső monológ hangos folytatására... Hogy az albérlőben nem ismerik fel Krisztust, a csodákat észre se veszik, és a föld hátán semmit, de semmit nem értenek valójában sem önmagukból, sem  a világból. 

És mi? 

A világszerte játszott,  1970-es magyar darab 1974-es Vígszinházi felvétele. Rendező: Várkonyi Zoltán. Színészek: Bulla Elma, Páger Antal, Tahi Tóth László, Halász Judit, Béres Ilona... 

Vonatkozó blogbejegyzés:
Figyel itt valaki? (2.) - A meghallgatás képtelensége

Nemzethelyzet 9. - "Színház az egész világ"

Mottó 1.: 

"Zene szól, a láng ég. 

Kezdődjön a játék. 

Szemem pillás függönye fent. 

Tapsoljatok majd, ha lement

Urak, asszonyságok."

(Balázs Béla)

Az alábbi darabokat a 2013-14-es évadban ill. 2014. őszén láttam,  némelyik már mindig vázlatban marad, a rászánt energiát elsodorta az idő. Másokat utólag írtam ide. Elnézést kívánok e szokatlan, félkész állapotért, ám úgy érzem, inkább így, mint sehogy. Remélem, az itt olvasható foszlányok mégis elegendőek gondolatébresztőül, annak felismeréséül, hogy "ők is mi vagyunk". Éppen ilyenek vagyunk.  

Színházba járni pedig manapság egyre inkább érdemes, évről évre több figyelemreméltó vélemény, rendszerkritika és önkritika húzódik be - egyéb lehetőség híján - a Függöny mögé. Pénztárcánkat kímélve, néhány száz forintért főpróbákra menni, lépcsőjegyet venni, vagy az összes ismeretségünket mozgósítva zsinórpadlásról, és akár a zenekari árokból szemlélni az eseményeket. Akinek ilyen lehetőségei vannak, ezúton is szépen kérem, jussak eszébe!

Sütő András - Szász János: Az álomkommandó (Pesti Színház, Sztankay István, Fesztbaum Béla...)

- Mert ha tudni óhajtja, mi történik egy országban, nézze meg, miről hallgatnak az újságok.

- Semmilyen abszurditásnak sehol semmi akadálya.

- Mert Auschwitz nem Auschwitzzal kezdődött…
- Megalkuvással. Tudjuk!
- És a legelső ártatlannal, akit az önkény megtiport!

-Auschwitz nem gázkamrákkal, hanem jelzőkkel kezdődött, szuperlatívuszokkal! A legdicsőbb nemzet, a legszebb, a legbátrabb, legfajtisztább…

- Ön mindig lojális ember volt, bár nem a mi fajtánk.

- Az agresszivitás félelme?
- Igen, az agresszíven paranoiás őrülteké. Rettegnek minden másságtól, rémálmaik támadnak az idegen szótól! Felfalni hát az idegen szavakat – hordozóikkal együtt!

- A szó is öl, nemcsak a golyó.

-  Mire való a múlt rémségeit ilyen töményen a torkunkba gyömöszölni? Minek kell ez most nekünk?
- Hogy osztozkodjunk a szörnyűségeken.
- Nem osztozunk. Az én nemzetem is szenvedett. Az nekem épp elegendő.

-  Auschwitz után a drámát nem írni kell: hanem megakadályozni! 

- Szavak megváltó erejében bíztam, mivel úgy gondoltam: ha bilincsben is az ember: a szárnyas szó isteni erejű. Hát nem az! Nem! Az lehetett a próféták szájából, de mostani állapotunkban a puszta Szó: hiú remény! Andalítás! Önáltatás!

Színház a színházban: román szekus beáll SS tisztnek a darabba, miután megrugdosta az egyik színészt, és közben lerohadtzsidózta. Szekuritatés és SS-keretlegény, ugyanaz. Ahogy Királyhegyi Pali bácsi mondta volt, kis ország vagyunk, csak egy csőcselékre telik. Úgy látszik, a szomszédban is így jártak. 

Neonácik felvonulása, akár mint nálunk... vagy éppen nálunk. 

Szovjet himnusz szól,  hiszen a zsarnokság a náci Németországban, a Szovjetunióban, Romániában, Magyarországon, bárhol a világon egyforma rugóra jár. 

Prostituáltak vagyunk, rövidtávú érdekeinkért eladjuk magunkat. Olyan politikai rendszert kapunk, amilyen jár nekünk. Aki azt mondja, hogy nem, az is. Sőt, az a legjobban. 
Amikor valaki - itt éppen egy színházigazgató - győzködi a saját lelkiismeretét, aztán az áldozat családjáét is, hogy csak az áldozat érdekében jelentette fel őt... 
Az áldozat védőbeszédét - hiába kéri, még elhurcolásakor, mielőtt lelövik - nem mondja el az addig szájhős, dumademokrata társulat. Nem álltak ki, nem tanúskodtak amellett, aki helyettük is tett valamit.  Megalkuvás... 

Alföldi Róbert - Georg Bücher: Danton halála (Vígszínház, Stohl András... )

- A köztársaság fegyvere a terror, a köztársaság ereje az erkölcs....  A forradalmi kormányzat a szabadság zsarnoksága a zsarnokság ellen.... Az erkölcs csak a terror által érvényesülhet. 

A cél szentesíti az eszközt? Az egykori forradalmár bajtársak legyilkolása, vére által teremtett rend rend-e, vagy félelembe dermedt diktatúra? És megint csak áthallás Rákosira, Sztálinra, Orbánra... 

A másság megbélyegzése, azért is lincselés jár, ha valaki zsebkendőt használ, mert az nyilván arisztokrata. 

- A nép olyan, mint a kisgyerek. Mindent összetör, hogy megnézze, mi van a belsejében.

Forradalmárok egymás ellen. A Marseilles alatt a hideg rázott, s közben legördült a giotin. ... Függöny helyett mindig nyaktiló...

- Ahol véget ér az önvédelem, ott kezdődik a gyilkosság. (Danton)

- Minden ember hedonista. Ki durván, ki finoman. Krisztus volt a legfinomabb. (Danton)

- Mit érne a te tisztességed, ha nem lenne mivel szembeállítani? (Danton Robespierre-hez)

Frusztrált, impotens, életre képtelen erkölcscsősz Robespierre kontra forradalmakba fásult, fizikai élvezetekbe menekülő Danton. Hitler, Rákosi, Sztálin, Orbán...

- Krisztus a saját vérével váltotta meg az embereket, én a saját vérükkel váltom meg őket. (Robespierre)

 - Silány hangszer az ember, ha csak egyetlen húrja van, és azon is csak egy hang szól.

A darab végén egyetlen nagy orgiasztikus orgazmussal kompenzálja a nép a testi-lelki nyomort.
Despotizmus. Az egymás ellen fordult forradalmárok valaha iskolatársak, játszótársak voltak. Nem csekély áthallás a Fidszere.  Láthatóan a félelem igazgat mindenkit, félelem egymástól, de leginkább a saját árnyékuktól.

- Ha kell, én alávetem magam a nyilvános ellenőrzésnek. (Robespierre) Ismerős lózung, nagyszájú hivalkodás, hiszen nincs ki ellenőrizze. (Pelegrina)

- Elég néhány fejet lecsapni, és a haza fényre derül. (Roberspierre.)

Az érdekből, jó szimattal jó helyre csapódó, ügyesebb csőcselékből lesz az új uralkodó osztály. Hatalomváltás. A többiek szélkakasok, befolyásolhatóak. A lelkiismeretet aprómaggal jól lehet lakatni, a kételyeket legyőzi a kognitív disszonancia.

Törvénytelenségtől se ódzkodik a hatalom, sorsolás helyett kijelölik az esküdteket, akik az előre megrendelt halálos ítéletre voksolnak. Ezt is ismerjük, ugye?

- Nem hittem, hogy meg merik tenni. (Danton) Naivitása lett a veszte. A magát szolgálónak álcázó, kontroll-vesztett hatalom bármit képes megtenni. 

Dantonék a kivégzésük előtt arról beszélgetnek, hogyan engedheti ezt Isten?  Arra jutnak, hogy attól, mert az ember folyton nyüzsög, hogy igazolja létezését, Istennek nem kell folyton tennie valamit, beleavatkoznia mindenbe, hogy igazolja létezését.

- Aki ideges, az bűnös. Az ártatlan nyugodt marad. (R.)

- Mindannyian elevenen vagyunk eltemetve, 50 évig kapargatjuk a koporsónk fedelét. (Danton) Igen, a csak a pillanatnyi élvezetnek szóló, távlatok nélküli élet valóban ilyen lehet. (Pelegrina)

- Reszketnek tőle, ezért ölik meg. Gyávaságból. (Danton felesége)

A darab különös rejtélye számomra, hogy a szerző 22 éves korában írta...

Pintér Béla és Társulata: Titkaink (Csákányi Eszter, Stefanovics Angéla...)

Pacalkommunizmus és agit-prop,  tégla és ügynök, Centrum Áruház és  szamizdat, pártvezéri "melegség" és alattvalói pedofília ("mindenkinek van titkolni valója- ahogy a főelvtárs mondja, így mindenki zsarolható, mondom én,) , idegbaj és alkoholizmus, az áldozat azonosulása az agresszorral, szocialista erkölcs és Btk., Kossuth díj és szalagos magnó, Yes Sir, I can boogie és irredenta népdal, táncház-mozgalom és underground ("Bárdos-Deák Ági"), paraszt-e a műparaszt, Pánczél "Aczél" György tetőterasza (utána a büfében felmerült a kérdés, ám én nem hiszem, hogy ő meleg volt, úgy hiszem, szerepösszevonásról van szó),  gyilkos öncsonkítás, őszinte szó csak gyerekszájból... Napjaink MAGYAR ÖNBECSÜLÉSI DÍJ-átadója, melyen azok osztogatnak, akik annak idején elvették, s akiktől még korábban szintén elvették... Kollektív elfojtásaink egyenes aránya a privát elfojtásainkkal...

A nézőtérről Kéri László jellegzetes röhögése csapott fel, ám ha nevettünk, csak kínunkban tettük.

Hazafelé egy gyorsétteremben csokis belga gofrit, juharszirupos palacsintát és forró csokit rendeltem. A pultos kislány csodálkozva nézett rám, ám csak annyit mondtam, jelenleg sok(k)hatás alatt állok. Biztatóan elmosolyodott, pedig nem tudhatta, hogy glutén-allergiás vagyok, és hogy ez a rendelés mégis életmentő volt. Azt se, hogy imént a hazáméval együtt család- és élettörténetemmel is szembesültem.

Jegy nincs. Én se avval néztem meg. 

Pintér Béla és Társulata: Gyévuska (egyfelvonásos opera, jelenleg Szkéné Színpad)

Egy megrekedt ország drámái...

1942-43.: Korabeli slágerekkel, kuplékkal és irredenta nótákkal elbeszélve - Don-kanyar, Trianon visszaköszön... és az egyéni sorsok.

A darab bemutatója 2003.: Ugyanazok a megoldatlan problémák, nyílt sebek, feldolgozatlan nemzeti tragédiák.

2013. : A tíz évvel korábbi állapothoz képest a szélsőjobb és az antiszemitizmus továbberősödése. (Az előadást követő beszélgetésen Pintér Béla azt mondta, a romló helyzetet ma már két felvonással hangsúlyozná.)


Jegy erre a darabra se kapható. Ám ezekre az előadásokra érdemes beküzdeni magunkat, megnézni akár a többi néző feje fölött lebegve, vagy falhoz lapulva, vagy bárhogyan... 
Ízelítő: http://www.youtube.com/watch?v=2RAdfJDpoFM)

Csehov-Ungár Júlia-Zsótér Sándor: Meggyeskert (Örkény Színház, Kerekes Éva, Nagy Zsolt, Békés Itala...)

Meggy volt az kérem az eredeti címében is, csak az a német fordítás bekavart. 
Zsótér jelzéseit kevéssé értem (s igazából ugyan ki?), de mondjuk, hogy a meggyesnek kinevezett műanyag pálmafák az elemelést szolgálják, hiszen az örökös csehovi elvágyódás célpontja napjainkban Moszkváról egzotikusabb vidékek felé tolódott át. A koporsószerű mobiltelefon talán a kapcsolatok elidegenedettségét, halálát jelzi, a szobának kinevezett óriási macskafej esetleg az otthonosságot, a melegséget, a búvóhelyet... Vagy mit tudom én, ám nem is ez a lényeg.
A lényeg a tükör, melyet az újrafordított darab mutat nekünk. Privát is, meg nemzetileg. Épp csak a behelyettesítés léptéke eltérő. Mint fent, úgy lent, amint ezt már sok ezer évvel ezelőtt megmondta egy bölcs ember.
Ábrándozunk egy szép jövőről, mesét szövünk az idilli múltról, ringatózunk előre-hátra az álmok tengerén... csak épp ott és akkor ne kelljen lennünk, ahol vagyunk. Köröttünk megy tönkre minden? Á, dehogy! Aki ezt mondja, az vészmadár. Majd csak megoldódik minden, majd csak megsegít bennünket valaki, kívülről vagy felülről... Mi ezt szépen kivárjuk, addig is úgy élünk, mintha minden rendben lenne. Feléljük elődeink munkájának gyümölcsét, feléljük a szívességeket, a kölcsönöket... Szemünket erősen becsukjuk, s bár minden süllyed alattunk, mi csak ringunk, lebegünk tovább. Két kézzel pazaroljuk azt, ami nem is a miénk.
Ja, hogy tehetnénk mi is valamit? Hogy ehhez a cselekvéshez még segítséget is ajánlanak? Ja, hogy a megoldást az kínálja, akit mi vészmadárnak gondolunk, no meg alattunk valónak, hiszen csak egy paraszt? Mi (kiválasztottak) nem piszkoljuk be nemesi kezeinket munkával, nem fárasztjuk másoknál értékesebb elménket praktikus gondolkodással. Hogyisne, még a végén áldozatot kéne hozni, valamit el kéne engedni (s hogy végül akkor is el kell, ha nem akarjuk - ám ezt be nem látjuk), valami szokatlant kéne tenni, újba kéne fogni, valamiért felelősséget kéne vállalni. Ugyan, hiszen kell az energia az álmodozáshoz, a másoknak utat mutatáshoz. Így kell élni, csak így érdemes! Mások kontójára.
... S ha már nem tart tovább, akár meghalni is?

Jó volt a nézők között a sok fiatal. Húszas egyetemisták, harmincas bankfiúk - a ruhatár felé - lelkesen tárgyalták a darab történéseit. Valahogy mindenkiben megérintődött valami.

Utóhang (2014. január 5.)

... Lehet egy kérdéssel több? :)
Ha már az előadás alatt arra gondoltam, hogy hazaérve Baccarát fogok hallgatni, melyik darabot láttam? ... Segítsek? PINTÉR BÉLA és Társulata... No, így se megy? Ugye, hogy mégis! Yes Sir, I can boogie... Akarom mondani, TITKAINK.

Másodszorra már nem gyomorszájba-vágás, inkább a részletek finomsága. Pintér Béla milyen hitelesen énekli és táncolja a mezőségieket. Hogy a Csákányi Eszter által megformált pszichológus egy rátermett terapeuta. A presszó pincére a szocialista vendéglátás teljes flegmaság-skáláját reprezentálja. Stafanovits Angéla manírjaiban is tökéletes Bárdos Deák Ági.  És hogy a színészek egy része szerepszünetben beáll a zenészek közé zenélni, a zenészek egy része pedig beugrik egy-egy rövid szerepre. Meg hogy a két ávós smasszer ugyanaz a kettő, aki rendszerváltás után a tüntetőket tünteti el, és bizony, örök igazsága volt Királyhegyi Pálnak, mikor azt mondta, kicsi ország vagyunk, csak egy csőcselékre telik. 
Végül a Magyar Önbecsülési Díjat az Élőlények Erőforrásának Minisztériuma osztogatja! 

Megtudtam, hogy a tízéves zongoristatanonc és a népzenetudós közti "népzene kontra Bach"-vita valamikor a valóságban is lezajlott, Varnus Xavér és Pintér Béla között. Azt is, hogy minden előadás előtt - az évek óta játszottak előtt is -, délután próba van.  Ha mást nem is, azokat a részeket végigveszik, melyeket az utolsó előadáson Pintér nem érzett tökéletesnek. 
A finálé után, az egyetemi büfében mellém állt Pintér, és egy dupla whisky-t kért, jég nélkül. No igen, az adrenalin... Nekünk, nézőknek is, hát még neki. Igazán nem sajnáltam tőle. 

Jegy továbbra se kapható, de azért nézzétek meg! 

Marton László: Vízkereszt, vagy amit akartok (Vígszínház, ifj. Vidnyánszky Attila, Fesztbaum Béla...) 

Egy klasszikus,  egyetemi vizsgaelőadásban, némi pikantériával. Vidnyánszky arról beszél, hogy a szerve elhiteltelenedtek, mióta oly gyakran változnak a paragrafusok, és hogy jó lenne tudni, ki hová tartozik. A homoerotikus jelenetek az eredeti Shakespear-darabból adódnak, itt kissé álszemérmes megoldásban meg is elevenedik egy. Az Álomkommandó után az én szememben kissé bizarr, ahogy a Vidnyánszky-fi és Fesztbaum Béla együtt játszanak, ám erre a kettősre nyilvánvalóan az én előítéleteim vetettek árnyékot, és egy profi színházban az esetleg előforduló politikai ellentétek, de pláne az ősök vétkei nem okozhatnak a munkában, legalábbis az előadásban feszültséget. 

Bodó Viktor: Revizor (Vígszínház, Hegedűs D. Géza, Járó Zsuzsa és mások mellett a Szputnyik Hajózási Társaság Modern Színház- és Viselkedéskutató Intézet-Labor néhány tagja)

Gogol darabja alaposan átírva, "maiasított, magyarosított tragikomédia fifti-fiftiben, két részben, okosba’".
Revizor az uszodában. Trafikok, nemzeti kiserdőben nemzeti gombaszedők mindenütt, színházi pályázat a kuka mellett, a városvezető családja narancs- és nemzeti színben kivonulva, hiszen a város jobban teljesít, és színházak épülnek a futballstadionok tetejére...

Szokatlan, elmesélhetetlen rendezés, mozgás- és hangeffektek, gyermekszínházból ismerős, színpadról a nézőknek címzett kiszólások. Kétszer nevettem magunkon sokat, már a főpróbát is láttam. 
Külön tetszik, hogy az ország egyik vezető színháza egy alternatív társulattal kooperál. 

Klaus Mann-Vörös Róbert-Alföldi Róbert: Mephisto (Vígszínház, Stohl András, Hegedűs D. Géza, Hegyi Barbara, Kútvölgyi Erzsébet... )

Mottó 2.:

"E kor nekünk szülőnk és megölőnk.

Tőle kaptuk, mint útravalót,

hogy lehessünk hősök és gyilkosok,

megbélyegzők és megbélyegzettek,

keveset tevők, nagyokat álmodók,

másokat mentők, magunkat pusztítók,

egy időben, egy helyütt és egy személyben:

ki merre fordul, aszerint." 

(Örkény István)

Hááát...  némi tébláboló halogatás után végre ennek is ugorjak neki! Legelőbb Hullan Zsuzsa bravúros beugrásáról szólnék. Aznap délelőtt vállalta el a megbetegedett Murányi Tünde szerepét. Kevés szöveggel, ám egy mozgalmas darabban, melyben már csak azt megjegyezni, mikor, hol, ki mellett és mit kell csinálni, énekelni-e, mórikálni-e vagy szólni-e, szóval ez a memóriamunka felfoghatatlan számomra. Ha a művészeti vezető nem szól előre, észre se vesszük, hogy ez nem az ő begyakorolt szerepe.  Stohl András pedig e "darab a darabban" kettős szerepet játszott el lenyűgözően - egy hamburgi színészt a két háború között, és Mephisto-t Geothe Faustjában -, meg még balettozott is. Megint félre tudtam tenni, hogy Stohl András, mint  ember felé vannak fenntartásaim. Élveztem fényét, árnyékával pedig bajlódjon ő maga.
Varázslatos volt, ahogy a színpadon levőkkel és a mellettem ülőkkel együtt suttogtuk Shakespeare-t, Goethe-t. Talán van még remény...
Thomas Mann fiának regény-témáját Szabó István filmjéből is ismerhetjük. A színdarab kevésbé szájbarágó, befejezése sem hatásvadász, ám tökéletesen aktualizált. Nemzeti Színházas, épülő diktatúrás, nemi, faji és  ki tudja milyen identitás, világnézet alapján kirekesztős játék ez a javából. Főszerepben egy   (gyerekkorában talán bántalmazott, érzelmileg elhanyagolt) szeretet- és figyeleméhes kisfiúval, aki bármit megtesz, hogy a hiányait pótolják. Akármit hirdessen is, végül mindent és mindenkit elárul, hiszen valójában nincs  is világnézete, csak megfelelési kényszere.  
Ahogy Sziámi énekli: "Mindenki annyira bizonytalan, csak dizájnja van, nem identitása. " Hősnek álcázott szeretetkoldus. Tehetséges színész, ragyogó Mephisto, tömegekre van hatással, ám egész életét a félelem irányítja, a reszketés az érzelmi hiányait legalább látszólag pótoló színpadi sikerért.
Tisztán látjuk-e a ma bennünket körülvevő, általunk rajongott szellemi-lelki vezetők, országirányítók, karizmatikus tekintélyek, kis- és nagymesterek árnyékban tartott személyiségrészeit? Láthatjuk-e másét, ha a magunkét is hárítjuk, nem tudjuk garantálni, az énképünket, ön-és közámításainkat veszélyeztető helyzetben mi hogyan viselkednénk? Győzne a kognitív disszonancia, vagy a lelkiismeret minden én-védelmi mechanizmusunkon áttörve, végül személyiségünk tökéletes széteséséhez vezetne? Vagy pedig valóban kiállnánk az emberség próbáját, hűek maradnánk elköteleződéseinkhez, ahogy tette azt a hamburgi színigazgató, vállalva a félreállítást, majd az önkéntes halált is zsidó felesége oldalán?
Henrik Höfgen története számunkra előbb véget ér, mintsem a végkifejletet láthatnánk. "Mit néznek? Csak egy színész vagyok!" E végszó hallatán eltöprenghetünk azon, hogy bár  mindannyian a legjobbat tesszük, ami a sebzettségeinkből telik, ez felment-e bennünket a felelősség alól. Henrik Höfgentől ennyire futotta. A kérdés valójában mi magunk vagyunk.

Sírtam.  Alföldi rendezése már nem is parafrázisa annak, ami van, és ami még lehet...

Szép Ernő-Forgács Péter: Vőlegény (Pesti színház, Hegedűs D.Géza-Igo Éva, Hullan Zsuzsa, Bata Éva...)

Főpróbán nem láttam még teltházat sem, ez pedig pótszékes volt. Századelős polgári történet vonzotta be a nyugdíjasok csoportjait. A harmadik felvonás előtt pedig a csalódás űzte el őket. Ez a darab ugyanis nem egy távoli, százéves mese. A bútorok, a ruhák és a zenék korszakbeli kavalkádja jelzi a történet időtlenségét, ám mi úgy érezhetjük, napjaink valósága lett az arcunkba tolva.
Legelőbb Hegedűs D. Géza előtt hajtok fejet, akit harminc éven át nem tartottam sokra, most pedig, egymás után három darab nagyon eltérő karakterét látva, megtanultam őt méltányolni.
Elszegényedett dzsentri-család, egy aranyos, ám szerencsejátékos apa, négy felnőtt gyerek (s talán csak ők azok, úgy ahogy), lompos feleség ringatózik az álmok tengerén. A darab a társadalom és az egyén felelősségének boncolgatása helyett a kapaszkodási vágy, az önámítás ábrázolása mellett az ellehetetlenülés, a tehetetlenség állomásait mutatja meg.
Együtt szövögetik ábrándjaikat a szebb jövőről, az anya ragaszkodik a brossa-jelképezte jólét látszatához, az apa a sosem volt, dicsőséges katonatiszti múltja manírjaihoz, a gyerekeknek jutó soványka munkalehetőség tartja el a családot, és egyetlen reményük a legszebb lány férjhez adása. A tisztes polgári otthon látszatát szomszédoktól kölcsönzött kellékekkel építgetik, amikor érkezik a várva várt udvarló. Aki se nem fogorvos, se nem vőlegény, csak egy szélhámos, nyomortól hajszolt hozományvadász. Hogy a családi mintakövetés meg ne szakadjon. És mindenki díszletet épít, jelmezt ölt, szerepet játszik, kapaszkodik egy ábránd legutolsó foszlányába is. Bármi áron. A napokban olvastam Tóth Krisztinától, hogy ebben az országban már szinte mindenki  csak a méltósága megőrzéséért küzd.
A sok szívszorító jelenetből egy, amikor a lány könyörög a fiúnak, hogy hozomány nélkül is szeresse őt, úgy ahogy van. "Ments meg! Emelj fel!" Ám a testi-lelki pusztulatban nincs hová... A lány kitartott nő lesz, az apa maga előtt is dámának hazudja, a család másik fele kitagadja, noha korábban maguk akarták kiárusítani, ám míg az egyikért megszólják őket a szomszédok, a másik társadalmilag elfogadott módja a prostitúciónak.  Végül győz a szerelem, ám a szülők és testvérek a teljes lepusztulás közepette továbbálmodnak, a valósággal szembe nem nézve próbálják őrizni méltóságuk látszatát.
Hát hogyne, különben mind összeomlanánk!

Nestroy- Heltai Jenő-Varró Dániel-Eszenyi Enikő: Lumpáciusz Vagabundusz (Vígszínház, Stohl András, Hegyi Barbara, Lukács Sándor...)

Tündérmese, mely nyomokban tücsköket és hangyákat is tartalmazhat. Lumpáciusz gondolata bármely társadalmi rend mellőzötteinek mottója lehetne: "A szellememet nem lehet száműzni, itt marad minden művemben".  
Kellett-e már, és képesek voltunk-e szembenézni valaha avval, hogy az újra és újra megkapott eséllyel nem tudtunk élni? (És avval, hogy hazánk ugyanígy nem tudta hasznára fordítani a szerencsés lehetőségeket? Hiába no, hiszen egy ország belőlünk áll...)
Három csavargó viszonya a szabadsághoz és a konformizmushoz. Lehet-e erőszakkal boldoggá tenni valakit? Szabad-e megmondani, ki mitől legyen boldog? És ha beáll a sorba (egyforma fűnyírók, egyforma házak, egyforma kertek, egyforma babakocsik, egyforma gyerekek, egyforma asszonyok, egyforma ruhák...), biztos-e, hogy így valóban boldog? Vagy csak úgy tesz mintha, mert fél kilógni a sorból?

Tetszik, hogy mindig sok egyetemista van színpadon, most pedig a jelmezeket is egy hallgató tervezte. Szerencsésnek tartom, ha a fiatalok az ország egyik vezető színházába mutathatják meg magukat. 

Vígszínház:  A Mester és Margarita (Lukács Sándor, Tahi Tóth László, Fesztbaum Béla... Rend: Michal Docek)

Harminc év alatt nem  láttam belőle jó feldolgozást - eltekintve az orosz televizós sorozattól, melyből tavaly online filmklubbot indítottam,  és az egykori Arvisura Színház (Somogyi István) előadásától -, pedig bakfiskoromban még Kaposvárra is leutaztam érte. No hát ez a mostani se írja fölül az említetteket, de egyszer nézhető, és még érdekes is volt. Szőllősi Klára fordítása mellé sok idegen szöveg került, mind nekünk célozva, mint például Woland monológja a közönséghez, ami tulajdonképpen a "mi" kiprédikálásunk, hogy aszongya: egyénként nem is létező, ostoba tömeg vagyunk. (Mostanában nekem is egyre gyakrabban ez az érzésem, különösen választások környékén.)  Óvatos taps a "mi" oldalunkról.   A parkbeli beszélgetés úgy indul, mint egy televiziós Hontalan-Show, az írók vacsorája meg Gasztro-Show. Jézus fejfájára "Hazugság és Zagyvaság" van írva. Mindig aktuális. Most is. Mint Woland mondá, az emberiség belülről nem változik. A sátán bálján már nem Casanova, de Hitler, Prokofjev és Sztálin vonul fel. Egyébként is össze van mosva a Mester regénybeli regényének sorsa Bulgakov valóságban is megírt, sok év után megjelent könyvének sorsával, Jézus császárról szóló mondatai a Bulgakov művében csak utalásként megjelenő mesteri  - és nyilván bulgakovi - rendszerkritikát jelzik. Szó esik ökológiai katasztrófáról és haláltáborokról, egyszóval alaposan korszerűsített a történet. A megközelítés módját mindig lehet vitatni, az ilyesmi ízlés kérdése.  Technikailag  jól megoldott színpadkép. Túlzások nélkül, egyszerű eszközökkel látványos eredmény született. A katarzis nálam elmaradt.

Mohácsi testvérek: e föld befogad avagy SZÁMODRA HELY (Örkény Színház - Gálffi László, Kerekes Éva, Gyabronka József... Rend: Mohácsi János)

"A XIX. század vége óta egy ország, konkrétan ez itt, a miénk, időnként levedli magáról népessége egy részét. Ha nem kapnak észbe, és nem menekülnek el idejében, akkor hazájuk akár meg is öli őket.

 1941-ben népirtás történt. Négy-öt hét alatt több, mint húszezer zsidót hajszoltak a ha­lálba. Magyarok. Nem németek, magyarok.

Nem ők: mi. Olyan emberek, mint te meg én. Mint te, aki ezt ol­vasod, vagy mint én, aki ezt írom. Mint mi, akik megcsináltuk ezt az előadást, meg ti, akik nézitek.

Azért csináltuk ezt az előadást, hogy emlékezzünk erre a huszonvalahányezerre, és velük együtt kicsit a többire is. Mert ha nem emlékezünk rájuk, ha tagadjuk azt, hogy a bes­tia bennünk van, bennem, aki írom, benned, aki olvasod, ben­nünk, akik csináltuk és bennetek, akik nézitek, akkor nem fog­juk felismerni a fenevadat, amikor ébredezik, és akkor mindez bármikor újra megtörténhet. De ha elismerjük a létezését, ak­kor egyszer szembe is tudunk nézni vele.

És talán le is tudjuk győzni."

Nem ők. Mi. Felelősséget semmiért sem vállaló, rövidtávú érdekeinkért szerelmet, barátságot, bajtársiasságot, az emberi lét alapvető értékeit feledő pillanatlények. Amilyenekről Kaffkától Gogolig a világklasszikusok szólnak. Csakhogy most nem róluk van szó. Rólunk, magyarokról. Nem, még csak nem is a zsidókról. Rólunk "többségről". S nem is a régmúltban (pedig ...) vagy a közeliben. Most, éppen ma is. 

Ebben a történetben felvonul Attila, mint isten ostora, Yoda mester, Hitler (szerintem Putyin) is, az elhangzó bibliai átok a magyar nemzeten beteljesül, az eltűnt szereplők árnyéka pedig a színen marad. Semmi nem múlik el nyomtalanul, a játszmák folytatódnak...

Kísérőm szerint a korábbi előadást tüntető vastaps zárta. Na igen, egy jó ideje ide jártak demonstálni, akik máshová nem. Most azonban úgy tűnt, az internet-vonulás levezette a feszültség nagyját (fenti soraimat igazolandóan nem például az alkotmány öncélú, minden alapvető jogot tipró átírására mozdult rá a tömeg), ezen az estén átlagos mértékű volt a tetszésnyilvánítás. 

Pintér Béla: Bárkibármikor (Pintér Béla Társulat - Csákányi Eszter, Roszik Hella, Szamosi Zsófia, Pintér Béla... Rendezte: Pintér Béla)

Amint a társulat előadásaira általában, úgy erre sem lehet jegyet kapni. Hosszú türelmet vagy a kiskapuk megtalálását kívánom hozzá.

Műfaját tekintve talán abszurd tragikomédia, a Pintéréknél megszokott, bravúros alakításokkal. Ahogy azt is megszoktam, mindig belebotlok valaki prominensbe, most éppen Fodor Gáborba. A Terápia televíziós (netes) nézői  több ismerőst is láthatnak a színpadon.

Van itt ... minden szereplőnek szexuális frusztrációja, "dizájner-cuccok" (tévé-, internet-, munka-, szex-, shoppingolás-drog?) önpusztító illúziója...

A témafelvetést az önirónikus megközelítés, és az Európa Kiadó zenéi, szövegei tették feldolgozhatóvá. 

Ültem, élveztem, s a vége felé éppen azon gondolkodtam, mit írhatnék, miről szól ez a játék, amikor Csákányi Eszter szerepe szerint kilépett a szerepéből, hogy kiszóljon, s összefoglalja, hogy a moziból lett színházban (Átrium) futó zavaros darab azt reprezentálja, hogy ennek a furán kavargó életnek nincs semmi értelme. Meg arról, hogy a szerepek, helyszínek, szereplők változhatnak, a játszmák folytatódnak, körbe-körbe, örökérvényűen - teszem hozzá én. 

Minden helyzetben magunkra ismerhetünk, ám ha csak egyet említek, Csákányi Eszter gondolatsora legyen az: "Tudom, hogy hülye vagyok. Hülyeségeket csinálok és hülyeségeket beszélek. De nem tudok mást tenni."

Biztos vagyok benne, hogy előadás után a Megvárt Ligettől végig a Morbid körúton, a Szexis lányok körútján is sokan dúdoltuk a Megalázó, durva szerelem-dalt, és ha nem is jutottunk el a Károsligeti Vasorrig, hosszan nevethettünk sírva azon, hogy itt az ideje leszoknunk az "Élet", a "Jövő" és a "Remény" nevű dizneájr-drogokról.

Alfred Jarry: Übü király, vagy a lengyelek (Örkény Színház - Kerekes Éva, Gyabronka József, Csuja Imre... Rendezte: Mácsai Pál)

Vaskos diákbohózatok alapján minden, amit a hatalomról tudni illik. Ebbe a darabba bele lehetne gyömöszölni több napi aktualitást is, ám intelligensnek tekintve a nézőt, nem szájbarágós az adaptáció, melyet rögtönzések gazdagítanak. Van itt Matrix-, István a király és Petőfi-paródia, minden történelmi korszak önirónikus kifigurázása.

Rövidlátó és kapzsi hatalmaskodók, akiket a rövidlátó és kapzsi tömeg emel fel, s ezt nevezik rendszerváltásnak. Ígéret, hűség, rajongás aszerint forog, hogy éppen kitől remélünk hasznot. Uralkodó, alattvaló pro és kontra. Bal, jobb, cár és forradalmár. Örök, kölcsönös és össznépi játszmák. (Én szájba rágok: Négyéves, négynapos  vagy négyórás etapokban vajon mi nem ilyenek vagyunk?) 

Külső segítséget hívunk, aztán nagyot csodálkozunk, amikor a nyakunkon maradnak. (Habsburgot, Sztálint... Putyint?  Szájba rágok: Ilyen lehet a szülő-, társ-, alkohol-, fész-, tekintély- stb. függőség is?)

Végezetül pedig nincs vége, mert hiába a tapasztalat, ha tudatosság híján semmiből nem tanulunk. "A gép forog", benne mi, meg minden elölről, újra. 

Joel Pommerat: A két Korea újraegyesítése (Katona József Színház - Szirtes Ági, Kulka János, Ónodi Eszter... Rendezte: Máté Gábor)

Útban a színház felé, a metrón mellettem egy hölgy Nők Lapját olvasott, a "Fojtogató szeretet" című cikket. A címbeli oximoron, a szeretet szó idézőjel nélküli használata felidézett bennem egy hosszú gondolatsort a felszínességről, mely e szó használatát is magában foglalja. 

Nem tudtam, miről szól a darab, csak azt, hogy nem Koreáról.  Hogy megint fülön csípjen a szinkronicitás, egyetlen felvonásban vagy kéttucatnyi jelenet várt, mind egy-egy néhány perces történet arról, mi mindent hiszünk mi szeretetnek. Szülő-gyerek, tanár-diák kapcsolat, párkapcsolat, barátság. hidegek, melegek, fiatalok, öregek... Mivel  hetek óta ez a téma foglalkoztat (újabb szinkronicitás), kevésbé intenzíven évek óta is, tartalmilag nem kaptam sok újat. Annál inkább lenyűgözött a jelenetek esszenciális kifejezőereje, az, hogy amiről én legfeljebb körmondatokban dadogok, itt két perc alatt egyértelműen kiabált az arcunkba. Olykor úgy esett le az állam, hogy a lejtős nézőtér hátsó sorából majdnem az elsőbe húzott a  gravitáció. A jeleneteket Szécsi Pál Távollét c. dala fűzte össze, festette alá, az elvakultságot túljátszva, szemet szúró, nyáladzó ömlengéssel, vendéglátós énekesként vagy aluljárós koldusként előadva. Nekem legjobban Kulka vonaglása tetszett. Nevettünk, bár épp sírhattunk is volna. A szeretet egyetlen viszonylag megközelítő definícióját is ő mondta ki: olyan, mint mikor két összetartozó fél eggyé válik, mint mikor a két Korea egyesül, és a határon a szétválasztott családok, barátok újra találkoznak egymással.

A Terápia-tévésorozat Máté Gábor személyével itt is felbukkan. Mintegy "véletlen", hogy e darab felér egy terápiás-üléssel. 

Végére hagytam az elejét. A színház átalakulásával csak most találkoztam. Megörültem, mikor megláttam, hogy a büfé utcáról is elérhető kávézóvá, belvárosi találkahellyé vált, mindig tele híres és hírtelen vendégekkel,  az öltöző önkiszolgáló szekrényes, van itt "könyv és bolt" nagyszerű, ötletes tárgyakkal, mindez afféle romkocsma-stílusban. 

Tetszik, hogy olykor ebben az elgyötört országban is történnek szívmelengető változások. Ha nagyban nem, akkor kicsiben. Néhány színházba úgyis demonstrálni járnak a nézők. Állat, király, sirály ez az új Katona! 

"Az a kár, hogy már nem lehet disszidálni."

Vonatkozó bejegyzések:

Kivonulók, avagy mi fán terem a spirituális egoizmus 

Nemzethelyzet 1. - Ahogy a bölcsek látják

Nemzethelyzet 2. - Próféta és szakértelem

Nemzethelyzet 3. - A nemzet boldogságszintje

Nemzethelyzet 4. - Dalban mondom el

Nemzethelyzet 5. - Na és? (Árvíz után)

Nemzethelyzet 6. - Dekorácia

Nemzethelyzet 7. - Nemzeti társasjáték "pálferis" módra

Nemzethelyzet 8. - Diktátorok gyermekkora

Nemzethelyzet 10. - Négy évvel ezelőtt írtam

Terápiás színház: A vágy villamosa (vagy tán az árnyaké)

Tennessee Williams darabja ugyanebben a felállásban (rendező: Tordy Géza, Blanche: Eszenyi Enikő, és még László Zsolt, Venczel Vera...) futott tizenhárom éven át a Budapesti Kamaraszínházban, és nem hogy elkopott volna, de most a Pesti Színházban, pótszékes teltházzal játszák. 

„Williams minden kortársánál határozottabban állt ki a szomorú és magányos emberek mellett, akiket a nagy tolongásban oly könnyen eltaposnak. Valóságos Szent Ference volt ő azoknak a gyenge, sebezhető lényeknek, akiket a világ bulldózerei a legcsekélyebb aggály nélkül, oda sem figyelve lapítanak szét. (…) Mély együttérzéssel tárta fel a szív azon titkait, amelyek megannyi gyengeségünk táptalajául szolgálnak, és soha nem volt rideg és érzéketlen a gyengeségek iránt. Megértette, hogy a legnagyobb kapocs az emberek között a létezés kínja – és mert valamennyien ettől szenvedünk, nem ítélkezhetünk azok fölött, akik a kín terhétől összeroskadnak.” (http://vigszinhaz.hu/szindarab/248+a+v%C3%A1gy+villamosa/)

Van itt minden, mint a búcsúban: házasságon belüli prostitúció legitimálása, azon kívül álszent elítélése, végzetes kiszolgáltatottság, megalkuvás, kapaszkodás, eltiprás, félelem, a szeretet nevében cserbenhagyás és árulás, önámítás, erőszak, magány, az önvédelem végletes változatai, generációk testi-lelki-szellemi nyomorának továbbörökítése, végtelenített fájdalom, hétköznapi személyiségzavaraink széles palettája ... Csak tessék, tessék! Jut mindenkinek elfojtásból, hárításból, kivetítésből is! Mind tettesek és áldozatok vagyunk egyben. Aki eddig nem mert a saját árnyékával szembenézni, megpróbálkozhat a feldolgozással a nézőtérről. Ha van értelme és indíttatása hozzá, bizonyára meg fogja találni a magáét. Terápiás célból érdemes az első sorok valamelyikébe jegyet venni, hiszen Eszenyi Enikő tükör-arcán percenként váltakoznak az érzelmek. A vidám este nem garantált. Mindazonáltal...
Nosza, színházra és gyógyulásra fel!

Lábjegyzet:

Woody Allen Blue Jasmine-jából vagy a pénz, vagy a lélek fogyott ki, a fenti történet feldolgozásának igencsak a felszínén marad. És még így sem egy könnyed, randevús mozi. 
(A főszereplő kapott is Oscart érte később.)

Ugyanez másképp: Tatabánya, Jászai Mari Színház (2014.05.08.)


Közhely, hogy vízfejű ország vagyunk. Ha ugyanezt a fővárosban adnák, záporozna a szakma és a sajtó figyelme. A rendezőt (Guelmino Sándor) nem ismerem, Tatabányán még csak az Édes Annát láttam,  szintén Kerekes Évával.  Nem tudom, mit kevernek  errefelé a csapvízhez, ám lehet, hogy érdemes lenne rászoknom. A többi nem ismerem színész játéka is legalább méltó volt a Pesti Színházihoz, ha éppen túl nem szárnyalta azt. 
Kerekes Éva nem eljátssza a szerepet, ő az. Magából halássza elő, vagy a világból szippantja fel, ő mindig éppen az, amit ráosztottak. Most Blanche. 
A pesti darab nyers sarkosságához képest ez lágyabb, lekerekítettebb, és máshová helyezi a hangsúlyt. Mégis, ebből a visszafogottabb háttérből számomra karakteresebben emelkedik ki a dráma, egyértelműbb, hogy Blanche beteg, és a többiek, akik képtelenek az ő betegsége tükrébe nézni, maguk sem egészségesek. Éppen ezért muszáj  összetörniük és eltávolítaniuk ezt a tükröt. Itt jobban kidomborodik, hogy ez  voltaképp egy bizarr Krisztus-történet, megváltás nélkül.  Szép megoldás, hogy az idillivé hazudott gyerekkor a régi hintaló szimbolizálja, és hogy Blanche helységről helységre haladva mindig visszanéz az előzőbe. Sok más finom, ötletes megoldás annak érzékeltetésére, hogy itt az lét nem más, mint  menekülés az idealizált múltba, hárítás, ámítás és önámítás, kivetítés, önmaga helyett egy bárány feláldozása. A bárányé, amely attól a társadalomtól sérült, amelyik most megfeszíti. (Hazai pályán is körülnézhetünk...)
A zárójelenet "győztes" házaspárja ül a nászi ágyon, és mi látjuk, amit ők még nem. Soha de soha nem lesz olyan az életük, mint korábban. Az eddig összetartó élethazugság nem működik többé. 
Szívem szorult, levegőt se kaptam. 

Lábjegyzet: Délutáni előadáson jártam, a közönség egy része iskolás csoportokból állt. Előttem két hatodikos-forma fiúcska ült (hogy őket miért hozták, rejtély). Az egyik zizegős melegítőnadrágban, sötétebb arcbőrrel... Ez így együtt elég volt  liberalizmusom kútba pottyanásához, az előítéleteim felbukkanásához. ... Ámde nem úgy történt. A végén lelkesen tapsoltak is. Muszáj volt "szuper klasszak voltatok" megszólítással a fejüket megcirógatnom. 

Műhelytitkok itt: https://www.youtube.com/watch?v=dKB80abYWcw

(Ez a bejegyzés hogy, hogy nem, 2014. május 13-án kikerült a tatabányai Jászai Mari Színház fészbuk-oldalának üzenőfalára.)