A következő címkéjű bejegyzések mutatása: nemzethelyzet. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: nemzethelyzet. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. december 23., kedd

Nemzethelyzet 11. - Ez egyszer szubjektíven, és utoljára


Mottó:


"... ezúton is
kívánok egy
sokkal jobb fej
világot, ám
tudnod kell, hogy
(bármily furcsa),
te vagy itt a
helyzet kulcsa,
egyedül csak
az a fontos,
(így írom, mert
így a pontos)
hogy a szíved
legyen helyén,
kétezerti-
zennégy
telén.

Rajtad áll, hogy mit teszel, hogy
jó fiú vagy rossz leszel, hogy
vállat vonsz és legyintesz, vagy
észnél vagy és beintesz, hogy
pakolod a cekkered, vagy
szép csendben ki-
bekkeled...

Ha üldögélsz,
ha ácsorogsz,
ha élteted,
ha gáncsolod,
én
egy dolgot tanácsolok:

Legyen vidám karácsonyod!"

(Erdős Virág: Karácsony)



Camino-n innen és túl, megérkezésemkor  váratlanul nagyon élesen láttam az ellentmondásokat, idegenül néztem az emberekre, hírekre, meg  a fészbuk-üzenőfalakra, a korábbinál is kontúrosabban érzékeltem a látókörömbe kerülő játszmákat. Az ötvenes éveket idéző, össztársadalmi makro elhallgatás pedig a mikro környezet magánéleti játszmáiból fakadó mindenkori elhallgatásainkat juttatta eszembe. Ennyi a hermetikus filozófia smaragdtáblára vésett lényege is: mint fent, úgy lent, mint kicsiben, úgy nagyban, mint bent, úgy kint... A felelősséghárításainkról éppen az ünnepi csillogás aprópóján írtam. A Rendszerváltás karácsonyi fényben égősorát most továbbfűzöm.
Tizenhat éves kamaszokra jellemző a lázadás olyan impulzív formája, amikor nyeglén vagy dühösen közlik a szülővel, ők most nyomban önállósulni fognak, elköltöznek, nem hagynak maguknak dirigálni többé. Persze a markukat tartani továbbra sem mulasztják el, a szülői juttatás kényelmesebb, mint dolgozni, egzisztenciát építeni. Nem kell sokáig fejünket törni azon, hol az analógia a népvezér/galeri-főnök és bandájának Brüsszelhez való viszonyával. A hús-vér apjával való pszichés megrekedésének  országunkat sújtó következményeiről meg tavaly szóltam. Ha szavazásra jogosultként mi is a saját, apai hatalmat képviselő családtagunkkal szembeni gyermekkori játszmánkban ragadtunk, vagy ha kollektíven megrekedtünk a "istenatyuska, királyatyuska, császáratyuska, pártvezér-atyuska..." paternalista, feudalista víziójánál (mely atyuskák elleni folytonos lázadásunk eléggé ambivalens, hiszen életünk megoldását is tőlük várjuk), úgy vélem tiszta sor, hogy a mindenkori következményekért bennünket terhel felelősség. A politikusok nem egy külön állatfaj, ők mi vagyunk... említettem sokszor, már magamnak is unásig. A lázadás és az elvakult rajongás bár két irányban, mégis hasonló távolságban van az érett személyiség tárgyilagosságától.
Ha már objektivitás, hadd említsem Gyurcsány Ferencet is. Nem tudom, hogy mely ellene felhozott vádpontokban vétkes, s melyekben nem. Azt azonban látom, hogy még ha ha ő maga  a megtestesült ártatlanság (vajon van ilyen ember az 1970 előtt születettek közül? és van ilyen ember ma?), akkor is az önkorlátozás, a politikai pályától való visszalépés mutatná a jó szándékot. A kialakult helyzetben - ha meg se moccan, meg se szólal többet, csak jelen van - a puszta léte is lejáratja a baloldalt. S hogy visszakanyarodjak kissé Viktorhoz: igen, vannak történelmi helyzetek, mikor hadvezérekre van szükség, aztán meg vannak utána olyan idők, mikor diplomatákra, békés vezetőkre. Ha a törikönyvben vagy a hírekben lapozunk, azt látjuk, hogy ritkán tudja egy személy betölteni ezt a kétféle szerepet, s ha ezt nem veszi(k) észre, diktatúra vagy más katasztrófák születnek belőle. Szomorú, hogy a Ferink sem egy Churchill.
Aztán itt van még a Való Világ. A miénk. Az, amit a (szociálpszichológiai kísérletként szemlélve talán mégsem annyira) bugyuta tévéműsor  is reprezentál. Nem, tényleg nem nézem, egyrészt mert sznob vagyok, másrészt mert ebbe a tükörbe még nekem sincs kedvem belebámulni. Azért van aki súgjon, meg néhány pillanatát én is elkapom. Szóval ha valaki, valakik - példánkban önként vállalva - hermetikus elzártságban élnek, elveszítik a külvilághoz mért viszonyítási pontjaikat. A villalakókhoz érdemben nem jutnak el a nézők visszajelzései,  nem tudják felmérni a népszerűségüket, így aztán maguk kezdik méricskélni az erőviszonyokat. Ha egyiküknek problémája van a másikkal, érv helyett elhisztizi magát, hogy "kiviszlek a faszba párbajozni, kinn hagylak a picsába!". Viktorunk még önkéntebb vállalja az elzártságot, mert ő maga nem akar információt kapni a külvilágtól, ám az eredmény ugyanaz, elszakad a való világtól. Aztán eltévedve az erőviszonyok önfejében kialakult hierarchiájában, hisztisen párbajra hív mindenkit, EU-t, multikat, ha kell, az egész országot is. 
Igen, lopnak. Gondolom ez a legtöbb hatalmon lévő személy torzulása, legalábbis ezen az égtájon. A baloldal is lop, csak a mérték és a lebukásra reagálás nem azonos. Az, hogy arcátlanul  a képünkbe nevet, mintha a zsebtolvaj vigyorogva lobogtatná felénk a pénzünket, hogy hihihi, ez már az enyém, vigyáztál volna rá jobban (szavaztál volna másra), és mindennek tetejében még a sztrájkolók gyermekeivel szimbolizált jelent, jövőt is cinikusan felzabálja a csokifaló, nos ez a voltaképpen mindent felfaló Kisgömböc Viktorra és mintakövető sleppjére jellemző.
Jóbarátomban felmerült, hogy ez a fajta mértéktelen cinizmus a bal-liberális oldalon sosem uralkodott el. Talán még az általam oda nem sorolt, kommunista-szerepben ripacskodó diktátorokban sem. Meglehet, a liberális színekben induló vezérünk térfélcseréjében az is közrejátszott, hogy felmérte, azon a pályán nincs olyan rés, ahová evvel a személyiségjeggyel be tudna nyomulni.
Viszonyítási pontként egy aktualitás: Krisztina spanyol hercegnőt bíróság elé állították adócsalásért, akár hét év börtönbüntetést is kaphat. 



A besúgók is  köztünk járnak. Te vagy az? Én vagyok?

Nincsenek illúzióim arról, hogy mi történik ha egy  kormányváltás azokat dobja fel hatalomra, akik most alulról bírálják azt, s azok (nem a stabil jobbos és balos szavazók, hanem a szélkakasként forgók) teszik oda őket, akik szép ígéretek illúzióiért rajongva hol erre, hol arra szavaznak. Hétköznapi életünkben, mindennapi gondolkodásunkban, reakcióinkon is lemérhető, demokráciára mily nagyon éretlen nemzet vagyunk mi. Utolsó caminós írásomban idéztem tizen-huszonéveskori  gondolatomat arról, hogy az elnyomottakból gyakran válik elnyomó, a forradalmárokból a következő diktátor. Viktor pedig akkoriban  még csak indult... Mindazonáltal a hajszállal jobb helyzet, az, ha nem haragítjuk magunkra a fél világot, nem párbajozunk mindenkivel, és önmagunkkal is kevesebbet hadakozunk, szóval a kisebbik rossz is jobb a mostaninál. 
Persze hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy van a Fidesznek alternatívája. A közvélemény-kutatások második helyén a Jobbik áll. Ugyan nem erre a "jobb" megoldásra gondoltam, ám úgy látszik, most ennyi telik abban az országban, ahol sosem sikerült elszakadni a bálványimádástól. Ahol a megélt, valódi életnél fontosabb a hős-képzés, ahol az idolok iránti rajongás értékesebb az önmagunkkal, szeretteinkkel, szomszédunkkal való törődésnél. Az országban, ahol a népbetegségként terjedő fész-függősében  lájk-özönnel jutalmazzák az anyukája meghitt, vagy a gyereke húsz évvel korábbi, édi fotóit annak, aki percenként árulja el, hagyja cserben őket, észre sem véve, hogy velük önmagát is, tankkönyvi képletű játszmákat játszik a környezetével, meg ahol a kispolgári  gondolatvilággal, ilyen környezetben, ilyen életmódot élő tisztviselő spirituális, romantikus, liberális művészként léphet fel a szentimentális könnyekbe fuldokló közönség előtt. A könnyek, az önsajnálat a tömegekben a sajátunkra emlékeztető hívójel, és legalább a tisztánlátás felelősségét is elfeledteti. Meg aztán ha megkapjuk a szeretet-figyelem-siker illúzióját (mert mi mást kaphatnánk azoktól, akik önmagukra se figyelnek), elegendő morzsának bizonyul ahhoz, hogy élni tudjunk - amennyiben  a vegetálást annak lehet nevezni. A kényelmetlenebb moccanás, a változás okafogyottá válik, egyszerűbbnek látszik a megalkuvás, a látszatélet csillogóvá hazudása. 
(Függünk, azaz lógunk a szeren...  Elkezdtem beszámolót írni e két hónapról, "E föld befogad, avagy számodra hely - Átutazóban szülőföldemen" címmel, hiszen ez is olyan úti élmény, mint az előző hónapoké. Végül félbehagytam, ennyiben működik végre az önfék. Fontosabb megélni az  ittlétet, mint egy róla hosszú beszámolóval tölteni az időt. Sokszor, sokféle és hasznos tükröt nyújtott, nyújt nekem az olvasók reagálása. Nyári vándorlásom során mégis kiléptem a nagy olvasottságot hozó sokféle csoportból, majd felszámoltam a privát fész-oldalamat, írtam, írok - talán  provokálva, elgondolkodásra késztetve - egyre többször népszerűtlen, tabukat feszegető témákról, most ezt a blogot zárom le,  olvasókör-szűkítéssel  nyitok újat, hogy leszoktassam magam a statisztikák, lájkok, díjak számolgatásáról,  a trend-követő, a felszínből merítő olvasókat pedig a blogról. Ha szerencsém lesz, az objektív körülmények korlátozottsága is támogatni fog ebben.) A tömeget csak a felszínesség vonza, a keskeny utakon kevesen járnak. Egy kedves jezsuitánál, Anthony de Mellonál olvastam egyszer, hogy ha ezren kezdenek követni, akkor gondolkodjunk el azon, hogy mit csinálunk rosszul. Jézust e kétezer évben összesen se követték sokkal többen, mint tán egy maroknyian - ha a követés értelmét spirituális tartományban keressük.
Mindnyájan elakadásokkal élünk, több-kevesebb sebből vérzünk, minek ezt még ön- és közámítással is súlyosbítani? A kirakatépítés népbetegség, az önreflexió sajnos még nem járványos. Más népeknél talán máshová tolódnak az arányok. Nálunk így megy nagyban is: "Magyarország jobban teljesít". Hová a csodálkozás, a panasz?
Mi emberségesebbre futhatná ott, ahol egy Prima Primissima-díjas,  spiri-divatossá vált pap életveszélyesen fenyegetőző keretlegényekkel veheti magát körül? Egy másik, elmúltnyolcévező és trianonozó, szomszédból a mi kárunkra ide-viktorozó  "isten emberének" rajongói, soraim után az évek óta fennlevő  videó hozzáférését jelszóhoz kötötték a youtube-on, egy felkapott, sokszor üdvözült és megvilágosodott zarándok-guru utánam osont az egyetlen csoportba, ahol rövid itthonlétem alatt még tag vagyok,  és amelyről úgy véli, bosszúszomja ott hozzám férhet (e történettel nem terhelem ezt az írást, a kíváncsiak kibogarászhatják a lábjegyzetből). Miként futhatná jobbra abban országban, ahol még egy ilyen Pelegrina-féle oldalon is akad mindig néhány rajongó (úgy értem: hol énértem, hol másért, aszerint, melyikünk kényelmesebb az egójának), hogy vonatkozó cikkeimet, hadszíntérnek használható csoporttagságaimat eljuttassa az érintettnek, és még olyan is kerül, aki ha nem tetszenek a caminó-s tájképeim (vagy a beszámolóim?) feljelent, és letiltatja fotóimat a közösségi portálon? Újabb példa a rajongás káros hatásairól.  Ha valaki spiri-turisként jelent, különb-e annál, aki háromperhármas ügynökként? Léptékben esetleg, de lényegében van-e különbség abban, hogy valaki Vona Gáborért, egy divatos guruért, a szomszéd kék szemű fiúért/lányért (aki  megígéri, hogy leveszi a felelősséget a válláról, apukaként vigyáz rá, vagy anyja helyett is anyja lesz, aztán ha mégsem ragad benne végleg a gyerek-szerepbe, néhány év múlva feleségként/férjként csodálkozik nagyon), vagy egy celebért rajong? A valóságtól menekülés szemlehunyós mintáját azonosnak érzékelem. 



A társadalmi problémáktól elfordulás (szerintem) álszentségéről  is tavaly írtam

Mondhatja bárki, hogy nesze nekem, ha szelet vetek, vihart is aratok. Bizony ám, vihart a biliben. Mert ugyan miért ugranak a nevezettek oly idegesen, fenyegetően vagy hisztérikusan túlreagálva e blog, írásonként olykor csak húsz olvasót vonzó jelentőségét, ha nem az egójuk érzi sértve magát? Talán cirógatja a hiúságomat e túldiszponálás, ám legalább nem állítottam soha, hogy a Csíksomlyótól Santiagóig tartó számos útjaimon utolért a megvilágosodás, és azt sem, hogy e céllal keveredtem ilyen utakra. (A keveredés  már eleve ki is zárja a célra tartást.)
Hétköznapi játszmáinkban családtagunkat, kollégánkat, barátunkat áruljuk el, önmagunkat hagyjuk cserben, vagy pedig nagyban játszunk, és egy országot, egy földrészt vagy egy bolygót... ahogy a karácsonyi fényfüzérben említettem, szerintem a nagyságrend nem erkölcsi mérték. Amilyen a nép, olyan a vezetője, amint ezt már Széchenyi is felismerte. 



Debrecen, református nagytemplom

Nemrég Kolozsváron jártam, hazafelé, ingyen fuvarra nyakába cseppentettek egy középkorú református lelkésznek, és idősebb munkatársnőjének. Ironikus, mert háziasszonyomnak is gondja van a kálvinizmussal,  nálam is megakadt kissé a lemez, tán a rendszerváltás környékén, midőn ref. teológus vágytam lenni, vagy még korábban, még a reformáció idején, "véres szájú protestáns prédikátor" koromban. Ki tudja? Én nem, csak azt, hogy elakadt. Most meg kaptam egy ilyen szembesülési lehetőséget, Debrecenig összezárva egy autóba. A nehézség számomra ott kezdődik, hogy a református egy szép nagy, nemzeti egyház. Aki ezt nem érti, és kíváncsi, járjon utána, itt  elég legyen annyi, valamiképp kódolva van a nemzeti konzervativizmus (aktuális és reprezentatív példa nálunk erre a Jobbikos Hegedűs-család, vagy elég csak elsétálni a "Hazatérés Temploma" előtt), mely alól igen kevesen tudják kivonni magukat. Nekem olyanhoz még nem is volt szerencsém. Kezdetben csevegés Kolozsvár érdekességeiről, a Teológia belső, bárhol előforduló munkahelyi anomáliáiról, ez simán ment. Majd szó került a Julius Mall-ra, hogy egész évben tele van, mire én, hogy nálunk év közben sok bevásárló központ kong, a régió legelsője, a Duna Plaza pedig jó ideje konkrétan haldoklik, ami nem meglepő, ha nincs munka, bajos a gazdaság, nincs vásárlóerő. Óh jaj, kieresztettem a szellemet a palackból! Nem így van,  szerinte azért a pangás, mert az erdélyiek már nem járnak át vásárolni, náluk is van minden. Gondoltam persze, hiszen az illetékesek szerint a gyerekek is azért nem reggeliznek, mert nem éhesek. Nem mondtam, s ezzel vissza is tuszkoltam a szellemet a helyére. Egy időre. Mígnem a határok megnyitására került szó. Megjegyeztem, hogy én örülök, meg az is milyen klassz, hogy az osztrákok megnyitották az ingyenes iskolarendszerüket is, ha távolabbról csak a tehetősebbek, de a határszélről szinte bárki könnyen igénybe veheti. Ó, az nem lesz jó! Azt is szerencsétlennek találja, hogy Kolozsvár helyett immár Debrecenbe jár sok teológus hallgató, mert a fontos kortárs-barátságaik ott alakulnak ki, ott eresztenek gyökeret, s nem mennek már haza. A szellemre gondoltam, benne az otthonos palackjába, hát nem birizgáltam, s nem fejtettem ki, hogy erre nem a határok lezárása a megoldás, sokkal inkább az, ha élhető, vonzó hazát teremtünk magunknak, fiataljainknak is. 
Aztán jött a Kossuth Rádió, amit tán húsz éve nem hallgattam. Szabályos időközönként bekapcsolta, nehogy lemaradjunk a legapróbb hírekről, vagy hogy legyen alkalmunk elgyönyörködni "pártunk és kormányunk" ötvenes évekre - Romániában  még a nyolcvanasokra is - jellemző dicsőítésében. Most éppen arról volt a szólás, hogy az amerikai kongresszus számos tagja örömmel fogadta a magyar küldöttséget, el vannak alélva a magyar oktatási rendszertől, szerintük átvételre méltó, és bár más területeken akad a két ország között némi félreértés, alapvetően nagy becsben tartanak bennünket. Ekkor megint egy cseppet közelebb kerültem a megvilágosodáshoz. Ha valaki ezt hallgatja mindenfelől  úgy, hogy a földrajzi és/vagy egzisztenciális távolság miatt nincs húsba vágóan érintve, ha erre szocializálódik, hogy a fenébe hinné el, hogy minden másképpen van. Még a szamizdatos Beszélőben olvastam valaha egy kísérletről: a vízszintes vonalakból álló környezetben felnevelt macskák később sem képesek meglátni a függőlegeseket, és fordítva. Ha ehhez még elvakult rajongásra hajlamos személyisége is van, naná, hogy a másfajta hírek hozóját  ellenségként kezeli, adott esetben akár el is veszejti. Szóval hagytam békén e vonalas kandúrt, szerencsémre nem volt veszett, s ahol ellenállást érzett, onnan ő is visszavonult. Nem tudom, mennyi szerepe volt ebben jólelkű protektoraim pozíciójának, mennyi az ő személyiségének, ám szép példának éreztem arra, hogy lehetne így is  - véleményünket jelezve, nem gyilkos fegyverként használva - egymás mellett élni.
Láthatóan kínban volt a magázással a Nagytiszteletű úr, várta, hogy felajánljam a tegezést, hiszen én vagyok a nő, ő meg a fiatalabb, ám nem tettem. Magamban mosolyogva rajta, kicsit kiélveztem a helyzetet. Bocsátassék meg nekem, ha ez játszmázás, szeretném inkább női huncutkodásnak tekinteni. Tanulságos utazás volt,  végül még ebédelni is magukkal hívtak. Áldás, békesség!



A sort lehetne folytatni Orbán Viktorral, Gyurcsány Ferenccel, az EU-val is...

E képhez illik az a novemberi történet, amikor egy ismerősöm legurult mellettem a mozgólépcsőn. Ugyan csak ketten utaztunk rajta, két férfi mégis nyomban előkerült a semmiből, felsegítették őt, s közben az én szidalmazásomba fogtak. Hogy lehetek ilyen érzéketlen, csak így hagyom legurulni, nem teszek semmit. Valóban, egyik kezemmel a kapaszkodószalagot fogtam, másikkal az ő összes táskáit, nem volt harmadik, amivel utánanyúlhattam volna, ha eszembe jut, mert ugye sokan vagyunk úgy, hogy váratlan helyzetben leblokkolunk. A menetiránnyal ellentétesen, utána rohanni se lett volna célszerű, mit segít neki, ha ráhuppanok, mint egy "kicsi a rakás". A lényeg azonban az, hogy bármi történik, ne mulasszuk el feszültségünket azon nyomban levezetni egy jó kis fröcsögő bűnbakkereséssel. Nemzethelyzet... 

"Legtöbb ember, ha véletlenül megpillantja saját mélységének valamely
szörnyetegét, irtózattal visszalöki a homályba;
ezentúl a szörny még-nyugtalanabb és lassanként megrepeszti a falat.
Ha meglátod egyik-másik szörnyedet, ne irtózz és ne ijedj és ne hazudj
önmagadnak, inkább örülj, hogy felismerted;
gondozd, mert könnyen szelídül és derék háziállat lesz belőle.
Jó és rossz tulajdonságaid alapjában véve nincsenek.
Ápolt tulajdonságaid jók; becézett, vagy elhanyagolt tulajdonságaid rosszak." (Weöres Sándor)

Isten, áldd meg több tudatossággal a magyart!


Sebzett madarakként gubbasztunk egymás mellett, vergődésünkkel olykor további sérüléseket okozva a másiknak. Bár tudnánk inkább együtt repülni! - Pelegrina

Vonatkozó blogbejegyzések:


(Lábjegyzet a fent említett játszmához:


  
Ez az egyoldalú kardcsörtetés a Facebook "Filmes Csoport" pályáján zajlott december 21-én, a "Van valami furcsa..." c. film kiposztolása, és valamivel a fészes olvasóimnak a blogváltásról küldött, Anikót is említő körlevél után. Véletlenül éppen ekkor lépett be ebbe a csoportba.  Ez egyébként egyike a ritka kevés felületnek, ahol nem szoktak egymásnak esni az emberek, vita nélkül tűrik egymást. Most pedig megjelent egy provokáló, és nyomában ott termett a zarándokok nagyasszonya, a filmet meg se említve. Aztán persze két napig pörgött a blog olvasószámlálója, sokan lettek kíváncsiak arra, hogy az ünnepelt könyvíró kinek akaszkodott neki. Itt maradt a statisztika, ott meg az ünneplés.
Ugyanakkor jó látnom azt is, hogy néhol és olykor, akadnak  még higgadt, tárgyilagos emberek. Talán rájuk kéne bízni az országot.
A lábjegyzet lábjegyzete: PeLegrina katalán, PeRegrina egyéb nyelvjárások szerint. Bár a tények nem fontosak, érvek meg nincsenek,  ha valaki személyeskedni akar. Éppen, mint a politikában.)




2014. december 9., kedd

Rendszerváltás karácsonyi fényben

Mottó: "Nem akarjuk látni és tudomásul venni, hogy mi minden van a 'lelki zsákunkban'. Pedig a zsákot akkor is visszük, ha nem nézünk bele." (Popper Péter)

Karácsony. Nem a beigli, nem a díszes fa. Mennyivel inkább Az, Akit a gyertyák, szalagok, ünnepi ebédek szentimentalizmusa között naponta felszegezünk egy fára.


A téli napforduló a fény születése, nem a csillogásé. E kettő aképp viszonyul egymáshoz, mint a szeretet és a karácsonyi marketingelt túlkínálat, a tolongós, ideges, túlköltekező tömeg a plazaban, vagy az elfojtott ellentmondásokkal, fel-feltörő feszültségekkel terhelt család jó képet vágása a díszített asztal körül.  Vagy mint az összetartozás és az annak hazudott függőség. Vagy a meghittség és a kivilágított kirakat. Mint a felszín és a mély.

Nagykorú testben élő gyermekek, akik a maguk személyiségsérülései miatt nem tudtak felnőni, hogy nevelhetnének fel egészséges felnőtté egy gyermeket? Az utca, az intézmények, és a családunk is tele van eleven bizonyítékával annak, hogy ez nem sikerülhet. Ha nem így lenne, mind békében, jólétben, egymást segítve élnénk. A legkézenfekvőbb bizonyíték pedig tán éppen mi magunk vagyunk...
Hogyan nevelhetnének ki, választhatnának maguk közül érett, egészséges embereket közös ügyeik vitelére azok, akik többé sehova se haladó, de kényelmes összeposhadásukat évek, évtizedek óta hűségnek hazudják, akik érzelmi sóvárgásukban bedőlnek a szép ígéreteknek,  maguk is megtarthatatlan fogadalmakat tesznek élettársnak, rokonnak, barátnak vélt idegennek, szép látszatot teremtenek? Akik mások ámítása mellett méginkább önmagukat tévesztik meg? (Majd boldog leszek, ha... gazdag, ha... majd lesz kedvem dolgozni, ha... majd, ha...) Meg azok, akik önsajnálnak és sajnáltatnak, vagy azok, akik a hangos együttérzés díszlete mögött valójában az előbbiekben is önmagukat sajnálják? No és azok, akik úgy képtelenek vállalni a saját felelősségüket, hogy körberajongott-  saját sérüléseiket a reflektor pótfényével gyógyítani próbáló -, bálványoknak adják át a rendelkezés jogát politikai, spirituális, érzelmi, bármilyen hatalom, de leginkább önmaguk önállósága fölött? Azok a paternalista tömegek, akik istentől, cáratyuskától, népvezértől, állam bácsitól, házastárstól, a "nagy testvértől", vagy negyven évesen is a szülőtől várják saját boldogításukat? 

Hol a különbség abban, hogy bedőlni a szomszéd fiú/lány/kolléga/testvér/fészbuk-lájkolók... keltette szeretet-látszatnak, bedőlni bármely politikus/egy divatos  pap... akár egyetemi tankönyvben is példaként oktatott szónoklatának/írásának/interjújának, bedőlni egy csillogó reklám ígéretének, vagy bedőlni a felkapott caminós írók, meg a kognitív disszonanciával küzdő, önfényező zarándokok keltette hamis képnek? Mi a különbség a búcsúcédula-vásárlás, a spirituális turkálóban kotorászás, a gyerekünk/párunk/barátunk/kollégánk/szomszédunk/akármely embertársunk gyakran nem is tudatosított önérdekből való hétköznapi, mindennapi elárulása, "csak" cserbenhagyása és az előbbiek között? 
Hol a különbség abban, hogy "vezérünk" az apja agresszor hatalmát kompenzálja nagyobb hatókörű erőszakkal és hatalommal, mi pedig a gyerekkori sérüléseinket verjük le az élettársunkon, a gyerekünkön, a kollégánkon, a szomszédunkon, az ügyfelünkön, a vevőnkön...? Nem hiszem, hogy a lépték bárkit is felmentene, nem hiszem, hogy itt a méret a lényeg. Hogy mennyit tudunk rombolni ilyenkor, az nem annyira az erkölcsünkön, inkább a pozíciónkon múlik. 

Mi a különbség abban, hogy bedőlni egy politikus szónoklatainak, egy bulvár-munkás fele sem igaz "caminós-mariazelles-kiszálltam a pénz körüli forgásból" minden karácsonykor kiadott meséinek, vagy az udvarlónk szép szavainak? Ha pedig lehunytuk a szemünket és behódolunk - előfordulhat, ha nem vagyunk még tökéletesek -, miért rájuk mutogatunk később? Mi végre a csalódás, ha mi vetítettünk messiás-szerepet másokra? Mástól várni a csodát, úgy hiszem, nem vezetett még senkit a fénybe, annál többeket taszított vagy tartott sötétségben. Írtam már a spirituális egoizmusról is.  "Nem szavazok, mert felette állok...", - eláruljuk evvel a hazánkat épp úgy, mint a gyerekünket. "Az én házam táján nincs mit söpörni, a mi problémáink átlagosak, normálisak"- áruljuk el evvel magunkat, s a hozzánk kötődőket. Pedig ezt a munkát biztosan nem végezheti el helyettünk senki. 
A felelősségünkre mutató bizonyítékokat persze nem akarjuk látni, és az elvakultságunkat is könnyebb rávetíteni a Viktor, a Feri, meg a Kispista híveire, mintsem tükörbe néznünk. Ők azok, akik szűk látókörűek, akik  becsukják a szemüket a valóság elől - bizonygatjuk hevesen. Tágra zárt szemmel kiabálunk az ő vakságukról. 

A Biblia-kanonizáció kiforgatta a lényeget, e cenzúra után meghagyva annak félrevezető burkát. 
Hitler megfordította a szvasztikát.
Disney azon túl, hogy "természetfilmjeiben" állatokat kínzott, és valószínűleg pénzelte Hitlert, a pszichológiailag bölcsen felépített mesék gyógyító kódjait észrevétlenül, cukorpapírba csomagolva írta át megbetegítővé, máig fertőzve a legfogékonyabb gyermeklelkeken keresztül az emberiséget.
Három példa arra, hogy  a csodára váró tömeget elkápráztatva, csillogó látszat-keltéssel hogyan fordítható az építés rombolássá. 

Egy a közelmúltban előbukkant tanmese 1989. június 16-ról. Ott álltam a Hősök terén, öt méterre tőle. Köröttem mindenki elalélt a szónoklatától, ahogy később kiderült, a fél ország is. Méltán tanítják egyetemeken retorikából. A jó szónoklat lényege nem  az igazmondás, csak a hatásvadászat. Csodát (el)váróknak persze megteszi a brillírozás. 
Hogy mit beszélt, az csak később, a médiából derült ki számomra. (Igaz, ő mondott ki először dolgokat, csakhogy akkor ez már nem járt kockázattal. A közhiedelemmel ellentétben az oroszokat se ő kergette ki, már hónapok óta folytak a tárgyalások.) A figyelmemet akkor az kötötte le, ahogy mondta. Nem a helyes, szókimondó, erőt sugárzó fiút láttam, és amit, attól a hideg is kirázott. Noha a pártja akkoriban liberálisként definiálta magát, eldöntöttem, hogy sosem kerülhetek olyan szorult helyzetbe, amiben rájuk szavazzak. A ráközelítő kamerák ugyanezt a látványt közvetítették az országnak, évente sokszor leadta és leadja a tévé, ma már megtekinthető a youtube-on is.
Miért láttam mégis másképp mint mások? Gondolom azért, mert akkorra már csak egy hajszál választott el attól, hogy tudatosítsam a saját agressziómat, feltárjam frusztrációm forrását. Még nem tudtam volna megnevezni, mi a baj a szónokkal, csak a veszélyt éreztem. Tükörbe néztem, és öntudatlanul is magamra ismertem.
Ha valaki elhazudja, letagadja a saját árnyékát, nem ő lesz úrrá a sötétségen, de az őrajta. Ha egy ország nem néz szembe magával, akkor a sötétség lesz úr fölötte. A szerepjáték, csodavárás sem vezetett még  senkit  a fénybe. 



... Végül  csalódottságunkban hitünket veszthetjük, s a valóban megtörténő, mindennapi csodák fölött szemet hunyunk, vagy észre se vesszük, esetleg teret se engedünk annak, hogy a közelünkben bekövetkezzenek. Vagy ami még rosszabb, a felgyűlt keserűségünket szétfröcsögjük a világba gondolattal, szóval, tettel. 

Huszonöt éve hallgatjuk már: "A rendszerváltásnak előbb a fejekben kell megtörténnie." Valóban. Sokszor írtam erről, most csak megemlítem, hogy "a politikusok" nem egy külön állatfaj. Ők mi vagyunk. 

Adjon isten, Jézusunk! ...  Napszemüveget karácsonyra, hogy a csillagszóró el ne vakíthassa a tisztánlátásunkat.



(Fotók: Vörösmarty téri adventi vásár, Tarifa, Cordobai nagymecset és katedrális)



2014. március 8., szombat

Nemzethelyzet 10. - Négy évvel ezelőtt írtam






"Liberális nagyfiúk után jobbos kisfiúk

(...) Mindenesetre most fókuszáljunk a vasárnapi választásokra. És arra, hogy akik jönnek, talán húsz évig el se mennek.

Mindez alig egy héttel Húsvét után. Nem tanulunk, kétezer éve sem.

Annyira nem követem a napi eseményeket, hogy csak a múlt héten vettem észre: Vona Gábor kormányfőjelölt. Így csak egy hete vagyok egyre dühösebb a Meggyesi-Gyurcsány-Kóka-Fodor vonalra. Ezért. Minden másért lehetek minden más vonalra is.

Volt egy reményekkel és csalódásokkal zsúfolt húsz évünk. Most jön egy másik, ami csak tragédiát vetít előre. Ha ezt akarjuk, hát megérdemeljük.

Húsz évig tart akkor is, mert
Húsz év nyúvév, az húsz év nyúvév.
 - Sziámi"

(2010. április 6.,választások előtt néhány nappal, a korábbi, azóta már bezárt blogomban)





Vonatkozó blogbejegyzések:








2013. december 25., szerda

Nemzethelyzet 9. - "Színház az egész világ"

Mottó 1.: 

"Zene szól, a láng ég. 
Kezdődjön a játék. 
Szemem pillás függönye fent. 
Tapsoljatok majd, ha lement
Urak, asszonyságok."

(Balázs Béla)

Az alábbi darabokat a 2013-14-es évadban ill. 2014. őszén láttam,  némelyik már mindig vázlatban marad, a rászánt energiát elsodorta az idő. Másokat utólag írtam ide. Elnézést kívánok e szokatlan, félkész állapotért, ám úgy érzem, inkább így, mint sehogy. Remélem, az itt olvasható foszlányok mégis elegendőek gondolatébresztőül, annak felismeréséül, hogy "ők is mi vagyunk". Éppen ilyenek vagyunk.  

Színházba járni pedig manapság egyre inkább érdemes, évről évre több figyelemreméltó vélemény, rendszerkritika és önkritika húzódik be - egyéb lehetőség híján - a Függöny mögé. Pénztárcánkat kímélve, néhány száz forintért főpróbákra menni, lépcsőjegyet venni, vagy az összes ismeretségünket mozgósítva zsinórpadlásról, és akár a zenekari árokból szemlélni az eseményeket. Akinek ilyen lehetőségei vannak, ezúton is szépen kérem, jussak eszébe!



Sütő András - Szász János: Az álomkommandó (Pesti Színház, Sztankay István, Fesztbaum Béla...)


- Mert ha tudni óhajtja, mi történik egy országban, nézze meg, miről hallgatnak az újságok.

- Semmilyen abszurditásnak sehol semmi akadálya.


- Mert Auschwitz nem Auschwitzzal kezdődött…

- Megalkuvással. Tudjuk!
- És a legelső ártatlannal, akit az önkény megtiport!

-Auschwitz nem gázkamrákkal, hanem jelzőkkel kezdődött, szuperlatívuszokkal! A legdicsőbb nemzet, a legszebb, a legbátrabb, legfajtisztább…


- Ön mindig lojális ember volt, bár nem a mi fajtánk.


- Az agresszivitás félelme?

- Igen, az agresszíven paranoiás őrülteké. Rettegnek minden másságtól, rémálmaik támadnak az idegen szótól! Felfalni hát az idegen szavakat – hordozóikkal együtt!

- A szó is öl, nemcsak a golyó.


-  Mire való a múlt rémségeit ilyen töményen a torkunkba gyömöszölni? Minek kell ez most nekünk?

- Hogy osztozkodjunk a szörnyűségeken.
- Nem osztozunk. Az én nemzetem is szenvedett. Az nekem épp elegendő.

-  Auschwitz után a drámát nem írni kell: hanem megakadályozni! 


- Szavak megváltó erejében bíztam, mivel úgy gondoltam: ha bilincsben is az ember: a szárnyas szó isteni erejű. Hát nem az! Nem! Az lehetett a próféták szájából, de mostani állapotunkban a puszta Szó: hiú remény! Andalítás! Önáltatás!


Színház a színházban: román szekus beáll SS tisztnek a darabba, miután megrugdosta az egyik színészt, és közben lerohadtzsidózta. Szekuritatés és SS-keretlegény, ugyanaz. Ahogy Királyhegyi Pali bácsi mondta volt, kis ország vagyunk, csak egy csőcselékre telik. Úgy látszik, a szomszédban is így jártak. 

Neonácik felvonulása, akár mint nálunk... vagy éppen nálunk. 


Szovjet himnusz szól,  hiszen a zsarnokság a náci Németországban, a Szovjetunióban, Romániában, Magyarországon, bárhol a világon egyforma rugóra jár. 




Prostituáltak vagyunk, rövidtávú érdekeinkért eladjuk magunkat. Olyan politikai rendszert kapunk, amilyen jár nekünk. Aki azt mondja, hogy nem, az is. Sőt, az a legjobban. 
Amikor valaki - itt éppen egy színházigazgató - győzködi a saját lelkiismeretét, aztán az áldozat családjáét is, hogy csak az áldozat érdekében jelentette fel őt... 
Az áldozat védőbeszédét - hiába kéri, még elhurcolásakor, mielőtt lelövik - nem mondja el az addig szájhős, dumademokrata társulat. Nem álltak ki, nem tanúskodtak amellett, aki helyettük is tett valamit.  Megalkuvás... 




Alföldi Róbert - Georg Bücher: Danton halála (Vígszínház, Stohl András... )

- A köztársaság fegyvere a terror, a köztársaság ereje az erkölcs....  A forradalmi kormányzat a szabadság zsarnoksága a zsarnokság ellen.... Az erkölcs csak a terror által érvényesülhet. 


A cél szentesíti az eszközt? Az egykori forradalmár bajtársak legyilkolása, vére által teremtett rend rend-e, vagy félelembe dermedt diktatúra? És megint csak áthallás Rákosira, Sztálinra, Orbánra... 


A másság megbélyegzése, azért is lincselés jár, ha valaki zsebkendőt használ, mert az nyilván arisztokrata. 


- A nép olyan, mint a kisgyerek. Mindent összetör, hogy megnézze, mi van a belsejében.


Forradalmárok egymás ellen. A Marseilles alatt a hideg rázott, s közben legördült a giotin. ... Függöny helyett mindig nyaktiló...

- Ahol véget ér az önvédelem, ott kezdődik a gyilkosság. (Danton)


- Minden ember hedonista. Ki durván, ki finoman. Krisztus volt a legfinomabb. (Danton)


- Mit érne a te tisztességed, ha nem lenne mivel szembeállítani? (Danton Robespierre-hez)


Frusztrált, impotens, életre képtelen erkölcscsősz Robespierre kontra forradalmakba fásult, fizikai élvezetekbe menekülő Danton. Hitler, Rákosi, Sztálin, Orbán...


- Krisztus a saját vérével váltotta meg az embereket, én a saját vérükkel váltom meg őket. (Robespierre)


 - Silány hangszer az ember, ha csak egyetlen húrja van, és azon is csak egy hang szól.


A darab végén egyetlen nagy orgiasztikus orgazmussal kompenzálja a nép a testi-lelki nyomort.

Despotizmus. Az egymás ellen fordult forradalmárok valaha iskolatársak, játszótársak voltak. Nem csekély áthallás a Fidszere.  Láthatóan a félelem igazgat mindenkit, félelem egymástól, de leginkább a saját árnyékuktól.

- Ha kell, én alávetem magam a nyilvános ellenőrzésnek. (Robespierre) Ismerős lózung, nagyszájú hivalkodás, hiszen nincs ki ellenőrizze. (Pelegrina)

- Elég néhány fejet lecsapni, és a haza fényre derül. (Roberspierre.)

Az érdekből, jó szimattal jó helyre csapódó, ügyesebb csőcselékből lesz az új uralkodó osztály. Hatalomváltás. A többiek szélkakasok, befolyásolhatóak. A lelkiismeretet aprómaggal jól lehet lakatni, a kételyeket legyőzi a kognitív disszonancia.

Törvénytelenségtől se ódzkodik a hatalom, sorsolás helyett kijelölik az esküdteket, akik az előre megrendelt halálos ítéletre voksolnak. Ezt is ismerjük, ugye?

- Nem hittem, hogy meg merik tenni. (Danton) Naivitása lett a veszte. A magát szolgálónak álcázó, kontroll-vesztett hatalom bármit képes megtenni. 

Dantonék a kivégzésük előtt arról beszélgetnek, hogyan engedheti ezt Isten?  Arra jutnak, hogy attól, mert az ember folyton nyüzsög, hogy igazolja létezését, Istennek nem kell folyton tennie valamit, beleavatkoznia mindenbe, hogy igazolja létezését.

- Aki ideges, az bűnös. Az ártatlan nyugodt marad. (R.)

- Mindannyian elevenen vagyunk eltemetve, 50 évig kapargatjuk a koporsónk fedelét. (Danton) Igen, a csak a pillanatnyi élvezetnek szóló, távlatok nélküli élet valóban ilyen lehet. (Pelegrina)

- Reszketnek tőle, ezért ölik meg. Gyávaságból. (Danton felesége)

A darab különös rejtélye számomra, hogy a szerző 22 éves korában írta...




Pintér Béla és Társulata: Titkaink (Csákányi Eszter, Stefanovics Angéla...)

Pacalkommunizmus és agit-prop,  tégla és ügynök, Centrum Áruház és  szamizdat, pártvezéri "melegség" és alattvalói pedofília ("mindenkinek van titkolni valója- ahogy a főelvtárs mondja, így mindenki zsarolható, mondom én,) , idegbaj és alkoholizmus, az áldozat azonosulása az agresszorral, szocialista erkölcs és Btk., Kossuth díj és szalagos magnó, Yes Sir, I can boogie és irredenta népdal, táncház-mozgalom és underground ("Bárdos-Deák Ági"), paraszt-e a műparaszt, Pánczél "Aczél" György tetőterasza (utána a büfében felmerült a kérdés, ám én nem hiszem, hogy ő meleg volt, úgy hiszem, szerepösszevonásról van szó),  gyilkos öncsonkítás, őszinte szó csak gyerekszájból... Napjaink MAGYAR ÖNBECSÜLÉSI DÍJ-átadója, melyen azok osztogatnak, akik annak idején elvették, s akiktől még korábban szintén elvették... Kollektív elfojtásaink egyenes aránya a privát elfojtásainkkal...

A nézőtérről Kéri László jellegzetes röhögése csapott fel, ám ha nevettünk, csak kínunkban tettük.

Hazafelé egy gyorsétteremben csokis belga gofrit, juharszirupos palacsintát és forró csokit rendeltem. A pultos kislány csodálkozva nézett rám, ám csak annyit mondtam, jelenleg sok(k)hatás alatt állok. Biztatóan elmosolyodott, pedig nem tudhatta, hogy glutén-allergiás vagyok, és hogy ez a rendelés mégis életmentő volt. Azt se, hogy imént a hazáméval együtt család- és élettörténetemmel is szembesültem.

Jegy nincs. Én se avval néztem meg. 






Pintér Béla és Társulata: Gyévuska (egyfelvonásos opera, jelenleg Szkéné Színpad)


Egy megrekedt ország drámái...

1942-43.: Korabeli slágerekkel, kuplékkal és irredenta nótákkal elbeszélve - Don-kanyar, Trianon visszaköszön... és az egyéni sorsok.

A darab bemutatója 2003.: Ugyanazok a megoldatlan problémák, nyílt sebek, feldolgozatlan nemzeti tragédiák.

2013. : A tíz évvel korábbi állapothoz képest a szélsőjobb és az antiszemitizmus továbberősödése. (Az előadást követő beszélgetésen Pintér Béla azt mondta, a romló helyzetet ma már két felvonással hangsúlyozná.)


Jegy erre a darabra se kapható. Ám ezekre az előadásokra érdemes beküzdeni magunkat, megnézni akár a többi néző feje fölött lebegve, vagy falhoz lapulva, vagy bárhogyan... 

Ízelítő: http://www.youtube.com/watch?v=2RAdfJDpoFM)






Csehov-Ungár Júlia-Zsótér Sándor: Meggyeskert (Örkény Színház, Kerekes Éva, Nagy Zsolt, Békés Itala...)

Meggy volt az kérem az eredeti címében is, csak az a német fordítás bekavart. 
Zsótér jelzéseit kevéssé értem (s igazából ugyan ki?), de mondjuk, hogy a meggyesnek kinevezett műanyag pálmafák az elemelést szolgálják, hiszen az örökös csehovi elvágyódás célpontja napjainkban Moszkváról egzotikusabb vidékek felé tolódott át. A koporsószerű mobiltelefon talán a kapcsolatok elidegenedettségét, halálát jelzi, a szobának kinevezett óriási macskafej esetleg az otthonosságot, a melegséget, a búvóhelyet... Vagy mit tudom én, ám nem is ez a lényeg.
A lényeg a tükör, melyet az újrafordított darab mutat nekünk. Privát is, meg nemzetileg. Épp csak a behelyettesítés léptéke eltérő. Mint fent, úgy lent, amint ezt már sok ezer évvel ezelőtt megmondta egy bölcs ember.
Ábrándozunk egy szép jövőről, mesét szövünk az idilli múltról, ringatózunk előre-hátra az álmok tengerén... csak épp ott és akkor ne kelljen lennünk, ahol vagyunk. Köröttünk megy tönkre minden? Á, dehogy! Aki ezt mondja, az vészmadár. Majd csak megoldódik minden, majd csak megsegít bennünket valaki, kívülről vagy felülről... Mi ezt szépen kivárjuk, addig is úgy élünk, mintha minden rendben lenne. Feléljük elődeink munkájának gyümölcsét, feléljük a szívességeket, a kölcsönöket... Szemünket erősen becsukjuk, s bár minden süllyed alattunk, mi csak ringunk, lebegünk tovább. Két kézzel pazaroljuk azt, ami nem is a miénk.
Ja, hogy tehetnénk mi is valamit? Hogy ehhez a cselekvéshez még segítséget is ajánlanak? Ja, hogy a megoldást az kínálja, akit mi vészmadárnak gondolunk, no meg alattunk valónak, hiszen csak egy paraszt? Mi (kiválasztottak) nem piszkoljuk be nemesi kezeinket munkával, nem fárasztjuk másoknál értékesebb elménket praktikus gondolkodással. Hogyisne, még a végén áldozatot kéne hozni, valamit el kéne engedni (s hogy végül akkor is el kell, ha nem akarjuk - ám ezt be nem látjuk), valami szokatlant kéne tenni, újba kéne fogni, valamiért felelősséget kéne vállalni. Ugyan, hiszen kell az energia az álmodozáshoz, a másoknak utat mutatáshoz. Így kell élni, csak így érdemes! Mások kontójára.
... S ha már nem tart tovább, akár meghalni is?

Jó volt a nézők között a sok fiatal. Húszas egyetemisták, harmincas bankfiúk - a ruhatár felé - lelkesen tárgyalták a darab történéseit. Valahogy mindenkiben megérintődött valami.






Utóhang (2014. január 5.)

... Lehet egy kérdéssel több? :)
Ha már az előadás alatt arra gondoltam, hogy hazaérve Baccarát fogok hallgatni, melyik darabot láttam? ... Segítsek? PINTÉR BÉLA és Társulata... No, így se megy? Ugye, hogy mégis! Yes Sir, I can boogie... Akarom mondani, TITKAINK.

Másodszorra már nem gyomorszájba-vágás, inkább a részletek finomsága. Pintér Béla milyen hitelesen énekli és táncolja a mezőségieket. Hogy a Csákányi Eszter által megformált pszichológus egy rátermett terapeuta. A presszó pincére a szocialista vendéglátás teljes flegmaság-skáláját reprezentálja. Stafanovits Angéla manírjaiban is tökéletes Bárdos Deák Ági.  És hogy a színészek egy része szerepszünetben beáll a zenészek közé zenélni, a zenészek egy része pedig beugrik egy-egy rövid szerepre. Meg hogy a két ávós smasszer ugyanaz a kettő, aki rendszerváltás után a tüntetőket tünteti el, és bizony, örök igazsága volt Királyhegyi Pálnak, mikor azt mondta, kicsi ország vagyunk, csak egy csőcselékre telik. 
Végül a Magyar Önbecsülési Díjat az Élőlények Erőforrásának Minisztériuma osztogatja! 

Megtudtam, hogy a tízéves zongoristatanonc és a népzenetudós közti "népzene kontra Bach"-vita valamikor a valóságban is lezajlott, Varnus Xavér és Pintér Béla között. Azt is, hogy minden előadás előtt - az évek óta játszottak előtt is -, délután próba van.  Ha mást nem is, azokat a részeket végigveszik, melyeket az utolsó előadáson Pintér nem érzett tökéletesnek. 
A finálé után, az egyetemi büfében mellém állt Pintér, és egy dupla whisky-t kért, jég nélkül. No igen, az adrenalin... Nekünk, nézőknek is, hát még neki. Igazán nem sajnáltam tőle. 

Jegy továbbra se kapható, de azért nézzétek meg! 



Marton László: Vízkereszt, vagy amit akartok (Vígszínház, ifj. Vidnyánszky Attila, Fesztbaum Béla...) 

Egy klasszikus,  egyetemi vizsgaelőadásban, némi pikantériával. Vidnyánszky arról beszél, hogy a szerve elhiteltelenedtek, mióta oly gyakran változnak a paragrafusok, és hogy jó lenne tudni, ki hová tartozik. A homoerotikus jelenetek az eredeti Shakespear-darabból adódnak, itt kissé álszemérmes megoldásban meg is elevenedik egy. Az Álomkommandó után az én szememben kissé bizarr, ahogy a Vidnyánszky-fi és Fesztbaum Béla együtt játszanak, ám erre a kettősre nyilvánvalóan az én előítéleteim vetettek árnyékot, és egy profi színházban az esetleg előforduló politikai ellentétek, de pláne az ősök vétkei nem okozhatnak a munkában, legalábbis az előadásban feszültséget. 



Bodó Viktor: Revizor (Vígszínház, Hegedűs D. Géza, Járó Zsuzsa és mások mellett a Szputnyik Hajózási Társaság Modern Színház- és Viselkedéskutató Intézet-Labor néhány tagja)

Gogol darabja alaposan átírva, "maiasított, magyarosított tragikomédia fifti-fiftiben, két részben, okosba’".
Revizor az uszodában. Trafikok, nemzeti kiserdőben nemzeti gombaszedők mindenütt, színházi pályázat a kuka mellett, a városvezető családja narancs- és nemzeti színben kivonulva, hiszen a város jobban teljesít, és színházak épülnek a futballstadionok tetejére...

Szokatlan, elmesélhetetlen rendezés, mozgás- és hangeffektek, gyermekszínházból ismerős, színpadról a nézőknek címzett kiszólások. Kétszer nevettem magunkon sokat, már a főpróbát is láttam. 
Külön tetszik, hogy az ország egyik vezető színháza egy alternatív társulattal kooperál. 




Klaus Mann-Vörös Róbert-Alföldi Róbert: Mephisto (Vígszínház, Stohl András, Hegedűs D. Géza, Hegyi Barbara, Kútvölgyi Erzsébet... )


Mottó 2.:

"E kor nekünk szülőnk és megölőnk.

Tőle kaptuk, mint útravalót,

hogy lehessünk hősök és gyilkosok,

megbélyegzők és megbélyegzettek,

keveset tevők, nagyokat álmodók,

másokat mentők, magunkat pusztítók,

egy időben, egy helyütt és egy személyben:

ki merre fordul, aszerint." 



(Örkény István)



Hááát...  némi tébláboló halogatás után végre ennek is ugorjak neki! Legelőbb Hullan Zsuzsa bravúros beugrásáról szólnék. Aznap délelőtt vállalta el a megbetegedett Murányi Tünde szerepét. Kevés szöveggel, ám egy mozgalmas darabban, melyben már csak azt megjegyezni, mikor, hol, ki mellett és mit kell csinálni, énekelni-e, mórikálni-e vagy szólni-e, szóval ez a memóriamunka felfoghatatlan számomra. Ha a művészeti vezető nem szól előre, észre se vesszük, hogy ez nem az ő begyakorolt szerepe.  Stohl András pedig e "darab a darabban" kettős szerepet játszott el lenyűgözően - egy hamburgi színészt a két háború között, és Mephisto-t Geothe Faustjában -, meg még balettozott is. Megint félre tudtam tenni, hogy Stohl András, mint  ember felé vannak fenntartásaim. Élveztem fényét, árnyékával pedig bajlódjon ő maga.
Varázslatos volt, ahogy a színpadon levőkkel és a mellettem ülőkkel együtt suttogtuk Shakespeare-t, Goethe-t. Talán van még remény...
Thomas Mann fiának regény-témáját Szabó István filmjéből is ismerhetjük. A színdarab kevésbé szájbarágó, befejezése sem hatásvadász, ám tökéletesen aktualizált. Nemzeti Színházas, épülő diktatúrás, nemi, faji és  ki tudja milyen identitás, világnézet alapján kirekesztős játék ez a javából. Főszerepben egy   (gyerekkorában talán bántalmazott, érzelmileg elhanyagolt) szeretet- és figyeleméhes kisfiúval, aki bármit megtesz, hogy a hiányait pótolják. Akármit hirdessen is, végül mindent és mindenkit elárul, hiszen valójában nincs  is világnézete, csak megfelelési kényszere.  
Ahogy Sziámi énekli: "Mindenki annyira bizonytalan, csak dizájnja van, nem identitása. " Hősnek álcázott szeretetkoldus. Tehetséges színész, ragyogó Mephisto, tömegekre van hatással, ám egész életét a félelem irányítja, a reszketés az érzelmi hiányait legalább látszólag pótoló színpadi sikerért.
Tisztán látjuk-e a ma bennünket körülvevő, általunk rajongott szellemi-lelki vezetők, országirányítók, karizmatikus tekintélyek, kis- és nagymesterek árnyékban tartott személyiségrészeit? Láthatjuk-e másét, ha a magunkét is hárítjuk, nem tudjuk garantálni, az énképünket, ön-és közámításainkat veszélyeztető helyzetben mi hogyan viselkednénk? Győzne a kognitív disszonancia, vagy a lelkiismeret minden én-védelmi mechanizmusunkon áttörve, végül személyiségünk tökéletes széteséséhez vezetne? Vagy pedig valóban kiállnánk az emberség próbáját, hűek maradnánk elköteleződéseinkhez, ahogy tette azt a hamburgi színigazgató, vállalva a félreállítást, majd az önkéntes halált is zsidó felesége oldalán?
Henrik Höfgen története számunkra előbb véget ér, mintsem a végkifejletet láthatnánk. "Mit néznek? Csak egy színész vagyok!" E végszó hallatán eltöprenghetünk azon, hogy bár  mindannyian a legjobbat tesszük, ami a sebzettségeinkből telik, ez felment-e bennünket a felelősség alól. Henrik Höfgentől ennyire futotta. A kérdés valójában mi magunk vagyunk.

Sírtam.  Alföldi rendezése már nem is parafrázisa annak, ami van, és ami még lehet...


Szép Ernő-Forgács Péter: Vőlegény (Pesti színház, Hegedűs D.Géza-Igo Éva, Hullan Zsuzsa, Bata Éva...)

Főpróbán nem láttam még teltházat sem, ez pedig pótszékes volt. Századelős polgári történet vonzotta be a nyugdíjasok csoportjait. A harmadik felvonás előtt pedig a csalódás űzte el őket. Ez a darab ugyanis nem egy távoli, százéves mese. A bútorok, a ruhák és a zenék korszakbeli kavalkádja jelzi a történet időtlenségét, ám mi úgy érezhetjük, napjaink valósága lett az arcunkba tolva.
Legelőbb Hegedűs D. Géza előtt hajtok fejet, akit harminc éven át nem tartottam sokra, most pedig, egymás után három darab nagyon eltérő karakterét látva, megtanultam őt méltányolni.
Elszegényedett dzsentri-család, egy aranyos, ám szerencsejátékos apa, négy felnőtt gyerek (s talán csak ők azok, úgy ahogy), lompos feleség ringatózik az álmok tengerén. A darab a társadalom és az egyén felelősségének boncolgatása helyett a kapaszkodási vágy, az önámítás ábrázolása mellett az ellehetetlenülés, a tehetetlenség állomásait mutatja meg.
Együtt szövögetik ábrándjaikat a szebb jövőről, az anya ragaszkodik a brossa-jelképezte jólét látszatához, az apa a sosem volt, dicsőséges katonatiszti múltja manírjaihoz, a gyerekeknek jutó soványka munkalehetőség tartja el a családot, és egyetlen reményük a legszebb lány férjhez adása. A tisztes polgári otthon látszatát szomszédoktól kölcsönzött kellékekkel építgetik, amikor érkezik a várva várt udvarló. Aki se nem fogorvos, se nem vőlegény, csak egy szélhámos, nyomortól hajszolt hozományvadász. Hogy a családi mintakövetés meg ne szakadjon. És mindenki díszletet épít, jelmezt ölt, szerepet játszik, kapaszkodik egy ábránd legutolsó foszlányába is. Bármi áron. A napokban olvastam Tóth Krisztinától, hogy ebben az országban már szinte mindenki  csak a méltósága megőrzéséért küzd.
A sok szívszorító jelenetből egy, amikor a lány könyörög a fiúnak, hogy hozomány nélkül is szeresse őt, úgy ahogy van. "Ments meg! Emelj fel!" Ám a testi-lelki pusztulatban nincs hová... A lány kitartott nő lesz, az apa maga előtt is dámának hazudja, a család másik fele kitagadja, noha korábban maguk akarták kiárusítani, ám míg az egyikért megszólják őket a szomszédok, a másik társadalmilag elfogadott módja a prostitúciónak.  Végül győz a szerelem, ám a szülők és testvérek a teljes lepusztulás közepette továbbálmodnak, a valósággal szembe nem nézve próbálják őrizni méltóságuk látszatát.
Hát hogyne, különben mind összeomlanánk!



Nestroy- Heltai Jenő-Varró Dániel-Eszenyi Enikő: Lumpáciusz Vagabundusz (Vígszínház, Stohl András, Hegyi Barbara, Lukács Sándor...)

Tündérmese, mely nyomokban tücsköket és hangyákat is tartalmazhat. Lumpáciusz gondolata bármely társadalmi rend mellőzötteinek mottója lehetne: "A szellememet nem lehet száműzni, itt marad minden művemben".  
Kellett-e már, és képesek voltunk-e szembenézni valaha avval, hogy az újra és újra megkapott eséllyel nem tudtunk élni? (És avval, hogy hazánk ugyanígy nem tudta hasznára fordítani a szerencsés lehetőségeket? Hiába no, hiszen egy ország belőlünk áll...)
Három csavargó viszonya a szabadsághoz és a konformizmushoz. Lehet-e erőszakkal boldoggá tenni valakit? Szabad-e megmondani, ki mitől legyen boldog? És ha beáll a sorba (egyforma fűnyírók, egyforma házak, egyforma kertek, egyforma babakocsik, egyforma gyerekek, egyforma asszonyok, egyforma ruhák...), biztos-e, hogy így valóban boldog? Vagy csak úgy tesz mintha, mert fél kilógni a sorból?

Tetszik, hogy mindig sok egyetemista van színpadon, most pedig a jelmezeket is egy hallgató tervezte. Szerencsésnek tartom, ha a fiatalok az ország egyik vezető színházába mutathatják meg magukat. 


Vígszínház:  A Mester és Margarita (Lukács Sándor, Tahi Tóth László, Fesztbaum Béla... Rend: Michal Docek)

Harminc év alatt nem  láttam belőle jó feldolgozást - eltekintve az orosz televizós sorozattól, melyből tavaly online filmklubbot indítottam,  és az egykori Arvisura Színház (Somogyi István) előadásától -, pedig bakfiskoromban még Kaposvárra is leutaztam érte. No hát ez a mostani se írja fölül az említetteket, de egyszer nézhető, és még érdekes is volt. Szőllősi Klára fordítása mellé sok idegen szöveg került, mind nekünk célozva, mint például Woland monológja a közönséghez, ami tulajdonképpen a "mi" kiprédikálásunk, hogy aszongya: egyénként nem is létező, ostoba tömeg vagyunk. (Mostanában nekem is egyre gyakrabban ez az érzésem, különösen választások környékén.)  Óvatos taps a "mi" oldalunkról.   A parkbeli beszélgetés úgy indul, mint egy televiziós Hontalan-Show, az írók vacsorája meg Gasztro-Show. Jézus fejfájára "Hazugság és Zagyvaság" van írva. Mindig aktuális. Most is. Mint Woland mondá, az emberiség belülről nem változik. A sátán bálján már nem Casanova, de Hitler, Prokofjev és Sztálin vonul fel. Egyébként is össze van mosva a Mester regénybeli regényének sorsa Bulgakov valóságban is megírt, sok év után megjelent könyvének sorsával, Jézus császárról szóló mondatai a Bulgakov művében csak utalásként megjelenő mesteri  - és nyilván bulgakovi - rendszerkritikát jelzik. Szó esik ökológiai katasztrófáról és haláltáborokról, egyszóval alaposan korszerűsített a történet. A megközelítés módját mindig lehet vitatni, az ilyesmi ízlés kérdése.  Technikailag  jól megoldott színpadkép. Túlzások nélkül, egyszerű eszközökkel látványos eredmény született. A katarzis nálam elmaradt.




Mohácsi testvérek: e föld befogad avagy SZÁMODRA HELY (Örkény Színház - Gálffi László, Kerekes Éva, Gyabronka József... Rend: Mohácsi János)


"A XIX. század vége óta egy ország, konkrétan ez itt, a miénk, időnként levedli magáról népessége egy részét. Ha nem kapnak észbe, és nem menekülnek el idejében, akkor hazájuk akár meg is öli őket.
 1941-ben népirtás történt. Négy-öt hét alatt több, mint húszezer zsidót hajszoltak a ha­lálba. Magyarok. Nem németek, magyarok.
Nem ők: mi. Olyan emberek, mint te meg én. Mint te, aki ezt ol­vasod, vagy mint én, aki ezt írom. Mint mi, akik megcsináltuk ezt az előadást, meg ti, akik nézitek.
Azért csináltuk ezt az előadást, hogy emlékezzünk erre a huszonvalahányezerre, és velük együtt kicsit a többire is. Mert ha nem emlékezünk rájuk, ha tagadjuk azt, hogy a bes­tia bennünk van, bennem, aki írom, benned, aki olvasod, ben­nünk, akik csináltuk és bennetek, akik nézitek, akkor nem fog­juk felismerni a fenevadat, amikor ébredezik, és akkor mindez bármikor újra megtörténhet. De ha elismerjük a létezését, ak­kor egyszer szembe is tudunk nézni vele.
És talán le is tudjuk győzni."

Nem ők. Mi. Felelősséget semmiért sem vállaló, rövidtávú érdekeinkért szerelmet, barátságot, bajtársiasságot, az emberi lét alapvető értékeit feledő pillanatlények. Amilyenekről Kaffkától Gogolig a világklasszikusok szólnak. Csakhogy most nem róluk van szó. Rólunk, magyarokról. Nem, még csak nem is a zsidókról. Rólunk "többségről". S nem is a régmúltban (pedig ...) vagy a közeliben. Most, éppen ma is. 
Ebben a történetben felvonul Attila, mint isten ostora, Yoda mester, Hitler (szerintem Putyin) is, az elhangzó bibliai átok a magyar nemzeten beteljesül, az eltűnt szereplők árnyéka pedig a színen marad. Semmi nem múlik el nyomtalanul, a játszmák folytatódnak...

Kísérőm szerint a korábbi előadást tüntető vastaps zárta. Na igen, egy jó ideje ide jártak demonstálni, akik máshová nem. Most azonban úgy tűnt, az internet-vonulás levezette a feszültség nagyját (fenti soraimat igazolandóan nem például az alkotmány öncélú, minden alapvető jogot tipró átírására mozdult rá a tömeg), ezen az estén átlagos mértékű volt a tetszésnyilvánítás. 

Pintér Béla: Bárkibármikor (Pintér Béla Társulat - Csákányi Eszter, Roszik Hella, Szamosi Zsófia, Pintér Béla... Rendezte: Pintér Béla)


Amint a társulat előadásaira általában, úgy erre sem lehet jegyet kapni. Hosszú türelmet vagy a kiskapuk megtalálását kívánom hozzá.
Műfaját tekintve talán abszurd tragikomédia, a Pintéréknél megszokott, bravúros alakításokkal. Ahogy azt is megszoktam, mindig belebotlok valaki prominensbe, most éppen Fodor Gáborba. A Terápia televíziós (netes) nézői  több ismerőst is láthatnak a színpadon.


Van itt ... minden szereplőnek szexuális frusztrációja, "dizájner-cuccok" (tévé-, internet-, munka-, szex-, shoppingolás-drog?) önpusztító illúziója...
A témafelvetést az önirónikus megközelítés, és az Európa Kiadó zenéi, szövegei tették feldolgozhatóvá. 
Ültem, élveztem, s a vége felé éppen azon gondolkodtam, mit írhatnék, miről szól ez a játék, amikor Csákányi Eszter szerepe szerint kilépett a szerepéből, hogy kiszóljon, s összefoglalja, hogy a moziból lett színházban (Átrium) futó zavaros darab azt reprezentálja, hogy ennek a furán kavargó életnek nincs semmi értelme. Meg arról, hogy a szerepek, helyszínek, szereplők változhatnak, a játszmák folytatódnak, körbe-körbe, örökérvényűen - teszem hozzá én. 
Minden helyzetben magunkra ismerhetünk, ám ha csak egyet említek, Csákányi Eszter gondolatsora legyen az: "Tudom, hogy hülye vagyok. Hülyeségeket csinálok és hülyeségeket beszélek. De nem tudok mást tenni."


Biztos vagyok benne, hogy előadás után a Megvárt Ligettől végig a Morbid körúton, a Szexis lányok körútján is sokan dúdoltuk a Megalázó, durva szerelem-dalt, és ha nem is jutottunk el a Károsligeti Vasorrig, hosszan nevethettünk sírva azon, hogy itt az ideje leszoknunk az "Élet", a "Jövő" és a "Remény" nevű dizneájr-drogokról.

Alfred Jarry: Übü király, vagy a lengyelek (Örkény Színház - Kerekes Éva, Gyabronka József, Csuja Imre... Rendezte: Mácsai Pál)


Vaskos diákbohózatok alapján minden, amit a hatalomról tudni illik. Ebbe a darabba bele lehetne gyömöszölni több napi aktualitást is, ám intelligensnek tekintve a nézőt, nem szájbarágós az adaptáció, melyet rögtönzések gazdagítanak. Van itt Matrix-, István a király és Petőfi-paródia, minden történelmi korszak önirónikus kifigurázása.
Rövidlátó és kapzsi hatalmaskodók, akiket a rövidlátó és kapzsi tömeg emel fel, s ezt nevezik rendszerváltásnak. Ígéret, hűség, rajongás aszerint forog, hogy éppen kitől remélünk hasznot. Uralkodó, alattvaló pro és kontra. Bal, jobb, cár és forradalmár. Örök, kölcsönös és össznépi játszmák. (Én szájba rágok: Négyéves, négynapos  vagy négyórás etapokban vajon mi nem ilyenek vagyunk?) 
Külső segítséget hívunk, aztán nagyot csodálkozunk, amikor a nyakunkon maradnak. (Habsburgot, Sztálint... Putyint?  Szájba rágok: Ilyen lehet a szülő-, társ-, alkohol-, fész-, tekintély- stb. függőség is?)
Végezetül pedig nincs vége, mert hiába a tapasztalat, ha tudatosság híján semmiből nem tanulunk. "A gép forog", benne mi, meg minden elölről, újra. 


Joel Pommerat: A két Korea újraegyesítése (Katona József Színház - Szirtes Ági, Kulka János, Ónodi Eszter... Rendezte: Máté Gábor)


Útban a színház felé, a metrón mellettem egy hölgy Nők Lapját olvasott, a "Fojtogató szeretet" című cikket. A címbeli oximoron, a szeretet szó idézőjel nélküli használata felidézett bennem egy hosszú gondolatsort a felszínességről, mely e szó használatát is magában foglalja. 
Nem tudtam, miről szól a darab, csak azt, hogy nem Koreáról.  Hogy megint fülön csípjen a szinkronicitás, egyetlen felvonásban vagy kéttucatnyi jelenet várt, mind egy-egy néhány perces történet arról, mi mindent hiszünk mi szeretetnek. Szülő-gyerek, tanár-diák kapcsolat, párkapcsolat, barátság. hidegek, melegek, fiatalok, öregek... Mivel  hetek óta ez a téma foglalkoztat (újabb szinkronicitás), kevésbé intenzíven évek óta is, tartalmilag nem kaptam sok újat. Annál inkább lenyűgözött a jelenetek esszenciális kifejezőereje, az, hogy amiről én legfeljebb körmondatokban dadogok, itt két perc alatt egyértelműen kiabált az arcunkba. Olykor úgy esett le az állam, hogy a lejtős nézőtér hátsó sorából majdnem az elsőbe húzott a  gravitáció. A jeleneteket Szécsi Pál Távollét c. dala fűzte össze, festette alá, az elvakultságot túljátszva, szemet szúró, nyáladzó ömlengéssel, vendéglátós énekesként vagy aluljárós koldusként előadva. Nekem legjobban Kulka vonaglása tetszett. Nevettünk, bár épp sírhattunk is volna. A szeretet egyetlen viszonylag megközelítő definícióját is ő mondta ki: olyan, mint mikor két összetartozó fél eggyé válik, mint mikor a két Korea egyesül, és a határon a szétválasztott családok, barátok újra találkoznak egymással.
A Terápia-tévésorozat Máté Gábor személyével itt is felbukkan. Mintegy "véletlen", hogy e darab felér egy terápiás-üléssel. 


Végére hagytam az elejét. A színház átalakulásával csak most találkoztam. Megörültem, mikor megláttam, hogy a büfé utcáról is elérhető kávézóvá, belvárosi találkahellyé vált, mindig tele híres és hírtelen vendégekkel,  az öltöző önkiszolgáló szekrényes, van itt "könyv és bolt" nagyszerű, ötletes tárgyakkal, mindez afféle romkocsma-stílusban. 


Tetszik, hogy olykor ebben az elgyötört országban is történnek szívmelengető változások. Ha nagyban nem, akkor kicsiben. Néhány színházba úgyis demonstrálni járnak a nézők. Állat, király, sirály ez az új Katona! 



"Az a kár, hogy már nem lehet disszidálni."

Vonatkozó bejegyzések: