Karácsony. Nem a beigli, nem a díszes fa. Mennyivel inkább Az, Akit a gyertyák, szalagok, ünnepi ebédek szentimentalizmusa között naponta felszegezünk egy fára.
Nagykorú testben élő gyermekek, akik a maguk személyiségsérülései miatt nem tudtak felnőni, hogy nevelhetnének fel egészséges felnőtté egy gyermeket? Az utca, az intézmények, és a családunk is tele van eleven bizonyítékával annak, hogy ez nem sikerülhet. Ha nem így lenne, mind békében, jólétben, egymást segítve élnénk. A legkézenfekvőbb bizonyíték pedig tán éppen mi magunk vagyunk...
Hogyan nevelhetnének ki, választhatnának maguk közül érett, egészséges embereket közös ügyeik vitelére azok, akik többé sehova se haladó, de kényelmes összeposhadásukat évek, évtizedek óta hűségnek hazudják, akik érzelmi sóvárgásukban bedőlnek a szép ígéreteknek, maguk is megtarthatatlan fogadalmakat tesznek élettársnak, rokonnak, barátnak vélt idegennek, szép látszatot teremtenek? Akik mások ámítása mellett méginkább önmagukat tévesztik meg? (Majd boldog leszek, ha... gazdag, ha... majd lesz kedvem dolgozni, ha... majd, ha...) Meg azok, akik önsajnálnak és sajnáltatnak, vagy azok, akik a hangos együttérzés díszlete mögött valójában az előbbiekben is önmagukat sajnálják? No és azok, akik úgy képtelenek vállalni a saját felelősségüket, hogy körberajongott- saját sérüléseiket a reflektor pótfényével gyógyítani próbáló -, bálványoknak adják át a rendelkezés jogát politikai, spirituális, érzelmi, bármilyen hatalom, de leginkább önmaguk önállósága fölött? Azok a paternalista tömegek, akik istentől, cáratyuskától, népvezértől, állam bácsitól, házastárstól, a "nagy testvértől", vagy negyven évesen is a szülőtől várják saját boldogításukat?
Hol a különbség abban, hogy bedőlni a szomszéd fiú/lány/kolléga/testvér/fészbuk-lájkolók... keltette szeretet-látszatnak, bedőlni bármely politikus/egy divatos pap... akár egyetemi tankönyvben is példaként oktatott szónoklatának/írásának/interjújának, bedőlni egy csillogó reklám ígéretének, vagy bedőlni a felkapott caminós írók, meg a kognitív disszonanciával küzdő, önfényező zarándokok keltette hamis képnek? Mi a különbség a búcsúcédula-vásárlás, a spirituális turkálóban kotorászás, a gyerekünk/párunk/barátunk/kollégánk/szomszédunk/akármely embertársunk gyakran nem is tudatosított önérdekből való hétköznapi, mindennapi elárulása, "csak" cserbenhagyása és az előbbiek között?
Hol a különbség abban, hogy "vezérünk" az apja agresszor hatalmát kompenzálja nagyobb hatókörű erőszakkal és hatalommal, mi pedig a gyerekkori sérüléseinket verjük le az élettársunkon, a gyerekünkön, a kollégánkon, a szomszédunkon, az ügyfelünkön, a vevőnkön...? Nem hiszem, hogy a lépték bárkit is felmentene, nem hiszem, hogy itt a méret a lényeg. Hogy mennyit tudunk rombolni ilyenkor, az nem annyira az erkölcsünkön, inkább a pozíciónkon múlik.
Mi a különbség abban, hogy bedőlni egy politikus szónoklatainak, egy bulvár-munkás fele sem igaz "caminós-mariazelles-kiszálltam a pénz körüli forgásból" minden karácsonykor kiadott meséinek, vagy az udvarlónk szép szavainak? Ha pedig lehunytuk a szemünket és behódolunk - előfordulhat, ha nem vagyunk még tökéletesek -, miért rájuk mutogatunk később? Mi végre a csalódás, ha mi vetítettünk messiás-szerepet másokra? Mástól várni a csodát, úgy hiszem, nem vezetett még senkit a fénybe, annál többeket taszított vagy tartott sötétségben. Írtam már a spirituális egoizmusról is. "Nem szavazok, mert felette állok...", - eláruljuk evvel a hazánkat épp úgy, mint a gyerekünket. "Az én házam táján nincs mit söpörni, a mi problémáink átlagosak, normálisak"- áruljuk el evvel magunkat, s a hozzánk kötődőket. Pedig ezt a munkát biztosan nem végezheti el helyettünk senki.
A felelősségünkre mutató bizonyítékokat persze nem akarjuk látni, és az elvakultságunkat is könnyebb rávetíteni a Viktor, a Feri, meg a Kispista híveire, mintsem tükörbe néznünk. Ők azok, akik szűk látókörűek, akik becsukják a szemüket a valóság elől - bizonygatjuk hevesen. Tágra zárt szemmel kiabálunk az ő vakságukról.
A Biblia-kanonizáció kiforgatta a lényeget, e cenzúra után meghagyva annak félrevezető burkát.
Hitler megfordította a szvasztikát.
Disney azon túl, hogy "természetfilmjeiben" állatokat kínzott, és valószínűleg pénzelte Hitlert, a pszichológiailag bölcsen felépített mesék gyógyító kódjait észrevétlenül, cukorpapírba csomagolva írta át megbetegítővé, máig fertőzve a legfogékonyabb gyermeklelkeken keresztül az emberiséget.
Három példa arra, hogy a csodára váró tömeget elkápráztatva, csillogó látszat-keltéssel hogyan fordítható az építés rombolássá.
Egy a közelmúltban előbukkant tanmese 1989. június 16-ról. Ott álltam a Hősök terén, öt méterre tőle. Köröttem mindenki elalélt a szónoklatától, ahogy később kiderült, a fél ország is. Méltán tanítják egyetemeken retorikából. A jó szónoklat lényege nem az igazmondás, csak a hatásvadászat. Csodát (el)váróknak persze megteszi a brillírozás.
Hogy mit beszélt, az csak később, a médiából derült ki számomra. (Igaz, ő mondott ki először dolgokat, csakhogy akkor ez már nem járt kockázattal. A közhiedelemmel ellentétben az oroszokat se ő kergette ki, már hónapok óta folytak a tárgyalások.) A figyelmemet akkor az kötötte le, ahogy mondta. Nem a helyes, szókimondó, erőt sugárzó fiút láttam, és amit, attól a hideg is kirázott. Noha a pártja akkoriban liberálisként definiálta magát, eldöntöttem, hogy sosem kerülhetek olyan szorult helyzetbe, amiben rájuk szavazzak. A ráközelítő kamerák ugyanezt a látványt közvetítették az országnak, évente sokszor leadta és leadja a tévé, ma már megtekinthető a youtube-on is.
Miért láttam mégis másképp mint mások? Gondolom azért, mert akkorra már csak egy hajszál választott el attól, hogy tudatosítsam a saját agressziómat, feltárjam frusztrációm forrását. Még nem tudtam volna megnevezni, mi a baj a szónokkal, csak a veszélyt éreztem. Tükörbe néztem, és öntudatlanul is magamra ismertem.
Ha valaki elhazudja, letagadja a saját árnyékát, nem ő lesz úrrá a sötétségen, de az őrajta. Ha egy ország nem néz szembe magával, akkor a sötétség lesz úr fölötte. A szerepjáték, csodavárás sem vezetett még senkit a fénybe.
... Végül csalódottságunkban hitünket veszthetjük, s a valóban megtörténő, mindennapi csodák fölött szemet hunyunk, vagy észre se vesszük, esetleg teret se engedünk annak, hogy a közelünkben bekövetkezzenek. Vagy ami még rosszabb, a felgyűlt keserűségünket szétfröcsögjük a világba gondolattal, szóval, tettel.
Huszonöt éve hallgatjuk már: "A rendszerváltásnak előbb a fejekben kell megtörténnie." Valóban. Sokszor írtam erről, most csak megemlítem, hogy "a politikusok" nem egy külön állatfaj. Ők mi vagyunk.
(Fotók: Vörösmarty téri adventi vásár, Tarifa, Cordobai nagymecset és katedrális)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése