Mottó: "Mindnyájan bűnösök vagyunk. Élj, ahogy tudsz. Csak próbálj ne túl sok bűnt elkövetni." (részlet a filmből)
2014. január 9., csütörtök
Isten embere - A sziget (Ostrov)
Mottó: "Mindnyájan bűnösök vagyunk. Élj, ahogy tudsz. Csak próbálj ne túl sok bűnt elkövetni." (részlet a filmből)
2014. január 8., szerda
Mese, nem csak estére - Balázs Béla: A csend
Hol van, hol nincs...
Odafent azokban a havasokban, melyeknek a gerince szűz rózsaszínt mosolyog, amikor a völgyekbe belefekszik a szomorú este, van egy mély tölcsér völgy, annak is a fenekén egy tó.
Jókora környékét is elkerülik az emberek, mert tündérek lakják a havasokat. Az a tó pedig a közepén van és abban lakik Csend.
Meredő sziklák elfogják a szálló felhőt, hogy az árnyékuk nesze se hallassék a völgybe; lent pedig szakállas, vén fenyők állják körül a tavat, tárt karokkal nehéz zöld függönyöket tartván, hogy szellő se érje. Nem rezdül azon soha egy fodor és nap se éri azt máskor, hanem csak álló délben, mikor egy szempillantásra megáll a világ órája. Sötét violaszínű a tó tükre, hanem a fenekéről csendes bíborizzás szivárog fel, mert ott van a gyönyörű nagy vörös korallpalota.
Abban a nagy vörös korallpalotában lakik a Csend, mióta a világ. Ő a legszebb, legfiatalabb a tündérek között, mert régibb valamennyinél és még egész fiatal volt az Isten, mikor őt teremtette. Neki van a legédesebb mosolygása, a legmélyebb tekintete is bűbájos, átlátszó fátylakba takarózva jár.
Gyakran kiszáll a tóból és lábujjhegyen lejön az embervidékre. A fűszál nem hajlik meg a talpa alatt, ahova pedig jártában ráborítja bűbájos, átlátszó fátylait, ott nem zúg az erdő, elhallgat a patak és nem dong a bogár. A mezőn pedig a barom dermedten csodál maga elé, hogy meg ne rezdüljön a nyakán a kolomp és a kutya a két első lába közé fekteti le a fejét.
Hát egyszer ily jártában egy borongós este kiért az erdő szélére. Ott is megpillantott egy kis nádfedeles viskót, amelyiknek az ablakában éppen kigyúlott a világosság. Odalopódzott a kunyhóhoz, körül leselkedett, aztán bekandikált az ablakon. Alacsony paraszti gerendás szobát látott, beteg öreg asszonyt szalmaágyon és egy siheder fiút, aki az asztalra könyökölt és az imént meggyújtott mécsesbe bámult bele.
A tündér rajta felejtette a szemét. Olyan nyakigláb, sovány, ügyetlen mozgású legény volt; olyan haloványképű, akinek összeszorul az ajka és a barna nagy szeme szüntelen forog, mintha tartana valamitől.
Hát nyugtalan lett a legény nemsokára. Felállt a székről és tétovázva nézett a fekete ablakba.
"Mi lel fiam?" - kérdezte halkan a beteg asszony, mert fájt neki a beszéd.
"Milyen csendesség lett odakint édesanyám."
"Bár csak bejönne már."
A fiú összerezzent és ijedten nézett körül a szobában. "Milyen hangosan ketyeg az óránk! Soh'se hallottam még így."
Hallgatták az óra nyugtalan ketyegését, aztán megszólalt az öreg asszony: "Péter fiam, menj ki az erdőre és hozz egy marok rőzsét, fázom. Hanem soká ne maradj, ha még életben akarsz meglátni, mert érzem, hogy a végét járom."
Szó nélkül kifordult a fiú a szobából, aztán futásnak eredt és meg sem állt az erdőig. Lelkendezve, nagy zajjal törte, szedte a rőzsét, köhécselt és fütyörészett és nem mert körülnézni a sötétben. Hanem mikor volt már egy marokra való, csak kihullott a kezéből és leült egy fatörzsre és a térdére lógatván a fejét, sírt-sírdogált, amíg belezsibbadt. Egyszer csak azt érzi, hogy selyem-puha, hűvös-könnyű fátyol borul rá. Erre fölkapja a fejét, hát ott áll előtte a tündér.
Fehérebb volt a karja a holdsugárnál is, mint a kivetett hálót tartotta az átlátszó bűbájos fátylat, amelyik a fiúra borult. "Jól esik, Péter?"
"Jól esik" - hebegte rémülten és nem tudta elfordítani a szemét, csak nézett merően a violaszínű mély szemekbe, amelyek fenekéről csendes izzás szivárgott fel. Onnan értett, mintha tiszta beszéd volna. Mert a tündér ajka meg nem nyílott és hangja nem hallatszott.
"Én kiveszem a szívedből a fájdalmat Péter, ha szeretsz engem."
A fiú a melléhez kapott, mintha védeni akarná. "Hazamegyek anyámhoz, tüzet kell rakni, fázik" - avval felállt.
A tündér akkor hátrahajtotta a fejét, csábító mosoly vonaglott az ajkán és a pillái alól nézett rá: "Énhozzám gyere Péter - szeretlek."
És Péter érezte, hogy fonódnak köré selyempuha illatoshűvös fátylak, hogy altatják el a fájdalmát és húzzák egyre közelebb a tündérhez és egyszer csak látja, hogy a házuk az édesanyjával, meg körül az egész ismerős vidék távolodni kezd és süllyedni a messzeségbe, mintha felhőbe borulna. Ettől aztán úgy megijedt, hogy hirtelen erővel kiszakította magát a fátylak közül, felkapta a rőzsét és futott haza inaszakadtából. A tündér bánatosan mosolyogva nézett utána.
Nem szólt Péter az anyjának semmit, csak lehajította a rőzsét a kemence elé és rakni kezdte a tüzet.
"De nagy zajjal vagy fiam" - szólalt meg az öreg asszony. - "Mi lelt? A szemed is olyan meredt, mintha csudát láttál volna."
Péter elpirult, de csak szótlan maradt.
"Gyere ide fiam, hadd búcsúzom el tőled, mert ütött az én órám. Holnap elindulsz te vándorútra. Látod-e ott a tűzhely fölött azt a tarisznyát? Abból ki nem fogy a régi kenyér, míg újat nem találsz. Hanem hagyok neked annál nagyobb kincset. Mert nagyobb baj az éhségnél az elhagyatottság." Az asszony sóhajtott, mert belefáradt a beszédbe. Aztán folytatta: "Nesze itt ez a karikagyűrű, húzzad az ujjadra."
Feljajdult Péter: "Édes anyám nagyon fáj ez a karikagyűrű az ujjamon. Úgy fáj, mintha a szívemre vertek volna abroncsot."
"Tudom fiam, hogy fáj, de csak tűrjed, mert ez csodagyűrű. Meg nem szabadulhatsz most már tőle, amíg annak az ujjára nem húzod, akit mindennél jobban szeretsz a világon. Ujjadon a gyűrű, szíveden az abroncs addig. Hanem ha annak az ujjára húzod, akit mindennél jobban szeretsz, akkor nem leszel többé elhagyatott, akkor azt soha el nem veszítheted." Az asszony megint pihent egy kicsit a beszédtől. "De vigyázz rá fiam, hogy kinek adod, mert ha nem az igazi, megölöd vele. Az van ebbe a karikagyűrűbe." Az öreg asszony visszafeküdt a szalmára. "Áldjon meg az Isten fiam" - és behunyta a szemét.
Péter akkor rávetette magát az anyjára és rémülten rimánkodott: "Nem kell nekem a tarisznya, édesanyám! Nem kell a karikagyűrű se. Ne hagyjon egyedül édesanyám. Félek a csendtől!"
Az öreg asszony behunyt szemmel mosolygott: "Félsz?"
"Ne hagyjon egyedül édesanyám. Úgyis magát szeretem mindennél jobban a világon!"
Az öreg asszony csak mosolygott behunyt szemmel és csóválta a fejét.
"De igen, igen!" - kiáltozta erőszakosan Péter és vörös lett az arca, avval lerántotta a gyűrűt az ujjáról és ráhúzta az anyjáéra.
Az öreg asszony csak mosolygott behunyt szemmel és nem mozdult többet.
Nagy csendesség lett a szobában. Az óra megállt, a tűz a kemencében elhamvadt és a mécses lángja nem lobogott, mintha megfagyott volna.
Péter felugrott és az ajtóra meresztette a szemét; úgy rémlett neki, hogy valaki belépett. Aztán tétován félve nézett vissza az anyja arcára. Ilyen békés tiszta mosolyt sohase látott még rajta. Összeszorult az abroncs a szívén. Ott ült a tündér az ágy szélén, gyönge kezével simogatta az asszony fehér homlokát és Péterre mosolygott:
"Péter add nekem a karikagyűrűt." A fiú rémülten nézett az ujjára: hát ott volt a gyűrű. Csak feljajdult erre és kifutott a szobából. A tarisznyát a falon hagyta, az ajtót is nyitva hagyta. Csak rúgta a földet hosszú sovány lábaival: neki a rétnek, aztán be az erdőbe! A baglyok nyíva röppentek fel előtte és a megtaposott kígyók sziszegve nyúltak utána. A sűrűbe besütött a hold és az ezüstfehér foltok körül a mohán kiterült bűbájos fátylak voltak és mint a hálók hullottak köréje és a kusza fekete ágak utána nyúltak és belekapaszkodtak. Péter csak futott, azt hitte, fut valaki utána csendesen, lábujjhegyen, hogy a fűszál se hajlik a talpa alatt.
Végre majdnem összetörte már az abroncs a szívét és a térde roskadozott, de aztán szürkült már a hajnal és a cinkék fütyörészni kezdtek. Akkor könnyebbséget érzett Péter. Nemsokára kiért az országútra. Hideg hajnali szél csapott az arcába és a távolból ostorpattogást hallott. Attól is könnyebbséget érzett Péter. Leült hát egy mérföldkőre pihenni.
Azután körülnézett figyelmesen és vizsgálta a sürgönycölöpöket, a közeli falu tornyát meg a távoli halmokat. Még a homlokát is összeráncolta, úgy vizsgálta, mégis eszébe jutott az este és nemsokára sürgönycölöpökről, falu tornyáról, távoli halmokról a tündér mosolygása rémlett feléje.
Akkor kavicsokat szedett és az egyik oszlopnak hajigálta, hogy megdobja. Vigyázva célozott és számolta, hogy tíz közül mennyi talál. De mindig kevesebb talált és kezdte már újra megszállni a rémület, amikor hangos dalt és zengő harmonika-szót hallott közeledni.
Arra nézett, hát egy derék szőke legény jött jó lépkedve, hogy az út porzott a talpa alatt. Nagy könnyebbséget érzett Péter, ha csak a harmonikás jókedvű, piros képére nézett. Mikor pedig az dalolva elmasírozott mellette, lehorgasztott fejjel, szó nélkül ballagni kezdett az oldalán, egyszerre lépkedvén vele a nótára.
A szőke legény haladt tovább. A nótát se hagyta abba, csak fél szemmel sandított kíváncsian az új cimborára.
Végtére megszólalt: "No te ugyan fázós legényke lehetsz, hogy most is olyan halovány a képed és úgy vacog a fogad."
"Nem vagyok fázós." - Péter egyre csak a csizmája orrát vigyázta, egyiket a másik után nyújtogatva előre.
Kisvártatva megint megszólalt a szőke: "Hogy hívnak, te halovány képű?"
"Péternek."
"No engem meg Pálnak. Hát aztán velem tartasz?"
"Igen."
Szótlanul ballagtak egy ideig, aztán megint a harmonikás szólalt meg. "Csendes legény vagy te Péter."
Vörös lett erre a Péter arca: "Hogy én csendes legény volnék?!" - kezdett hangosan kiáltozni. - "Dehogy vagyok én csendes! Nem vagyok én!" - és hadonászott a hosszú sovány karjával. - "Csuhaj, azt a hétszentséges szűzmáriáját." - Aztán hirtelen elhallgatott.
A harmonikás csak álmélkodva nézte. - "No én csak furcsa Péternek hívlak ezentúl, mert furcsa legény vagy te. Nem bánom hát - egy kenyérnek két fele van, gyere velem vándorolni."
Szótlanul ballagtak megint tovább. Ragyogó meleg nap emelkedett a hátuk mögött az égre és a fehér országút úgy vakított, hogy csak az előttük nyúló árnyékukba tudtak belenézni. - "a tied hosszabb mint az enyim" - mondta Pál. - "Olyan, mint egy csámpás gyík" - és nevetett rá.
"A tied olyan mint egy teknősbéka.
"No Péter, dalolj már most velem, ha nem vagy csendes."
Avval rázendített a harmonikán, de ahogy Péter elkezdett dalolni, csakhamar rászólt: "Ne ordíts olyan istentelenül, hallod-e, mert elrontod a nótámat!" - Péter elhallgatott, akkor meg azt mondta: "No csak ne lógasd mindjárt az orrod, ha egy szót szólnak - hé! Gyere, gyere, te furcsa Péter!"
Mentek mendegéltek, sok földet bejártak. A pirosképű Pál dalolt nagy házak udvarán és harmonikázott kis kocsmákban a táncolóknak, úgy keresték meg a kenyerüket. Hol volt, hol nem volt. Akárhányszor nézett utánuk a kapuból egy gazda, mondván: "Kár az ilyen két derék legénynek csavarogni. Álljatok be hozzám szolgálatba." De ők rá se hederítettek.
Péter legjobb szeretett kocsmában lenni, kivált vasárnap este, mikor döngött-csörgött, mint a pokol. Pál egy hordó tetején ült a sarokban, húzta a harmonikát és nevetett, komázott a legényekkel. Péter pedig ott állt mellette a falnak támaszkodva, mozdulatlanul.
"El ne ereszd azt a falat hékás, mert eldűl" - szóltak oda neki az egyik asztal mellől. Meg ilyen szó hangzott, hogy: "Hallod-e te harmonikás, hol szedted ezt a halványképűt, olyan ijedten jár körül untalan a szeme, mintha darázs kerülgetné az orrát."
De erre aztán visszaszólt Pál: "Ne bántsátok a cimborámat emberek, mert velem gyűlik meg a bajotok!"
Később már a legények közé ült, hogy elfelejtse a gyűrűt az ujján, az abroncsot a szívén. Hangosabb volt valamennyinél és sokat ivott, pedig hamar a fejébe szállt a bor. Pál csak mosolyogta a hordó tetejéről.
Odaszóltak neki az asztal mellől: "Hallod-e harmonikás, furcsa legény ez a te cimborád. Úgy zajong, hogy majd felveti a kocsmát, de mosolyogni még nem láttuk."
"Hadd el!" - felelte Pál
Éppen egy álló esztendeje vándoroltak már együtt, mikor egy helyt vasárnap éjféltájban egy ragyásképű, kis feketeszemű ült Péterrel szemben.
Szótlanul hasalt a pohara mögött, hogy az álla majd az asztalt érte. Csak elnézte Pétert, hogy nem fér a bőrébe, végre azt mondja neki lassan:
"Ne ordíts meg hadonássz te olyan nagyon. Nem neked való a kocsmázás. Inkább való neked a csend."
Fejébe szökött erre Péternek a vére. Felugrott a padról és rávágott a ragyásra.
No, csendesség lett erre az ivóban, hogy a szomszéd nádasról behallatszott az éji madár rikoltása.
A ragyás felállt lassan és odalépett Péterhez. Pál meg halkan lecsúszott a hordó tetejéről. A ragyás megmarkolta Péter mellényét: "Mért volt ez, te halványképű?" - és felemelte az öklét. Hanem Pál félrelökte vállal: "Én rám is várj, hé!"
No, szörnyű ordítás támadt erre. Összeröffent az egész legénység és csúnya nagy verekedés kezdődött. Péter csak álmélkodva nézte leeresztett karral, mintha semmi köze se volna hozzá. Azt se tudta, hogyan került közibük. Hanem a nagy kavarodásban egyszer csak látja, hogy mellbevágja a ragyás az ő cimboráját és az összeroskad. Közibük ugrott akkor, mintha csak valami bokrok volnának, fölkapta Pált a vállára és körülcsapott a hosszú sovány karjával, utat is nyitott az ajtóig, csak mint valami ágbogak között. Aztán uccu ki az éjszakába.
Reggelre kelve letette végre egy hancsik mellett. De nem soká kellett Pált költögetni. Mikor a fényes nap az arcába sütött, mindjárt kinyitotta a szemét. Elébb a harmonikája után nyúlt, hogy nem törték-e össze. Aztán fölkelt, leverte a port a nadrágjáról és azt mondta: "No ez is megvolt, gyerünk tovább".
Mentek hát, mendegéltek. Olyan gyönyörűen mint az arany sárkány szállt fel a nap. De Pál hallgatag volt.
Péter aggódott: "Fáj-e még az ütés?" - kérdezte végtére.
"Már el is felejtettem."
Péter aprózta a lépést és nyugtalanul nézett jobbra-balra: "Szólalj meg hát, vagy gyújtsunk rá egy nótára." El is kezdte mindjárt. De a harmonikás megfogta a kezét: - Csendesen Péter. Minek mindig az a hejehuja. Ballagjunk csak úgy egymás mellett."
Csak úgy ballagtak hát egymás mellett. Péternek úgy rémlett, hogy jő valaki a hátuk mögött suhanó lépéssel, de nem mert hátranézni.
Elérkeztek egy rengeteg erdőbe. "No," - mondja Pál - "üljünk le itt az árok partjára déli pihenőre. Szép pipacsok vannak itt."
Mikor leültek egymás mellé, azt kérdi Péter lesütött szemmel: "Mért nem tréfálsz meg dalolsz mint máskor?"
A harmonikás ránézett hosszan és ezt felelte: "Mert az jutott eszembe te furcsa Péter, hogy mi barátok vagyunk."
Erre a szóra Péternek a szívén úgy összeszorult az abroncs, hogy elfordította az arcát. Nagyot hallgattak.
Aztán megszólalt megint Pál, mondván: "De tündöklő, fényes ez a mai nap. Nem lebben árnyék, még csak a pillék se röpködnek. Mind leült a maga virágjára."
Péter erre hirtelen felállt és körültekintett pislogó bizonytalan nézéssel: "De hallatszik ma minden!" - szólalt meg, de olyan halkan, hogy Pál alig értette a szavát. - "Idehallik a kocsizörgés a harmadik határból és ha egy makk hull le bent az erdőben. Mintha üvegből volna a világ."
Aztán megint nagyot hallgattak. Egyszer megszólal Pál: "Hallasz-e olyan muzsikát, mintha száz kicsiny meg nagy ezüstharang csöngene?"
"Nem," - felelte Péter és félénken nézte a harmonikást.
Arra jött éppen egy parasztember.
"Nem tudja kend megmondani, micsoda harangozás az, amit az erdőből hallok?"
"No ha hallja kend, akkor ritka ember kend."
"Micsoda harangozás az?" - türelmetlenkedett Pál.
"Már csak a Muharos lesz az."
"Ki az a Muharos?"
"Ennek a rengeteg erdőnek a közepében van egy nagy hegy, annak a tetejében lakik egy óriás..."
"Nem mutatná meg kend az útját?" - vágott a szavába Pál egyre türelmetlenebbül.
"Nincs oda út. Induljon a hang után, ha hallja. Indulok én is a magam útján," - avval rántott egyet a tarisznyáján és elindult.
"No te furcsa Péter, gyerünk Muharoshoz."
"Ne-ne-ne menjünk," - dadogta Péter, - "messzi van még a város, gyerünk tovább."
"Márpedig én nem megyek tovább, amíg meg nem tanultam ezt a nótát. Te meg ha szeretsz engem, velem jössz."
Még jobban összeszorult Péter szívén az abroncs erre a szóra. Csak elindult a harmonikás után.
Mikor már jó mélyen haladtak a sűrű, zöld sötétségben, megkérdi Pál:
"No te furcsa Péter, hallod-e már a muzsikát?"
"Hallom."
Egyszer csak elértek egy nagy hegy tövibe, "Ide kapaszkodjunk fel" - mondta Pál. "Mert úgy hallatszik ide le, mint az orgona a templom kórusából."
Nagy üggyel-bajjal kapaszkodtak a meredek, éles sziklák között. Meg-megálltak pihenni. Olyankor Pál hallgatódzott, aztán felállt mondván: "Gyerünk Péter, siessünk." Péter meg se szólalt.
Végre felértek egy kis laposra. Nagy, sötét kövek álltak kétoldalt, szembe kilátás volt a napos rónaságra. Hanem a hátuk mögött a sziklafalban árnyékos, hűvös nagy barlang szája nyílott. Onnan ömlött ki a zene.
Hát megfordultak és beléptek a kapuja alá. Olyan óriási cseppkőbarlang volt, hogy a boltja meg háta sötétségbe veszett. Száz rózsaszínű meg sárga, átlátszó cseppkőoszlop, vékony meg vastag, nyúlt a padlóról fel a kupola sötétségébe. Az óriás Muharos ott állt a közepében. A két vállára omlott le a fehér haja. Az övén volt keresztülhúzva a fehér szakálla. A szemöldöke olyan hosszúszálú volt, hogy alig villogott ki alóla a szeme bogara.
A bal kezében nagy ezüst kalapácsot tartott, a jobb kezében meg egy kicsit. Azokkal ütögette a vékony meg vastag, rózsaszín-sárga átlátszó cseppkőoszlopokat. Az egész barlang reszketett a leggyöngébb hangra is.
Látta az öreg Muharos a két árnyékot becsapódni a barlang száján. De még egy ideig ütögette az oszlopokat, amíg befejezte az áriát. Mikor pedig lassan leeresztette mind a két karját, fölnézett a sötét kupolába és mozdulatlanul figyelte, hogy zeng utána a barlang, amíg egészen el nem hangzott. Azután a balkezébe fogta mind a két kalapácsot, a jobbat pedig, a tenyerét elébb a combjához törülvén, a jövevények felé nyújtotta: "Isten hozott legények, kerüljetek beljebb".
Pál belecsapott a tenyerébe: "Adjon Isten jó napot kendnek is".
Péter egy lépéssel hátrébb állt és nem szólt semmit.
Az öreg hosszan végignézett rajtuk, azután azt mondta: "Meleg nap van máma. Üljetek csak oda az asztalhoz a bejárat alatt. Jól esik majd egy kis ital. Onnan leláttok az egész napsütötte világra, magatok meg hűvösben vagytok." Avval elindult a barlang feneke felé.
Sötétzöld, egy darab ragyogó kőből faragott asztal volt az; ugyanolyan három karosszék állt körülötte. Leültek a legények jobbról és balról és olyan csendesen kuporogtak a nagy kőszékekben, mint két megszeppent gyerek.
Hamarosan visszajött a vén Muharos. Szikrázó hegyi kristályból csiszolt nagy korsót hozott teli sötét vörösborral és három szikrázó kristálykelyhet. Mikor letette az asztalra, megcsendültek, mint a citera. Azután a legények közé ült és töltött: "Nohát éltessen az Isten. Ritkán talál ide hozzám ember".
A koccintás úgy csengett, mint hirtelen elfojtott csengő leánykacagás és Péter kezében megrezdült a kristálykehely.
"Nem ittam még ilyen erős, illatos bort", mondta Pál. "Olyan, mintha a föld szívevére volna."
"Olyan" - bólintott rá a vén Muharos. "Hanem a te halovány cimborád nem az ízéért issza, hogy egy hajtásra issza."
Aztán nagyot hallgattak. Az öreg egyre töltögette a poharakat, végre megkérdezte: "Mi járatban vagytok?"
"Csak vándorolunk. Bejárjuk a világot."
"Miért?"
"Nem tudom. Hajt a vágy." Azután hozzátette szerényen. "Ide nótát tanulni jöttem, ha megengedi."
A vén Muharos nem felelt, hanem Pétert figyelte hosszan, aztán megkérdezte tőle: "Hát téged mi hajt?"
"Nem tudom" - felelte az és lecsüggesztette a fejét; hanem akkor a kelyhe fölé hajolt, ahonnan kerek, bíborsötét szem nézett vissza rá. Akkor behunyta a szemét és a homlokát a hideg kőasztalra fektette. A vén Muharos pedig csendesen Péter tarkójára tette a kezét.
Pál erein végigcsurgott a bor. Hátravetette magát a kőszékében, de le nem vette a kezét a kristályról, úgy nézett ki táguló szemekkel a messze vidékre.
"Vén Muharos" - szólalt meg mámorosan - "úgy hever alattunk ez a mozdulatlan, napos rónaság, mintha tündöklő selyemből volna szőve."
Füzespartú, csillogó folyók kígyóztak keresztül rajta; fehér gulyák deleltek és imitt-amott cserepes, meg nádfedelű faluk, szintén mint összebújt nyájak hevertek a napon. Halmok és völgyek és a távolban tornyos, kéményes városok füstje keveredett el a messzeség sugaras párájával.
"Lám, öreg Muharos, ha erről a kőről, mint egy trónusból, az egész világot láthatnám, így, sose kívánkoznék le innen, hogy megnézzem, mi van ott a hegyek mögött. Hallga csak! Nem zúg az erdő és nem zörög a haraszt. A gulya lehevert, hogy meg ne csörrenjen a kolomp és a kutya a két első lába közé fekteti a fejét. Milyen nagy csöndesség bontja fölénk a szárnyait!"
"Közeleg a dél," - mondotta Muharos. Levette Péter fejéről a kezét és felállt. - "Be kell harangoznom. Hallgasd, harmonikás és tanuld meg, ha tudod." - Avval belépett a barlangba.
Nemsokára megkondultak az első nehéz, nagy ütések. Mintha a föld közepéből jött volna a hang és maga a föld szólalt volna meg. Azután beleszikrázott a vékony oszlopok csilingelése. Pál behunyta a szemét és az asztalra könyökölt, a két ökle közé szorítván a fejét.
A harangütések, mint a ragyogó aranykerekek gördültek végig, egy a másik után a mozdulatlan, napos rónaságon.
Mikor az utolsó is végig gördült és belefoszlott a reszkető párába, nagy csendesség lett. A vén Muharos megállt az ajtóban és a két legény még úgy ült ott mozdulatlanul, az egyik a homlokát az asztal lapjához szorítva, a másik a fejével a két ökle között.
"No megtanultad-e, harmonikás?" - szólalt meg az öreg kisvártatva.
Pál felrezzent, mintha álomból ébredt volna; aztán felállt, lekötötte a hátáról a harmonikát, megforgatta a levegőben és úgy elhajította, hogy nagy ívben röpült le a hegyről a mélységbe, még szólt is egyet röptében, mintha sóhajtott volna; azzal sápadtan visszaült a helyére Pál és felhajtotta borát. Péter rémülten felkiáltott: "Pál!"
"Nem vándorlunk többet, cimbora! No, te vén Muharos, eldobtam a harmonikámat. Befogadsz-e tanulóinasnak?"
"Be."
Pál hátrafeküdt a székében; boldog volt és mámoros. "Látom most már innen az egész világot. Mért reszketsz úgy, te furcsa Péter, mint a nyárfalevél? Nézz le, itt van elébed terülve, mint egy hímzett selyemkendő."
"Gyerünk innen," - hebegte Péter.
"Minek csavarognánk? Ha igazán szeretsz, itt maradsz velem csendesen a vén Muharosnál."
Péter szívén az abroncs úgy összeszorult, hogy megmarkolta a karikagyűrűjét.
"Mindennél jobban szeretlek téged. Gyere innen."
Pál félig lehunyta a szemét és mámorosan mosolygott: "Hallga, te furcsa Péter, elült minden zaj. Egy fűszál se rezzen, egy nyugtalan gondolat se rezdül az egész napfényes világon. Megállt a világ órája."
"Itt a dél," - mondta csendes erősen a vén Muharos.
Péter hirtelen áthajolt az asztalon és Pál ujjára húzta a karikagyűrűt. Az behunyta a szemét, a keze lecsúszott a kristálykehelyről és mámoros-csendesen mosolygott.
A nagy kristálykorsóban pedig, az asztal közepén füstölni kezdett a vörös bor. Bíbor párák emelkedtek lassan gomolyogva és lebegő, átlátszó fátylak voltak és bennük a tündér. Péter felé tárta, borította a bűbájos bíborfátylakat: "Péter, add nekem a karikagyűrűt."
Az ujjára néz Péter, hát ott a gyűrű. Csak följajdult erre, egyet fordult és rohant le hanyatthomlok a hegyről. Vissza se nézett többet se Pálra, se a vén Muharosra. Futott, futott keresztül az erdőn, végig az országúton. Futott, futott tanyák mellett el, falvakon keresztül. A kutyák az inába eredtek és a gyerekek hujántottak utána. "Nézd a bolondot! Boszorkány űzi! Vigyázz, hé, mert elveszted a lábad."
De Péter csak futott, mert azt hitte, fut valaki utána suhanó léptekkel, melyek alatt a fűszál se hajlik.
No de elérkezett egy nagy városba. Olyan nagy volt ott a szekerek zörgése és a kéményes gyárak robogása, hogy majd megsiketült és a zsivajgó emberáradat majd leverte a lábáról. Nagy könnyebbséget érzett ott Péter. Álmélkodva nézelődött körül. És irigykedett azokra az emberekre, hogy bár ő is találna valamit, amiért úgy kiabálhasson és hadonászhasson. Minduntalan a legzajosabb gyárak között kóborolt.
Rászólt az egyik ajtóból egy bőrkötényes, kormosöklű: "Hallja, hé, mit ácsorog maga itten, talán bizony munkát keres? Jöjjön csak be, jöjjön, éppen gazdátlan az egyik üllő."
Összerezzent Péter a szóra és elindult némán a bőrkötényes után, mint a parancsra.
Odabent búgtak a kerekek, csattogtak a szíjak, döngött a kalapács az üllőn és békétlen, izgatott volt a munkások tekintete. Szeretett ott lenni Péter. Hát felcsapott és be is állt mindjárt az üllője elé.
Hát mikor egy hét múlva osztották ki a bért, azt mondja a felügyelő: "Te Péter, mostantól előbbre fogsz haladni," - a többi munkásnak pedig azt mondta: "Lássátok, ez a munkás. Első a műhelyben és utolsónak teszi le a kalapácsot és csurog róla a verejték, úgy dolgozik."
Mikor az este összeültek néhányan a kocsmában, ezt beszélgették:
"Előbbre haladt az a furcsa Péter."
"Én bizony nem irigylem."
"Én sem. Mért is dolgozik az olyan lelkeszakadva."
"Nem telik öröme a munkában, sose fütyörészik."
"Én is azt mondom. Hanem olyan, mintha félne letenni a kalapácsot."
"Olyan."
"Valami furcsaság lehet a dologban. Aztán mindig idejár közénk a kocsmába. Iszik is velünk. Két-három korsóval is megiszik. Mégse tudott még egyikünkkel se megbarátkozni."
"Titka van."
Akkor benyitott Péter és köszöntötte őket halkan: "Adjon Isten jó estét."
"Adjon isten," - felelték a munkások. Péter közéjük ült, koccintgatott és beszélgetett velük, hanem azok csak csodálkoztak rajta; Péter pedig őrajtuk.
Lányok is dolgoztak a gyárban. Este, ha vége volt a munkának, már a nagy téglásudvarban kezdődött a hangos tréfa, cicázás. Volt egy köztük, egy fekete hajú, parázs-szemű, az volt a legszebb. Ilonának hívták és ha dalolva, tapsolva végigtáncolt az udvaron, mind megbolondította a legényt. A legszabadabb szája neki volt, kikezdett mindegyikkel, de valamennyinek fittyet hányt és tudták, hogy csak neki nincsen szeretője.
A gyári lányok irigykedtek rá, hanem azért köréje gyülekeztek, mint valami vezér köré, mert megbecsülték. Olybá vették, mint a legjobb katonájukat a legényekkel való csetepatéjukban és jól esett nekik, ha megszégyenített egy férfit, mint az elégtétel a maguk gyöngeségéért.
Péter is a tréfáló cicázó csoporttal ment ki esténként a gyárból. Szótlanul kullogott néhány lépésnyire mögöttük, amíg csak szét nem oszoltak.
Hát egyszer összesúgtak a lányok. "Nézd a, megint itt jön a hátunk mögött az a nyakigláb, haloványképű."
"Ugyan mit akar, ha olyan fennen hordja az orrát, hogy meg nem szólított még egyikünket se?!"
"Még csak nem is köszön."
"Dehogy hordja az fennen az orrát. Nem látod, hogy lehorgad?"
"Csak bamba szegény, vagy félkegyelmű." Nagyot nevettek erre a lányok.
Ilona akkor lopva hátranézett. Péter éppen egy gázlámpa alatt jött el és a szemük összetalálkozott.
Azt mondta akkor Ilona: "No kezdjek-e egy táncot evvel a málészájúval, lányok?"
A lányok meg biztatták: "Jó lesz! Nagyszerű lesz! Rajta Ilona, rajta!"
"No hát menjetek csak előre és bújjatok oda a második sarok mögé. Én majd bevárom itten. Mire odaérünk már elő is jöhettek nevetni. No hát!"
Ilona nagyot lélegzett, aztán megállt és végig simított a frizuráján.
Odaérkezett Péter, hát rámosolyog Ilona és súgva mondja: "Adjon Isten jó estét."
"Adjon isten, Ilona," - felelte Péter és kezet nyújtott.
A lány meglepetve hallgatta, hogy olyan csendes öröm van a hangjában, mintha már régóta barátkoznának. Azután azt mondja: "Hát olyan ember maga, hogy elébe kell jönni? Mi? Mért nem jön oda soh'se hozzám?"
Egészen odalépett Péter mellé és a karjába akasztotta a karját: "Gyerünk hát, sétáljunk tovább. Azt hiszi maga, hogy nem látom, hogy utánam jár és mindig rajtam a szeme? Mért nem szólított meg?"
"Mert voltak ott mindig mások is," - felelte Péter.
"Úgy-e? Hát mit bántja az magát, ha más is van ott? Egy jó napot csak köszönhetett volna?"
"Nem. Idegenek előtt szégyelltem."
Ilona meglepetve nézett fel a Péter szemébe.
"Mit? Idegenek előtt?... Furcsa maga Péter!... Barna a szeme, ugye?"
"Barna."
Szótlanul mentek tovább egy ideig, hanem az első sarkot már elhaladták és hallatszott a lányok fojtott vihogása.
Akkor Ilona megállt és összehúzta a fekete szemöldökét: "Megálljunk csak!"
Aztán rágta az ajkát és kisvártatva gyorsan mondja: "Forduljunk meg! Ne menjünk itt tovább. Gyerünk vissza."
Avval sebesen húzta visszafelé Pétert.
Befordultak egy sarkon és elérkeztek egy sötét sétakertbe.
"Üljünk le erre a padra," - súgta Ilona. - "Itt nem láthat senki" - és helyet törült a kötényével Péternek.
Mikor már egymás mellett ültek, megszólalt Ilona: "Azt mondta az elébb, hogy idegenek. Hát mi nem vagyunk idegenek egymásnak?"
Péter a lány derekára tette a karját és csodálkozva nézett rá: "Mi ketten?"
Ilona halkan felkacagott és csóválta a fejét: "Hanem, hogy ez milyen furcsa!" - A kezét is a homlokára tette: "No de ilyet!" hanem azért belehajlott Péter karjába.
Azután nagyot hallgattak, hanem Ilona meg-megcsóválta néha a fejét, mert valamin gondolkodott. Végre azt mondja:
"Magának még nem volt szeretője?"
"Te vagy az első," - felelte Péter.
"No, no!" - kacagott Ilona. - "Hát én a szeretője vagyok?"
"Azért szégyelltem mások előtt köszönni neked."
A lány csodálkozva nézte meg Pétert, aztán hozzásimult szorosan.
"Bírsz-e majd velem te furcsa Péter? Bírsz-e majd velem?"
Aztán hirtelen eltolta megint magától és végig-végig nézte fejcsóválva, de hirtelen felkacagott, átölelte a nyakát, a fejét pedig lehajtotta Péter vállára: "És mióta vagyok a szeretőd? Mondd?"
"Emlékszel arra a viharra, amelyik ledöntötte a gyár kéményét? Olyan irtózatos csend járt előtte. A gépház ablakából néztem és egyszer csak a kavargó fekete felhőkben a csapkodó hajadra ismertem. Mikor belehasítottak a villámok, az az átvillanó fehér bőröd volt. Mikor pedig beütött a villám és átrázta a testemet, akkor kifutottam hozzád a viharba. Azóta..."
Ilona behunyta a szemét: "Ilyen forró a te hangod?"
"A minap vettem fehér csonttükröt, meg fehér csontfésűt a fekete hajadnak, ha majd kibontod este. Mert este ha a szobámban vagyok, nagyon szorítja az abroncs a szívemet. De akkor azt gondolom, hogy a boruló sötétség az, hogy a fekete hajad rámborul. Addig gondolom, amíg elszédülök. Úgy tudok aztán elaludni."
Ilona felállt és olyan komolyan, hogy szinte szomorúan azt mondja: "Gyere Péter. Had' bontom ki a fehér csontfésűddel a hajamat".
Akkor Péter is felállt és megcsókolták egymást, aztán összeölelkezve hazamentek együtt.
Másnap előfogták Ilonát a lányok. "No hát mi volt? Mit csináltál vele? Hová mentetek?"
"Hozzá. A szeretője vagyok!" avval hátat fordított és faképnél hagyta őket.
Idő múlott. Együtt ültek egyszer a munkások a kocsmában és ezt beszélték:
"No nem jár többet közénk a furcsa Péter."
"Van jó dolga!" - mondta az egyik és összenevettek.
"De meg is változtatta azt a szerelem. Nem veri már az üllőt olyan istentelenül, hogy csurogna a verejték róla."
"De sőt, mintha munka közben is mindig hallgatódzna."
"No, a kalapácsot se fél most már letenni, hanem ugyan siet vele." És megint összenevettek a munkások és irigykedtek rá.
Esténként a nagy téglás udvaron Ilona várta Pétet. Csendesen várta, nem cicázott, aztán kézenfogták egymást és haza mentek. De csak némaság volt a csendességük, mint a csendesség vihar előtt.
Ha Ilona kibontott haja lobogott körülötte, az volt Péternek a kavargó fekete felhő; ha kivillant a fehér bőre, az volt a felcikázó villám és ha megölelték egymást, az volt Péternek, mikor belerohant a viharba.
Idő múlott és egyre forróbb lett a szerelmük. Nem is gondolt már Péter gyűrűre az ujján, abroncsra a szívén.
Éppen egy félesztendő múlva, egy szombat este hazavitték a bérüket. Hát két nagy kosár vörös patyolat rózsát vásároltak útközben és otthon rózsalevéllel hintették be a szobapadlót és az egész szobát. Rózsalevéllel vetették meg az ágyukat magasra; süppedő, hűvös rózsalevélben feküdtek; felhőben kóválygott a részegítő illat és mint a sötét rubint izzott a kis szoba, mikor besütött a hold.
Láz gyúlt a vérükben és ölelkeztek egész éjszaka.
Mikor pirkadt a hajnal és derülni kezdett a rózsaszoba, bágyadtan hevertek egymás mellett és kibámultak az ablakon. Akkor megszólalt Ilona egészen csendesen: "Pirkad a hajnal. Ugye, mintha rózsalevéllel volna tele föld is, ég is. Az egész világ nagy rózsalevéllel vetett ágyunk minekünk".
Azután hallgatták hogyan nő és derül odakint a reggel.
Ilona azt mondja: "Milyen nagy, győzelmes csendesség van, mintha nem volna kettőnkön kívül élő a világon. Most vagyok boldog. Most! Ne mozduljunk Péter. Tedd vissza a karomra a fejedet."
Hanem Péter nyugtalanul feltámaszkodott: "Mért csendesedtél úgy el Ilona? Ne! Ne hallgatózz! Gyer, ölelj meg inkább".
"Nem, Péter! Hadd a fejedet a karomon. Látod, most boldog vagyok. Ha ölelkezünk, mintha dulakodnánk, hogy korlátokat törjünk le, amik köztünk vannak és mégse tudnánk egymáshoz elérni. De soh'se éreztem magam ilyen egynek veled, mint most. Mintha elsüllyedne minden, ami közöttünk van és ez a csend összemosna bennünket, mint egy nagy folyó. És mintha minket titkolna el ez a csend élet és halál elől. Te nem úgy érzed?"
Péter feltámaszkodott, de nem felelt. Ilona meglepetve és félénken nézte: "Mért nem felelsz, Péter? Hova nézel? Péter felelj, mért változott el úgy az arcod?"
Akkor megszólalt Péter: "Nem úgy érzem Ilona. Nekem összeszorul tőle az abroncs a szívemen."
"Édes Péter, mi lelt?"
"Ha Csend rámborítja a fátylait, akkor én köröttem elsüllyed minden, mintha ködbe borulna, nemcsak az, ami köztünk van. Akkor anyám és a harmonikás és a vén Muharos és te és minden elsüllyed, mintha soh'se éltetek volna, hanem csak álmodtam volna rólatok."
Ilona félénken hátrébb húzódott Pétertől és majdnem sírva mondta: "Péter, Péter, hova nézel!"
"Mikor a tündér felém tárja a fátylát, akkor azt érzem, hogy örök havason élek ezer évek óta és minden bajom és örömöm csak tűnő álom volt. Akkor elmúltok mellőlem, akiket szeretlek, mintha rég meghaltam volna. Akkor azt érzem, hogy sohase volt dolgom emberekkel, hanem csak örök csendes tündérekkel, akik ezer évek óta szállnak és kelnek körülöttem a végtelenségben."
Ilona arcán lassan csordultak le a könnyek. "Péter," - mondotta, - "nem is engem szeretsz te akkor mindennél jobban a világon."
Úgy összeszorult erre a szóra Péter szívén az abroncs, hogy megmarkolta a gyűrűt az ujján: "Ilona, Ilona, mért mondsz ilyet?! Hát nem látod? Hiszen nem akarom, hogy elvegyen a csend. Azért mondtam: gyere, ölelj meg, Ilona!"
Ilona lassan csóválta a fejét és a becsukott pillái alól szivárogtak a könnyek.
Akkor hullott be hangtalanul pendülve az első napsugár az ablakon: millió porszem szikrázott benne és ezüsttel áttört fátyol volt.
Péter rettegve ölelte magához az asszonyt: "Ilona, Ilona!"
Hanem annak hátracsuklott a feje, hogy a fekete haja leomlott a vörös rózsalevelekre és a csukott pillái alól egyre szivárogtak a könnyek.
Péter hirtelen Ilona ujjára húzta a gyűrűt.
Akkor a napsugárban megjelent a tündér; ezüsttel áttört szikrázó fátylát Péter felé tárta és puha, édes mosoly vonaglott az ajkán: "Péter, add nekem a karikagyűrűt."
Péter leeresztette az asszonyt a rózsalevelekre és az ujjára nézett, hát ott volt a gyűrű.
Feljajdult erre és ruhát is alig kapkodott magára futtában, úgy menekült ki a szobából, ki a városból és kimenekült volna a világból is.
Elkerülte most már a tanyákat is, még az országutakat is és azt mondta: "Mi kereső volnék én most már az emberek között. Kinek adhatnám most már a gyűrűmet, ha elvesztettem az anyámat is, harmonikást is, meg Ilonát is? Inkább megyek a vadállatok közé. Ha szét nem tépnek, majd csak összetöri az abroncs úgyis a szívemet."
Úgy kódorgott Péter erdőn meg réten, mint a vad és el akarta magát emészteni.
Hanem egy este nagyon csöndes vidékre ért és akkor távoli kápolnaharangszó ütötte meg a fülét. Arra fordult arccal, mert olyan édes tiszta volt az a harangszó, hogy jól esett Péternek mint egy ital friss víz. Elindult hát a hang irányába.
Három nap meg három éjszaka ment és egyre csengett távolról halkan az édes tiszta harangszó.
Az első nap olyan néma vidékre érkezett, hogy ott a fűszál se zizzent és a lépése se hallatszott.
A második nap olyan vidékre érkezett, ahol nagy lepkék szálldogáltak, úsztak a levegőben és halkan énekeltek, hanem százszor szebben, mint a madarak.
A harmadik nap olyan vidékre érkezett, ahol a rétek teli voltak óriási virágokkal és mikor Péter elment közöttük, akkor halk kórusban énekelt az egész mezőség.
De Péter nem állott meg, hanem csak ment a távoli kápolnaharangszó után és a harmadik nap végével elérkezett egy rengeteg erdőbe...
A völgyekbe éppen belefeküdt a szomorú este. Péter felnézett, hát megpillantja a havasokat, amint szűz rózsaszínt mosolyognak le rá. Csak rajtuk felejtette Péter a szemét és nem állta meg, hogy vissza ne mosolyogjon rájuk szomorúan. A szívére pedig édes, békés búbánat szállt.
Hát elindult Péter fel a havasba. Éjszaka lett, mire elérkezett a közepébe és éppen kisütött a hold. Visszanézett Péter, hát látja a holdvilágban a völgyet és az egész emberlakta rónaságot, melyet elhagyott, mint egy ezüst fátyolon keresztül. Sokáig nézte, aztán nem állta tovább: leült egy fatörzsre és a térdére lógatván a fejét, sírt. Sírdogált, amíg elzsibbadt, hát egyszer csak azt érzi, hogy selyem-puha, hűvös-könnyű fátyol borul rá. Erre fölkapja a fejét, hát ott áll előtte a Tündér: "Isten hozott Péter, elhoztad a karikagyűrűt?" avval odaült hozzá a fatörzsre.
Péter nem felelt, hanem behunyta a szemét és a fejét a tündér ölébe hajtotta. Akkor az mosolyogva föléje hajlott és a hajával lágyan betakarta és az ujjáról lassan lehúzta a karikagyűrűt. Péter akkor nagy mélyet lélegzett és a szívéről lepattant az abroncs.
A völgyre és az egész ismerős emberlakta rónaságra odalent ezüst köd borult lassan. Távolodott és elsüllyedt a messzeségben.
2014. január 2., csütörtök
Kérdések és válaszok
"Ha rájössz, hogy nincs minden kérdésre számodra elfogadható válasz, akkor eljutsz az igazán fontos kérdésekig. " (Pál Feri)
"Én az okos embertől, aki a világot ésszerűen akarta berendezni, mindig óvakodtam. A "common sense" a gyengeelméjűség leggyakoribb változata. Aki nagyon okos, az nagyon fél. De tagadja. Mert attól fél,hogy fél. Én rájöttem arra,hogy a legelső lépés megtanulni szabadon félni. Értelmetlenül félni. ...Ami borzong, az benned a legjobb." (Hamvas Béla)
"A logikám nem tévedett. De én igen." (Tuvok parancsnok, Star Trek Voyager)
"...A mélyen hívő költő, Pilinszky egy beszélgetés során egyszer azt mondta nekem: „Utállak benneteket, »pszi«-vel kezdődő foglalkozásúakat, mert tönkreteszitek az emberi életeket azzal, hogy azt hirdetitek, hogy az élet problémái megoldhatók. Ezáltal az ember ugyanis azt gondolja magában, hogy ő a hülye, mert nem tudja megoldani a gondjait önmagával, a szerelmével, vagy nem tud mit kezdeni az anyjával való kapcsolatával. Honnét veszitek ti ezt a marhaságot? Az élet problémái nem megoldhatók, csak elviselhetők. Te úgy gondolkozol, hogy az életben problémák vannak és megoldásokra van szükség, én meg úgy, hogy az életben tragédiák vannak és irgalomra van szükség” .
.... Ahogy idősödtem, egyre inkább rájöttem, hogy Pilinszky Jánosnak van igaza: nincs minden problémának megoldása. Ne áltassuk magunkat. Vannak helyzetek, amelyeket - jól, rosszul - legfeljebb elvisel az ember." (Popper Péter)
"Én az okos embertől, aki a világot ésszerűen akarta berendezni, mindig óvakodtam. A "common sense" a gyengeelméjűség leggyakoribb változata. Aki nagyon okos, az nagyon fél. De tagadja. Mert attól fél,hogy fél. Én rájöttem arra,hogy a legelső lépés megtanulni szabadon félni. Értelmetlenül félni. ...Ami borzong, az benned a legjobb." (Hamvas Béla)
"A logikám nem tévedett. De én igen." (Tuvok parancsnok, Star Trek Voyager)
"...A mélyen hívő költő, Pilinszky egy beszélgetés során egyszer azt mondta nekem: „Utállak benneteket, »pszi«-vel kezdődő foglalkozásúakat, mert tönkreteszitek az emberi életeket azzal, hogy azt hirdetitek, hogy az élet problémái megoldhatók. Ezáltal az ember ugyanis azt gondolja magában, hogy ő a hülye, mert nem tudja megoldani a gondjait önmagával, a szerelmével, vagy nem tud mit kezdeni az anyjával való kapcsolatával. Honnét veszitek ti ezt a marhaságot? Az élet problémái nem megoldhatók, csak elviselhetők. Te úgy gondolkozol, hogy az életben problémák vannak és megoldásokra van szükség, én meg úgy, hogy az életben tragédiák vannak és irgalomra van szükség” .
.... Ahogy idősödtem, egyre inkább rájöttem, hogy Pilinszky Jánosnak van igaza: nincs minden problémának megoldása. Ne áltassuk magunkat. Vannak helyzetek, amelyeket - jól, rosszul - legfeljebb elvisel az ember." (Popper Péter)
Hiszel önmagadban,
Hiszel a pozitív gondolkodás erejében.
Előadásokra jársz,
Hogy kezedbe vedd az életed.
Újra megfogannak benned
A határtalan lehetősségek látomásai.
Minden a tiéd, csak meg kell ragadnod.
Csupán ki kell tűznöd céljaidat,
Bejelentened kívánságaidat,
Kinyilvánítanod jogaidat.
Ezután felvonulhatsz,
Követelve mindazt, ami téged megillet.
Ram Tzu feltenne neked egy kérdést:
Most éppen mibe csúszott hiba?
(Ram Tzu: Úttalan utakon, 38. vers)
Akár a sarki alkoholistától is...
Mottó:
Ti eszesek,
Mesterért
Egy himalájai
Barlangba
Vagy Thaiföld
Erdeibe
Vonultok.
Ha kevésbé okosak vagytok,
Akkor valami kényelmes helyen
Keresitek őt,
Mint például Ashland, Sedona,
Santa Fe vagy Santa Cruz.
Nem lepődnétek meg,
Ha megtudnátok,
Hogy ő egész idő alatt
Bankotokban ült
Asztala mögött?
Ram Tzu tudja:
Elvárjátok, hogy bölcseitek
Megfelelő egyenruhát viseljenek.
(Ram Tzu: Úttalan utakon 52. vers)
Gyakran említem - mintegy axiómaként - azt a gondolatot, hogy ha jól figyelünk, akár a sarki alkoholistától is kaphatunk olyan tanítást, mely választ adhat egy kérdésünkre, talán még paradigmaváltást is hozhat számunkra. Meglepő helyeken, voltaképpen bárhol, bármi módon kaphatunk személyre szóló üzenetet, bárki válhat mesterünkké egy percre, egy órára, egy hétre...
A felismerés megszületésének pedig ez a története:
Valaha volt egy boltom, és a szomszédba naponta járt kávézni az egyik neves biztonsági cég tulajdonosa. Ifjúságuktól szoros, kikezdhetetlen, ám valamiképp mégis gyerekes barátság fűzte össze őket a helyi maffiavezérrel, no meg a mellettem levő műhely tulajdonosával.
Emberünk szolidan elegáns férfi, nem rejtette véka alá, hogy se cipőt, se nyakkendőt nem vásárol ötvenezer alatt. Házat érő autó, nagypolgári lakás a belvárosban, jacht a Balatonon... számomra az egész figura Ernyei Béla-alteregó, egy cseppet fiatalabb kiadásban.
Épp csak annyi, hogy alkoholista. Többnyire ez is elegánsan. Az a fajta, aki nagyon sokat ihat anélkül, hogy külső szemlélő észrevenné, vezetni is gond nélkül képes, egyébként sincs, aki felelősségre vonná. Mindig van benne valamennyi üzemanyag.
Nem kedveltem, nagyon nem, magamban megítéltem műveletlenségéért, felszínességéért, egész életmódjáért... Olykor mégis elkerülhetetlen csevegésbe keveredtem vele az utcán, így került sor arra is, hogy gúnyolódjon elhíresült kaspómon - szerinte a szemenszedett sületlenségek tárháza -, melyből válogatott bölcsességeket húzhattak a vásárlók (gyakran csak ezért tértek be, hosszú hétvégék előtt evvel töltötték fel zsebeiket...).
Egy nap bejött az üzletbe, és megpróbált beterelni a másfél négyzetméteres személyzeti mosdóba, a vécé, falikút, felmosóvödör és partvis közé. Nem erőszakra, a lehengerlő sármjára épített, és a rutinra. Esetemben ez nem vált be, ám még órákig nálam maradt valami fárasztó világnézeti fejtegetésre. Végül rám parancsolt, hogy húzzak egy bölcsességet, nyomatékul maga tolta elém a kaspót. A helyzet annyira meglepő volt, hogy eszembe se jutott visszautasítani. Húztam hát. Elolvastam, és leesett az állam. Már nem emlékszem, mi állt a papírtekercsen, csak arra, hogy épp az akkori helyzetre világított rá, arcomba tolva saját intellektuális és spirituális gőgömet. Ő pedig rám rivallt, hogy hangosan olvassam fel, és ezt is megtettem. Némán ment ki, de úgy... úgy... Egyenes hátából, kimért lépteiből sugárzott az elégtétel. Én pedig ott maradtam leforrázva, ám a történtek jelentésének és jelentőségének teljes tudatában.
Azóta számos alkalommal - nyilván nem mindig - sikerült megfigyelnem, hogy egy utcán elkapott beszélgetésfoszlány, valahol megpillantott idézet, hétköznapi vagy olykor rendkívüli helyzet tudatosulása ráz fel valami elakadásból, adja meg a választ a talán még meg se fogalmazott, csak bennem motozó kérdésre, vagy éppen a kimondottra.
Tegnap, Újév, újhold és százszoros teremtőnap reggelén, vendégségben ébredve rövid gyakorlásba fogtam. Vidéken élő házigazdánk semmit nem tud a bármilyen mozgással kapcsolatos gondjaimról. Egy darabig szeme sarkából figyelt, majd megjegyezte, hogy amikor sok évvel ezelőtt egy ideig foglalkozott harcművészettel, ő volt a legsutább a csoportjában. Frusztrációjában egy idő után azt találta ki, hogy az edzések után hazaérve, azonnal elvégzi százszor az aznap tanult mozdulatot. Végül a legügyesebbnek bizonyult.
Nem szóltam, de nem is éreztem sértődöttséget. MEGHALLOTTAM, mit mond.
2013. december 25., szerda
Nemzethelyzet 9. - "Színház az egész világ"
Mottó 1.:
"Zene szól, a láng ég.
Kezdődjön a játék.
Szemem pillás függönye fent.
Tapsoljatok majd, ha lement
Urak, asszonyságok."
(Balázs Béla)
Az alábbi darabokat a 2013-14-es évadban ill. 2014. őszén láttam, némelyik már mindig vázlatban marad, a rászánt energiát elsodorta az idő. Másokat utólag írtam ide. Elnézést kívánok e szokatlan, félkész állapotért, ám úgy érzem, inkább így, mint sehogy. Remélem, az itt olvasható foszlányok mégis elegendőek gondolatébresztőül, annak felismeréséül, hogy "ők is mi vagyunk". Éppen ilyenek vagyunk.
Színházba járni pedig manapság egyre inkább érdemes, évről évre több figyelemreméltó vélemény, rendszerkritika és önkritika húzódik be - egyéb lehetőség híján - a Függöny mögé. Pénztárcánkat kímélve, néhány száz forintért főpróbákra menni, lépcsőjegyet venni, vagy az összes ismeretségünket mozgósítva zsinórpadlásról, és akár a zenekari árokból szemlélni az eseményeket. Akinek ilyen lehetőségei vannak, ezúton is szépen kérem, jussak eszébe!
Sütő András - Szász János: Az álomkommandó (Pesti Színház, Sztankay István, Fesztbaum Béla...)
- Mert ha tudni óhajtja, mi történik egy országban, nézze meg, miről hallgatnak az újságok.
- Semmilyen abszurditásnak sehol semmi akadálya.
- Mert Auschwitz nem Auschwitzzal kezdődött…
- Megalkuvással. Tudjuk!
- És a legelső ártatlannal, akit az önkény megtiport!
-Auschwitz nem gázkamrákkal, hanem jelzőkkel kezdődött, szuperlatívuszokkal! A legdicsőbb nemzet, a legszebb, a legbátrabb, legfajtisztább…
- Ön mindig lojális ember volt, bár nem a mi fajtánk.
- Az agresszivitás félelme?
- Igen, az agresszíven paranoiás őrülteké. Rettegnek minden másságtól, rémálmaik támadnak az idegen szótól! Felfalni hát az idegen szavakat – hordozóikkal együtt!
- A szó is öl, nemcsak a golyó.
- Mire való a múlt rémségeit ilyen töményen a torkunkba gyömöszölni? Minek kell ez most nekünk?
- Hogy osztozkodjunk a szörnyűségeken.
- Nem osztozunk. Az én nemzetem is szenvedett. Az nekem épp elegendő.
- Auschwitz után a drámát nem írni kell: hanem megakadályozni!
- Szavak megváltó erejében bíztam, mivel úgy gondoltam: ha bilincsben is az ember: a szárnyas szó isteni erejű. Hát nem az! Nem! Az lehetett a próféták szájából, de mostani állapotunkban a puszta Szó: hiú remény! Andalítás! Önáltatás!
Színház a színházban: román szekus beáll SS tisztnek a darabba, miután megrugdosta az egyik színészt, és közben lerohadtzsidózta. Szekuritatés és SS-keretlegény, ugyanaz. Ahogy Királyhegyi Pali bácsi mondta volt, kis ország vagyunk, csak egy csőcselékre telik. Úgy látszik, a szomszédban is így jártak.
Neonácik felvonulása, akár mint nálunk... vagy éppen nálunk.
Szovjet himnusz szól, hiszen a zsarnokság a náci Németországban, a Szovjetunióban, Romániában, Magyarországon, bárhol a világon egyforma rugóra jár.
Prostituáltak vagyunk, rövidtávú érdekeinkért eladjuk magunkat. Olyan politikai rendszert kapunk, amilyen jár nekünk. Aki azt mondja, hogy nem, az is. Sőt, az a legjobban.
Amikor valaki - itt éppen egy színházigazgató - győzködi a saját lelkiismeretét, aztán az áldozat családjáét is, hogy csak az áldozat érdekében jelentette fel őt...
Az áldozat védőbeszédét - hiába kéri, még elhurcolásakor, mielőtt lelövik - nem mondja el az addig szájhős, dumademokrata társulat. Nem álltak ki, nem tanúskodtak amellett, aki helyettük is tett valamit. Megalkuvás...
Alföldi Róbert - Georg Bücher: Danton halála (Vígszínház, Stohl András... )
- A köztársaság fegyvere a terror, a köztársaság ereje az erkölcs.... A forradalmi kormányzat a szabadság zsarnoksága a zsarnokság ellen.... Az erkölcs csak a terror által érvényesülhet.
A cél szentesíti az eszközt? Az egykori forradalmár bajtársak legyilkolása, vére által teremtett rend rend-e, vagy félelembe dermedt diktatúra? És megint csak áthallás Rákosira, Sztálinra, Orbánra...
A másság megbélyegzése, azért is lincselés jár, ha valaki zsebkendőt használ, mert az nyilván arisztokrata.
- A nép olyan, mint a kisgyerek. Mindent összetör, hogy megnézze, mi van a belsejében.
Forradalmárok egymás ellen. A Marseilles alatt a hideg rázott, s közben legördült a giotin. ... Függöny helyett mindig nyaktiló...
- Ahol véget ér az önvédelem, ott kezdődik a gyilkosság. (Danton)
- Minden ember hedonista. Ki durván, ki finoman. Krisztus volt a legfinomabb. (Danton)
- Mit érne a te tisztességed, ha nem lenne mivel szembeállítani? (Danton Robespierre-hez)
Frusztrált, impotens, életre képtelen erkölcscsősz Robespierre kontra forradalmakba fásult, fizikai élvezetekbe menekülő Danton. Hitler, Rákosi, Sztálin, Orbán...
- Krisztus a saját vérével váltotta meg az embereket, én a saját vérükkel váltom meg őket. (Robespierre)
- Silány hangszer az ember, ha csak egyetlen húrja van, és azon is csak egy hang szól.
A darab végén egyetlen nagy orgiasztikus orgazmussal kompenzálja a nép a testi-lelki nyomort.
Despotizmus. Az egymás ellen fordult forradalmárok valaha iskolatársak, játszótársak voltak. Nem csekély áthallás a Fidszere. Láthatóan a félelem igazgat mindenkit, félelem egymástól, de leginkább a saját árnyékuktól.
- Ha kell, én alávetem magam a nyilvános ellenőrzésnek. (Robespierre) Ismerős lózung, nagyszájú hivalkodás, hiszen nincs ki ellenőrizze. (Pelegrina)
- Elég néhány fejet lecsapni, és a haza fényre derül. (Roberspierre.)
Az érdekből, jó szimattal jó helyre csapódó, ügyesebb csőcselékből lesz az új uralkodó osztály. Hatalomváltás. A többiek szélkakasok, befolyásolhatóak. A lelkiismeretet aprómaggal jól lehet lakatni, a kételyeket legyőzi a kognitív disszonancia.
Törvénytelenségtől se ódzkodik a hatalom, sorsolás helyett kijelölik az esküdteket, akik az előre megrendelt halálos ítéletre voksolnak. Ezt is ismerjük, ugye?
- Nem hittem, hogy meg merik tenni. (Danton) Naivitása lett a veszte. A magát szolgálónak álcázó, kontroll-vesztett hatalom bármit képes megtenni.
Dantonék a kivégzésük előtt arról beszélgetnek, hogyan engedheti ezt Isten? Arra jutnak, hogy attól, mert az ember folyton nyüzsög, hogy igazolja létezését, Istennek nem kell folyton tennie valamit, beleavatkoznia mindenbe, hogy igazolja létezését.
- Aki ideges, az bűnös. Az ártatlan nyugodt marad. (R.)
- Mindannyian elevenen vagyunk eltemetve, 50 évig kapargatjuk a koporsónk fedelét. (Danton) Igen, a csak a pillanatnyi élvezetnek szóló, távlatok nélküli élet valóban ilyen lehet. (Pelegrina)
- Reszketnek tőle, ezért ölik meg. Gyávaságból. (Danton felesége)
A darab különös rejtélye számomra, hogy a szerző 22 éves korában írta...
Pintér Béla és Társulata: Titkaink (Csákányi Eszter, Stefanovics Angéla...)
Pacalkommunizmus és agit-prop, tégla és ügynök, Centrum Áruház és szamizdat, pártvezéri "melegség" és alattvalói pedofília ("mindenkinek van titkolni valója- ahogy a főelvtárs mondja, így mindenki zsarolható, mondom én,) , idegbaj és alkoholizmus, az áldozat azonosulása az agresszorral, szocialista erkölcs és Btk., Kossuth díj és szalagos magnó, Yes Sir, I can boogie és irredenta népdal, táncház-mozgalom és underground ("Bárdos-Deák Ági"), paraszt-e a műparaszt, Pánczél "Aczél" György tetőterasza (utána a büfében felmerült a kérdés, ám én nem hiszem, hogy ő meleg volt, úgy hiszem, szerepösszevonásról van szó), gyilkos öncsonkítás, őszinte szó csak gyerekszájból... Napjaink MAGYAR ÖNBECSÜLÉSI DÍJ-átadója, melyen azok osztogatnak, akik annak idején elvették, s akiktől még korábban szintén elvették... Kollektív elfojtásaink egyenes aránya a privát elfojtásainkkal...
A nézőtérről Kéri László jellegzetes röhögése csapott fel, ám ha nevettünk, csak kínunkban tettük.
Hazafelé egy gyorsétteremben csokis belga gofrit, juharszirupos palacsintát és forró csokit rendeltem. A pultos kislány csodálkozva nézett rám, ám csak annyit mondtam, jelenleg sok(k)hatás alatt állok. Biztatóan elmosolyodott, pedig nem tudhatta, hogy glutén-allergiás vagyok, és hogy ez a rendelés mégis életmentő volt. Azt se, hogy imént a hazáméval együtt család- és élettörténetemmel is szembesültem.
Jegy nincs. Én se avval néztem meg.
Pintér Béla és Társulata: Gyévuska (egyfelvonásos opera, jelenleg Szkéné Színpad)
Egy megrekedt ország drámái...
1942-43.: Korabeli slágerekkel, kuplékkal és irredenta nótákkal elbeszélve - Don-kanyar, Trianon visszaköszön... és az egyéni sorsok.
A darab bemutatója 2003.: Ugyanazok a megoldatlan problémák, nyílt sebek, feldolgozatlan nemzeti tragédiák.
2013. : A tíz évvel korábbi állapothoz képest a szélsőjobb és az antiszemitizmus továbberősödése. (Az előadást követő beszélgetésen Pintér Béla azt mondta, a romló helyzetet ma már két felvonással hangsúlyozná.)
Jegy erre a darabra se kapható. Ám ezekre az előadásokra érdemes beküzdeni magunkat, megnézni akár a többi néző feje fölött lebegve, vagy falhoz lapulva, vagy bárhogyan...
Ízelítő: http://www.youtube.com/watch?v=2RAdfJDpoFM)
Csehov-Ungár Júlia-Zsótér Sándor: Meggyeskert (Örkény Színház, Kerekes Éva, Nagy Zsolt, Békés Itala...)
Meggy volt az kérem az eredeti címében is, csak az a német fordítás bekavart.
Zsótér jelzéseit kevéssé értem (s igazából ugyan ki?), de mondjuk, hogy a meggyesnek kinevezett műanyag pálmafák az elemelést szolgálják, hiszen az örökös csehovi elvágyódás célpontja napjainkban Moszkváról egzotikusabb vidékek felé tolódott át. A koporsószerű mobiltelefon talán a kapcsolatok elidegenedettségét, halálát jelzi, a szobának kinevezett óriási macskafej esetleg az otthonosságot, a melegséget, a búvóhelyet... Vagy mit tudom én, ám nem is ez a lényeg.
A lényeg a tükör, melyet az újrafordított darab mutat nekünk. Privát is, meg nemzetileg. Épp csak a behelyettesítés léptéke eltérő. Mint fent, úgy lent, amint ezt már sok ezer évvel ezelőtt megmondta egy bölcs ember.
Ábrándozunk egy szép jövőről, mesét szövünk az idilli múltról, ringatózunk előre-hátra az álmok tengerén... csak épp ott és akkor ne kelljen lennünk, ahol vagyunk. Köröttünk megy tönkre minden? Á, dehogy! Aki ezt mondja, az vészmadár. Majd csak megoldódik minden, majd csak megsegít bennünket valaki, kívülről vagy felülről... Mi ezt szépen kivárjuk, addig is úgy élünk, mintha minden rendben lenne. Feléljük elődeink munkájának gyümölcsét, feléljük a szívességeket, a kölcsönöket... Szemünket erősen becsukjuk, s bár minden süllyed alattunk, mi csak ringunk, lebegünk tovább. Két kézzel pazaroljuk azt, ami nem is a miénk.
Ja, hogy tehetnénk mi is valamit? Hogy ehhez a cselekvéshez még segítséget is ajánlanak? Ja, hogy a megoldást az kínálja, akit mi vészmadárnak gondolunk, no meg alattunk valónak, hiszen csak egy paraszt? Mi (kiválasztottak) nem piszkoljuk be nemesi kezeinket munkával, nem fárasztjuk másoknál értékesebb elménket praktikus gondolkodással. Hogyisne, még a végén áldozatot kéne hozni, valamit el kéne engedni (s hogy végül akkor is el kell, ha nem akarjuk - ám ezt be nem látjuk), valami szokatlant kéne tenni, újba kéne fogni, valamiért felelősséget kéne vállalni. Ugyan, hiszen kell az energia az álmodozáshoz, a másoknak utat mutatáshoz. Így kell élni, csak így érdemes! Mások kontójára.
... S ha már nem tart tovább, akár meghalni is?
Jó volt a nézők között a sok fiatal. Húszas egyetemisták, harmincas bankfiúk - a ruhatár felé - lelkesen tárgyalták a darab történéseit. Valahogy mindenkiben megérintődött valami.
Utóhang (2014. január 5.)
... Lehet egy kérdéssel több? :)
Ha már az előadás alatt arra gondoltam, hogy hazaérve Baccarát fogok hallgatni, melyik darabot láttam? ... Segítsek? PINTÉR BÉLA és Társulata... No, így se megy? Ugye, hogy mégis! Yes Sir, I can boogie... Akarom mondani, TITKAINK.
Másodszorra már nem gyomorszájba-vágás, inkább a részletek finomsága. Pintér Béla milyen hitelesen énekli és táncolja a mezőségieket. Hogy a Csákányi Eszter által megformált pszichológus egy rátermett terapeuta. A presszó pincére a szocialista vendéglátás teljes flegmaság-skáláját reprezentálja. Stafanovits Angéla manírjaiban is tökéletes Bárdos Deák Ági. És hogy a színészek egy része szerepszünetben beáll a zenészek közé zenélni, a zenészek egy része pedig beugrik egy-egy rövid szerepre. Meg hogy a két ávós smasszer ugyanaz a kettő, aki rendszerváltás után a tüntetőket tünteti el, és bizony, örök igazsága volt Királyhegyi Pálnak, mikor azt mondta, kicsi ország vagyunk, csak egy csőcselékre telik.
Végül a Magyar Önbecsülési Díjat az Élőlények Erőforrásának Minisztériuma osztogatja!
Megtudtam, hogy a tízéves zongoristatanonc és a népzenetudós közti "népzene kontra Bach"-vita valamikor a valóságban is lezajlott, Varnus Xavér és Pintér Béla között. Azt is, hogy minden előadás előtt - az évek óta játszottak előtt is -, délután próba van. Ha mást nem is, azokat a részeket végigveszik, melyeket az utolsó előadáson Pintér nem érzett tökéletesnek.
A finálé után, az egyetemi büfében mellém állt Pintér, és egy dupla whisky-t kért, jég nélkül. No igen, az adrenalin... Nekünk, nézőknek is, hát még neki. Igazán nem sajnáltam tőle.
Jegy továbbra se kapható, de azért nézzétek meg!
Bodó Viktor: Revizor (Vígszínház, Hegedűs D. Géza, Járó Zsuzsa és mások mellett a Szputnyik Hajózási Társaság Modern Színház- és Viselkedéskutató Intézet-Labor néhány tagja)
Gogol darabja alaposan átírva, "maiasított, magyarosított tragikomédia fifti-fiftiben, két részben, okosba’".
Revizor az uszodában. Trafikok, nemzeti kiserdőben nemzeti gombaszedők mindenütt, színházi pályázat a kuka mellett, a városvezető családja narancs- és nemzeti színben kivonulva, hiszen a város jobban teljesít, és színházak épülnek a futballstadionok tetejére...
Szokatlan, elmesélhetetlen rendezés, mozgás- és hangeffektek, gyermekszínházból ismerős, színpadról a nézőknek címzett kiszólások. Kétszer nevettem magunkon sokat, már a főpróbát is láttam.
Külön tetszik, hogy az ország egyik vezető színháza egy alternatív társulattal kooperál.
Klaus Mann-Vörös Róbert-Alföldi Róbert: Mephisto (Vígszínház, Stohl András, Hegedűs D. Géza, Hegyi Barbara, Kútvölgyi Erzsébet... )
Hááát... némi tébláboló halogatás után végre ennek is ugorjak neki! Legelőbb Hullan Zsuzsa bravúros beugrásáról szólnék. Aznap délelőtt vállalta el a megbetegedett Murányi Tünde szerepét. Kevés szöveggel, ám egy mozgalmas darabban, melyben már csak azt megjegyezni, mikor, hol, ki mellett és mit kell csinálni, énekelni-e, mórikálni-e vagy szólni-e, szóval ez a memóriamunka felfoghatatlan számomra. Ha a művészeti vezető nem szól előre, észre se vesszük, hogy ez nem az ő begyakorolt szerepe. Stohl András pedig e "darab a darabban" kettős szerepet játszott el lenyűgözően - egy hamburgi színészt a két háború között, és Mephisto-t Geothe Faustjában -, meg még balettozott is. Megint félre tudtam tenni, hogy Stohl András, mint ember felé vannak fenntartásaim. Élveztem fényét, árnyékával pedig bajlódjon ő maga.
Varázslatos volt, ahogy a színpadon levőkkel és a mellettem ülőkkel együtt suttogtuk Shakespeare-t, Goethe-t. Talán van még remény...
Thomas Mann fiának regény-témáját Szabó István filmjéből is ismerhetjük. A színdarab kevésbé szájbarágó, befejezése sem hatásvadász, ám tökéletesen aktualizált. Nemzeti Színházas, épülő diktatúrás, nemi, faji és ki tudja milyen identitás, világnézet alapján kirekesztős játék ez a javából. Főszerepben egy (gyerekkorában talán bántalmazott, érzelmileg elhanyagolt) szeretet- és figyeleméhes kisfiúval, aki bármit megtesz, hogy a hiányait pótolják. Akármit hirdessen is, végül mindent és mindenkit elárul, hiszen valójában nincs is világnézete, csak megfelelési kényszere.
Ahogy Sziámi énekli: "Mindenki annyira bizonytalan, csak dizájnja van, nem identitása. " Hősnek álcázott szeretetkoldus. Tehetséges színész, ragyogó Mephisto, tömegekre van hatással, ám egész életét a félelem irányítja, a reszketés az érzelmi hiányait legalább látszólag pótoló színpadi sikerért.
Tisztán látjuk-e a ma bennünket körülvevő, általunk rajongott szellemi-lelki vezetők, országirányítók, karizmatikus tekintélyek, kis- és nagymesterek árnyékban tartott személyiségrészeit? Láthatjuk-e másét, ha a magunkét is hárítjuk, nem tudjuk garantálni, az énképünket, ön-és közámításainkat veszélyeztető helyzetben mi hogyan viselkednénk? Győzne a kognitív disszonancia, vagy a lelkiismeret minden én-védelmi mechanizmusunkon áttörve, végül személyiségünk tökéletes széteséséhez vezetne? Vagy pedig valóban kiállnánk az emberség próbáját, hűek maradnánk elköteleződéseinkhez, ahogy tette azt a hamburgi színigazgató, vállalva a félreállítást, majd az önkéntes halált is zsidó felesége oldalán?
Henrik Höfgen története számunkra előbb véget ér, mintsem a végkifejletet láthatnánk. "Mit néznek? Csak egy színész vagyok!" E végszó hallatán eltöprenghetünk azon, hogy bár mindannyian a legjobbat tesszük, ami a sebzettségeinkből telik, ez felment-e bennünket a felelősség alól. Henrik Höfgentől ennyire futotta. A kérdés valójában mi magunk vagyunk.
Sírtam. Alföldi rendezése már nem is parafrázisa annak, ami van, és ami még lehet...
Szép Ernő-Forgács Péter: Vőlegény (Pesti színház, Hegedűs D.Géza-Igo Éva, Hullan Zsuzsa, Bata Éva...)
Főpróbán nem láttam még teltházat sem, ez pedig pótszékes volt. Századelős polgári történet vonzotta be a nyugdíjasok csoportjait. A harmadik felvonás előtt pedig a csalódás űzte el őket. Ez a darab ugyanis nem egy távoli, százéves mese. A bútorok, a ruhák és a zenék korszakbeli kavalkádja jelzi a történet időtlenségét, ám mi úgy érezhetjük, napjaink valósága lett az arcunkba tolva.
Legelőbb Hegedűs D. Géza előtt hajtok fejet, akit harminc éven át nem tartottam sokra, most pedig, egymás után három darab nagyon eltérő karakterét látva, megtanultam őt méltányolni.
Elszegényedett dzsentri-család, egy aranyos, ám szerencsejátékos apa, négy felnőtt gyerek (s talán csak ők azok, úgy ahogy), lompos feleség ringatózik az álmok tengerén. A darab a társadalom és az egyén felelősségének boncolgatása helyett a kapaszkodási vágy, az önámítás ábrázolása mellett az ellehetetlenülés, a tehetetlenség állomásait mutatja meg.
Együtt szövögetik ábrándjaikat a szebb jövőről, az anya ragaszkodik a brossa-jelképezte jólét látszatához, az apa a sosem volt, dicsőséges katonatiszti múltja manírjaihoz, a gyerekeknek jutó soványka munkalehetőség tartja el a családot, és egyetlen reményük a legszebb lány férjhez adása. A tisztes polgári otthon látszatát szomszédoktól kölcsönzött kellékekkel építgetik, amikor érkezik a várva várt udvarló. Aki se nem fogorvos, se nem vőlegény, csak egy szélhámos, nyomortól hajszolt hozományvadász. Hogy a családi mintakövetés meg ne szakadjon. És mindenki díszletet épít, jelmezt ölt, szerepet játszik, kapaszkodik egy ábránd legutolsó foszlányába is. Bármi áron. A napokban olvastam Tóth Krisztinától, hogy ebben az országban már szinte mindenki csak a méltósága megőrzéséért küzd.
A sok szívszorító jelenetből egy, amikor a lány könyörög a fiúnak, hogy hozomány nélkül is szeresse őt, úgy ahogy van. "Ments meg! Emelj fel!" Ám a testi-lelki pusztulatban nincs hová... A lány kitartott nő lesz, az apa maga előtt is dámának hazudja, a család másik fele kitagadja, noha korábban maguk akarták kiárusítani, ám míg az egyikért megszólják őket a szomszédok, a másik társadalmilag elfogadott módja a prostitúciónak. Végül győz a szerelem, ám a szülők és testvérek a teljes lepusztulás közepette továbbálmodnak, a valósággal szembe nem nézve próbálják őrizni méltóságuk látszatát.
Hát hogyne, különben mind összeomlanánk!
Nestroy- Heltai Jenő-Varró Dániel-Eszenyi Enikő: Lumpáciusz Vagabundusz (Vígszínház, Stohl András, Hegyi Barbara, Lukács Sándor...)
Tündérmese, mely nyomokban tücsköket és hangyákat is tartalmazhat. Lumpáciusz gondolata bármely társadalmi rend mellőzötteinek mottója lehetne: "A szellememet nem lehet száműzni, itt marad minden művemben".
Kellett-e már, és képesek voltunk-e szembenézni valaha avval, hogy az újra és újra megkapott eséllyel nem tudtunk élni? (És avval, hogy hazánk ugyanígy nem tudta hasznára fordítani a szerencsés lehetőségeket? Hiába no, hiszen egy ország belőlünk áll...)
Három csavargó viszonya a szabadsághoz és a konformizmushoz. Lehet-e erőszakkal boldoggá tenni valakit? Szabad-e megmondani, ki mitől legyen boldog? És ha beáll a sorba (egyforma fűnyírók, egyforma házak, egyforma kertek, egyforma babakocsik, egyforma gyerekek, egyforma asszonyok, egyforma ruhák...), biztos-e, hogy így valóban boldog? Vagy csak úgy tesz mintha, mert fél kilógni a sorból?
Tetszik, hogy mindig sok egyetemista van színpadon, most pedig a jelmezeket is egy hallgató tervezte. Szerencsésnek tartom, ha a fiatalok az ország egyik vezető színházába mutathatják meg magukat.
Vígszínház: A Mester és Margarita (Lukács Sándor, Tahi Tóth László, Fesztbaum Béla... Rend: Michal Docek)
Harminc év alatt nem láttam belőle jó feldolgozást - eltekintve az orosz televizós sorozattól, melyből tavaly online filmklubbot indítottam, és az egykori Arvisura Színház (Somogyi István) előadásától -, pedig bakfiskoromban még Kaposvárra is leutaztam érte. No hát ez a mostani se írja fölül az említetteket, de egyszer nézhető, és még érdekes is volt. Szőllősi Klára fordítása mellé sok idegen szöveg került, mind nekünk célozva, mint például Woland monológja a közönséghez, ami tulajdonképpen a "mi" kiprédikálásunk, hogy aszongya: egyénként nem is létező, ostoba tömeg vagyunk. (Mostanában nekem is egyre gyakrabban ez az érzésem, különösen választások környékén.) Óvatos taps a "mi" oldalunkról. A parkbeli beszélgetés úgy indul, mint egy televiziós Hontalan-Show, az írók vacsorája meg Gasztro-Show. Jézus fejfájára "Hazugság és Zagyvaság" van írva. Mindig aktuális. Most is. Mint Woland mondá, az emberiség belülről nem változik. A sátán bálján már nem Casanova, de Hitler, Prokofjev és Sztálin vonul fel. Egyébként is össze van mosva a Mester regénybeli regényének sorsa Bulgakov valóságban is megírt, sok év után megjelent könyvének sorsával, Jézus császárról szóló mondatai a Bulgakov művében csak utalásként megjelenő mesteri - és nyilván bulgakovi - rendszerkritikát jelzik. Szó esik ökológiai katasztrófáról és haláltáborokról, egyszóval alaposan korszerűsített a történet. A megközelítés módját mindig lehet vitatni, az ilyesmi ízlés kérdése. Technikailag jól megoldott színpadkép. Túlzások nélkül, egyszerű eszközökkel látványos eredmény született. A katarzis nálam elmaradt.
Vonatkozó bejegyzések:
Meggy volt az kérem az eredeti címében is, csak az a német fordítás bekavart.
Zsótér jelzéseit kevéssé értem (s igazából ugyan ki?), de mondjuk, hogy a meggyesnek kinevezett műanyag pálmafák az elemelést szolgálják, hiszen az örökös csehovi elvágyódás célpontja napjainkban Moszkváról egzotikusabb vidékek felé tolódott át. A koporsószerű mobiltelefon talán a kapcsolatok elidegenedettségét, halálát jelzi, a szobának kinevezett óriási macskafej esetleg az otthonosságot, a melegséget, a búvóhelyet... Vagy mit tudom én, ám nem is ez a lényeg.
A lényeg a tükör, melyet az újrafordított darab mutat nekünk. Privát is, meg nemzetileg. Épp csak a behelyettesítés léptéke eltérő. Mint fent, úgy lent, amint ezt már sok ezer évvel ezelőtt megmondta egy bölcs ember.
Ábrándozunk egy szép jövőről, mesét szövünk az idilli múltról, ringatózunk előre-hátra az álmok tengerén... csak épp ott és akkor ne kelljen lennünk, ahol vagyunk. Köröttünk megy tönkre minden? Á, dehogy! Aki ezt mondja, az vészmadár. Majd csak megoldódik minden, majd csak megsegít bennünket valaki, kívülről vagy felülről... Mi ezt szépen kivárjuk, addig is úgy élünk, mintha minden rendben lenne. Feléljük elődeink munkájának gyümölcsét, feléljük a szívességeket, a kölcsönöket... Szemünket erősen becsukjuk, s bár minden süllyed alattunk, mi csak ringunk, lebegünk tovább. Két kézzel pazaroljuk azt, ami nem is a miénk.
Ja, hogy tehetnénk mi is valamit? Hogy ehhez a cselekvéshez még segítséget is ajánlanak? Ja, hogy a megoldást az kínálja, akit mi vészmadárnak gondolunk, no meg alattunk valónak, hiszen csak egy paraszt? Mi (kiválasztottak) nem piszkoljuk be nemesi kezeinket munkával, nem fárasztjuk másoknál értékesebb elménket praktikus gondolkodással. Hogyisne, még a végén áldozatot kéne hozni, valamit el kéne engedni (s hogy végül akkor is el kell, ha nem akarjuk - ám ezt be nem látjuk), valami szokatlant kéne tenni, újba kéne fogni, valamiért felelősséget kéne vállalni. Ugyan, hiszen kell az energia az álmodozáshoz, a másoknak utat mutatáshoz. Így kell élni, csak így érdemes! Mások kontójára.
... S ha már nem tart tovább, akár meghalni is?
Jó volt a nézők között a sok fiatal. Húszas egyetemisták, harmincas bankfiúk - a ruhatár felé - lelkesen tárgyalták a darab történéseit. Valahogy mindenkiben megérintődött valami.
Utóhang (2014. január 5.)
... Lehet egy kérdéssel több? :)
Ha már az előadás alatt arra gondoltam, hogy hazaérve Baccarát fogok hallgatni, melyik darabot láttam? ... Segítsek? PINTÉR BÉLA és Társulata... No, így se megy? Ugye, hogy mégis! Yes Sir, I can boogie... Akarom mondani, TITKAINK.
Másodszorra már nem gyomorszájba-vágás, inkább a részletek finomsága. Pintér Béla milyen hitelesen énekli és táncolja a mezőségieket. Hogy a Csákányi Eszter által megformált pszichológus egy rátermett terapeuta. A presszó pincére a szocialista vendéglátás teljes flegmaság-skáláját reprezentálja. Stafanovits Angéla manírjaiban is tökéletes Bárdos Deák Ági. És hogy a színészek egy része szerepszünetben beáll a zenészek közé zenélni, a zenészek egy része pedig beugrik egy-egy rövid szerepre. Meg hogy a két ávós smasszer ugyanaz a kettő, aki rendszerváltás után a tüntetőket tünteti el, és bizony, örök igazsága volt Királyhegyi Pálnak, mikor azt mondta, kicsi ország vagyunk, csak egy csőcselékre telik.
Végül a Magyar Önbecsülési Díjat az Élőlények Erőforrásának Minisztériuma osztogatja!
Megtudtam, hogy a tízéves zongoristatanonc és a népzenetudós közti "népzene kontra Bach"-vita valamikor a valóságban is lezajlott, Varnus Xavér és Pintér Béla között. Azt is, hogy minden előadás előtt - az évek óta játszottak előtt is -, délután próba van. Ha mást nem is, azokat a részeket végigveszik, melyeket az utolsó előadáson Pintér nem érzett tökéletesnek.
A finálé után, az egyetemi büfében mellém állt Pintér, és egy dupla whisky-t kért, jég nélkül. No igen, az adrenalin... Nekünk, nézőknek is, hát még neki. Igazán nem sajnáltam tőle.
Jegy továbbra se kapható, de azért nézzétek meg!
Marton László: Vízkereszt, vagy amit akartok (Vígszínház, ifj. Vidnyánszky Attila, Fesztbaum Béla...)
Egy klasszikus, egyetemi vizsgaelőadásban, némi pikantériával. Vidnyánszky arról beszél, hogy a szerve elhiteltelenedtek, mióta oly gyakran változnak a paragrafusok, és hogy jó lenne tudni, ki hová tartozik. A homoerotikus jelenetek az eredeti Shakespear-darabból adódnak, itt kissé álszemérmes megoldásban meg is elevenedik egy. Az Álomkommandó után az én szememben kissé bizarr, ahogy a Vidnyánszky-fi és Fesztbaum Béla együtt játszanak, ám erre a kettősre nyilvánvalóan az én előítéleteim vetettek árnyékot, és egy profi színházban az esetleg előforduló politikai ellentétek, de pláne az ősök vétkei nem okozhatnak a munkában, legalábbis az előadásban feszültséget.
Gogol darabja alaposan átírva, "maiasított, magyarosított tragikomédia fifti-fiftiben, két részben, okosba’".
Revizor az uszodában. Trafikok, nemzeti kiserdőben nemzeti gombaszedők mindenütt, színházi pályázat a kuka mellett, a városvezető családja narancs- és nemzeti színben kivonulva, hiszen a város jobban teljesít, és színházak épülnek a futballstadionok tetejére...
Szokatlan, elmesélhetetlen rendezés, mozgás- és hangeffektek, gyermekszínházból ismerős, színpadról a nézőknek címzett kiszólások. Kétszer nevettem magunkon sokat, már a főpróbát is láttam.
Külön tetszik, hogy az ország egyik vezető színháza egy alternatív társulattal kooperál.
Klaus Mann-Vörös Róbert-Alföldi Róbert: Mephisto (Vígszínház, Stohl András, Hegedűs D. Géza, Hegyi Barbara, Kútvölgyi Erzsébet... )
Mottó 2.:
"E kor nekünk szülőnk és megölőnk.
Tőle kaptuk, mint útravalót,
hogy lehessünk hősök és gyilkosok,
megbélyegzők és megbélyegzettek,
keveset tevők, nagyokat álmodók,
másokat mentők, magunkat pusztítók,
egy időben, egy helyütt és egy személyben:
ki merre fordul, aszerint."
(Örkény István)
Hááát... némi tébláboló halogatás után végre ennek is ugorjak neki! Legelőbb Hullan Zsuzsa bravúros beugrásáról szólnék. Aznap délelőtt vállalta el a megbetegedett Murányi Tünde szerepét. Kevés szöveggel, ám egy mozgalmas darabban, melyben már csak azt megjegyezni, mikor, hol, ki mellett és mit kell csinálni, énekelni-e, mórikálni-e vagy szólni-e, szóval ez a memóriamunka felfoghatatlan számomra. Ha a művészeti vezető nem szól előre, észre se vesszük, hogy ez nem az ő begyakorolt szerepe. Stohl András pedig e "darab a darabban" kettős szerepet játszott el lenyűgözően - egy hamburgi színészt a két háború között, és Mephisto-t Geothe Faustjában -, meg még balettozott is. Megint félre tudtam tenni, hogy Stohl András, mint ember felé vannak fenntartásaim. Élveztem fényét, árnyékával pedig bajlódjon ő maga.
Varázslatos volt, ahogy a színpadon levőkkel és a mellettem ülőkkel együtt suttogtuk Shakespeare-t, Goethe-t. Talán van még remény...
Thomas Mann fiának regény-témáját Szabó István filmjéből is ismerhetjük. A színdarab kevésbé szájbarágó, befejezése sem hatásvadász, ám tökéletesen aktualizált. Nemzeti Színházas, épülő diktatúrás, nemi, faji és ki tudja milyen identitás, világnézet alapján kirekesztős játék ez a javából. Főszerepben egy (gyerekkorában talán bántalmazott, érzelmileg elhanyagolt) szeretet- és figyeleméhes kisfiúval, aki bármit megtesz, hogy a hiányait pótolják. Akármit hirdessen is, végül mindent és mindenkit elárul, hiszen valójában nincs is világnézete, csak megfelelési kényszere.
Ahogy Sziámi énekli: "Mindenki annyira bizonytalan, csak dizájnja van, nem identitása. " Hősnek álcázott szeretetkoldus. Tehetséges színész, ragyogó Mephisto, tömegekre van hatással, ám egész életét a félelem irányítja, a reszketés az érzelmi hiányait legalább látszólag pótoló színpadi sikerért.
Tisztán látjuk-e a ma bennünket körülvevő, általunk rajongott szellemi-lelki vezetők, országirányítók, karizmatikus tekintélyek, kis- és nagymesterek árnyékban tartott személyiségrészeit? Láthatjuk-e másét, ha a magunkét is hárítjuk, nem tudjuk garantálni, az énképünket, ön-és közámításainkat veszélyeztető helyzetben mi hogyan viselkednénk? Győzne a kognitív disszonancia, vagy a lelkiismeret minden én-védelmi mechanizmusunkon áttörve, végül személyiségünk tökéletes széteséséhez vezetne? Vagy pedig valóban kiállnánk az emberség próbáját, hűek maradnánk elköteleződéseinkhez, ahogy tette azt a hamburgi színigazgató, vállalva a félreállítást, majd az önkéntes halált is zsidó felesége oldalán?
Henrik Höfgen története számunkra előbb véget ér, mintsem a végkifejletet láthatnánk. "Mit néznek? Csak egy színész vagyok!" E végszó hallatán eltöprenghetünk azon, hogy bár mindannyian a legjobbat tesszük, ami a sebzettségeinkből telik, ez felment-e bennünket a felelősség alól. Henrik Höfgentől ennyire futotta. A kérdés valójában mi magunk vagyunk.
Sírtam. Alföldi rendezése már nem is parafrázisa annak, ami van, és ami még lehet...
Főpróbán nem láttam még teltházat sem, ez pedig pótszékes volt. Századelős polgári történet vonzotta be a nyugdíjasok csoportjait. A harmadik felvonás előtt pedig a csalódás űzte el őket. Ez a darab ugyanis nem egy távoli, százéves mese. A bútorok, a ruhák és a zenék korszakbeli kavalkádja jelzi a történet időtlenségét, ám mi úgy érezhetjük, napjaink valósága lett az arcunkba tolva.
Legelőbb Hegedűs D. Géza előtt hajtok fejet, akit harminc éven át nem tartottam sokra, most pedig, egymás után három darab nagyon eltérő karakterét látva, megtanultam őt méltányolni.
Elszegényedett dzsentri-család, egy aranyos, ám szerencsejátékos apa, négy felnőtt gyerek (s talán csak ők azok, úgy ahogy), lompos feleség ringatózik az álmok tengerén. A darab a társadalom és az egyén felelősségének boncolgatása helyett a kapaszkodási vágy, az önámítás ábrázolása mellett az ellehetetlenülés, a tehetetlenség állomásait mutatja meg.
Együtt szövögetik ábrándjaikat a szebb jövőről, az anya ragaszkodik a brossa-jelképezte jólét látszatához, az apa a sosem volt, dicsőséges katonatiszti múltja manírjaihoz, a gyerekeknek jutó soványka munkalehetőség tartja el a családot, és egyetlen reményük a legszebb lány férjhez adása. A tisztes polgári otthon látszatát szomszédoktól kölcsönzött kellékekkel építgetik, amikor érkezik a várva várt udvarló. Aki se nem fogorvos, se nem vőlegény, csak egy szélhámos, nyomortól hajszolt hozományvadász. Hogy a családi mintakövetés meg ne szakadjon. És mindenki díszletet épít, jelmezt ölt, szerepet játszik, kapaszkodik egy ábránd legutolsó foszlányába is. Bármi áron. A napokban olvastam Tóth Krisztinától, hogy ebben az országban már szinte mindenki csak a méltósága megőrzéséért küzd.
A sok szívszorító jelenetből egy, amikor a lány könyörög a fiúnak, hogy hozomány nélkül is szeresse őt, úgy ahogy van. "Ments meg! Emelj fel!" Ám a testi-lelki pusztulatban nincs hová... A lány kitartott nő lesz, az apa maga előtt is dámának hazudja, a család másik fele kitagadja, noha korábban maguk akarták kiárusítani, ám míg az egyikért megszólják őket a szomszédok, a másik társadalmilag elfogadott módja a prostitúciónak. Végül győz a szerelem, ám a szülők és testvérek a teljes lepusztulás közepette továbbálmodnak, a valósággal szembe nem nézve próbálják őrizni méltóságuk látszatát.
Hát hogyne, különben mind összeomlanánk!
Nestroy- Heltai Jenő-Varró Dániel-Eszenyi Enikő: Lumpáciusz Vagabundusz (Vígszínház, Stohl András, Hegyi Barbara, Lukács Sándor...)
Tündérmese, mely nyomokban tücsköket és hangyákat is tartalmazhat. Lumpáciusz gondolata bármely társadalmi rend mellőzötteinek mottója lehetne: "A szellememet nem lehet száműzni, itt marad minden művemben".
Kellett-e már, és képesek voltunk-e szembenézni valaha avval, hogy az újra és újra megkapott eséllyel nem tudtunk élni? (És avval, hogy hazánk ugyanígy nem tudta hasznára fordítani a szerencsés lehetőségeket? Hiába no, hiszen egy ország belőlünk áll...)
Három csavargó viszonya a szabadsághoz és a konformizmushoz. Lehet-e erőszakkal boldoggá tenni valakit? Szabad-e megmondani, ki mitől legyen boldog? És ha beáll a sorba (egyforma fűnyírók, egyforma házak, egyforma kertek, egyforma babakocsik, egyforma gyerekek, egyforma asszonyok, egyforma ruhák...), biztos-e, hogy így valóban boldog? Vagy csak úgy tesz mintha, mert fél kilógni a sorból?
Tetszik, hogy mindig sok egyetemista van színpadon, most pedig a jelmezeket is egy hallgató tervezte. Szerencsésnek tartom, ha a fiatalok az ország egyik vezető színházába mutathatják meg magukat.
Harminc év alatt nem láttam belőle jó feldolgozást - eltekintve az orosz televizós sorozattól, melyből tavaly online filmklubbot indítottam, és az egykori Arvisura Színház (Somogyi István) előadásától -, pedig bakfiskoromban még Kaposvárra is leutaztam érte. No hát ez a mostani se írja fölül az említetteket, de egyszer nézhető, és még érdekes is volt. Szőllősi Klára fordítása mellé sok idegen szöveg került, mind nekünk célozva, mint például Woland monológja a közönséghez, ami tulajdonképpen a "mi" kiprédikálásunk, hogy aszongya: egyénként nem is létező, ostoba tömeg vagyunk. (Mostanában nekem is egyre gyakrabban ez az érzésem, különösen választások környékén.) Óvatos taps a "mi" oldalunkról. A parkbeli beszélgetés úgy indul, mint egy televiziós Hontalan-Show, az írók vacsorája meg Gasztro-Show. Jézus fejfájára "Hazugság és Zagyvaság" van írva. Mindig aktuális. Most is. Mint Woland mondá, az emberiség belülről nem változik. A sátán bálján már nem Casanova, de Hitler, Prokofjev és Sztálin vonul fel. Egyébként is össze van mosva a Mester regénybeli regényének sorsa Bulgakov valóságban is megírt, sok év után megjelent könyvének sorsával, Jézus császárról szóló mondatai a Bulgakov művében csak utalásként megjelenő mesteri - és nyilván bulgakovi - rendszerkritikát jelzik. Szó esik ökológiai katasztrófáról és haláltáborokról, egyszóval alaposan korszerűsített a történet. A megközelítés módját mindig lehet vitatni, az ilyesmi ízlés kérdése. Technikailag jól megoldott színpadkép. Túlzások nélkül, egyszerű eszközökkel látványos eredmény született. A katarzis nálam elmaradt.
Mohácsi testvérek: e föld befogad avagy SZÁMODRA HELY (Örkény Színház - Gálffi László, Kerekes Éva, Gyabronka József... Rend: Mohácsi János)
"A XIX. század vége óta egy ország, konkrétan ez itt, a miénk, időnként levedli magáról népessége egy részét. Ha nem kapnak észbe, és nem menekülnek el idejében, akkor hazájuk akár meg is öli őket.
1941-ben népirtás történt. Négy-öt hét alatt több, mint húszezer zsidót hajszoltak a halálba. Magyarok. Nem németek, magyarok.
Nem ők: mi. Olyan emberek, mint te meg én. Mint te, aki ezt olvasod, vagy mint én, aki ezt írom. Mint mi, akik megcsináltuk ezt az előadást, meg ti, akik nézitek.
Azért csináltuk ezt az előadást, hogy emlékezzünk erre a huszonvalahányezerre, és velük együtt kicsit a többire is. Mert ha nem emlékezünk rájuk, ha tagadjuk azt, hogy a bestia bennünk van, bennem, aki írom, benned, aki olvasod, bennünk, akik csináltuk és bennetek, akik nézitek, akkor nem fogjuk felismerni a fenevadat, amikor ébredezik, és akkor mindez bármikor újra megtörténhet. De ha elismerjük a létezését, akkor egyszer szembe is tudunk nézni vele.
És talán le is tudjuk győzni."
Nem ők. Mi. Felelősséget semmiért sem vállaló, rövidtávú érdekeinkért szerelmet, barátságot, bajtársiasságot, az emberi lét alapvető értékeit feledő pillanatlények. Amilyenekről Kaffkától Gogolig a világklasszikusok szólnak. Csakhogy most nem róluk van szó. Rólunk, magyarokról. Nem, még csak nem is a zsidókról. Rólunk "többségről". S nem is a régmúltban (pedig ...) vagy a közeliben. Most, éppen ma is.
Ebben a történetben felvonul Attila, mint isten ostora, Yoda mester, Hitler (szerintem Putyin) is, az elhangzó bibliai átok a magyar nemzeten beteljesül, az eltűnt szereplők árnyéka pedig a színen marad. Semmi nem múlik el nyomtalanul, a játszmák folytatódnak...
Kísérőm szerint a korábbi előadást tüntető vastaps zárta. Na igen, egy jó ideje ide jártak demonstálni, akik máshová nem. Most azonban úgy tűnt, az internet-vonulás levezette a feszültség nagyját (fenti soraimat igazolandóan nem például az alkotmány öncélú, minden alapvető jogot tipró átírására mozdult rá a tömeg), ezen az estén átlagos mértékű volt a tetszésnyilvánítás.
Pintér Béla: Bárkibármikor (Pintér Béla Társulat - Csákányi Eszter, Roszik Hella, Szamosi Zsófia, Pintér Béla... Rendezte: Pintér Béla)
Amint a társulat előadásaira általában, úgy erre sem lehet jegyet kapni. Hosszú türelmet vagy a kiskapuk megtalálását kívánom hozzá.
Műfaját tekintve talán abszurd tragikomédia, a Pintéréknél megszokott, bravúros alakításokkal. Ahogy azt is megszoktam, mindig belebotlok valaki prominensbe, most éppen Fodor Gáborba. A Terápia televíziós (netes) nézői több ismerőst is láthatnak a színpadon.
Van itt ... minden szereplőnek szexuális frusztrációja, "dizájner-cuccok" (tévé-, internet-, munka-, szex-, shoppingolás-drog?) önpusztító illúziója...
A témafelvetést az önirónikus megközelítés, és az Európa Kiadó zenéi, szövegei tették feldolgozhatóvá.
Ültem, élveztem, s a vége felé éppen azon gondolkodtam, mit írhatnék, miről szól ez a játék, amikor Csákányi Eszter szerepe szerint kilépett a szerepéből, hogy kiszóljon, s összefoglalja, hogy a moziból lett színházban (Átrium) futó zavaros darab azt reprezentálja, hogy ennek a furán kavargó életnek nincs semmi értelme. Meg arról, hogy a szerepek, helyszínek, szereplők változhatnak, a játszmák folytatódnak, körbe-körbe, örökérvényűen - teszem hozzá én.
Minden helyzetben magunkra ismerhetünk, ám ha csak egyet említek, Csákányi Eszter gondolatsora legyen az: "Tudom, hogy hülye vagyok. Hülyeségeket csinálok és hülyeségeket beszélek. De nem tudok mást tenni."
Biztos vagyok benne, hogy előadás után a Megvárt Ligettől végig a Morbid körúton, a Szexis lányok körútján is sokan dúdoltuk a Megalázó, durva szerelem-dalt, és ha nem is jutottunk el a Károsligeti Vasorrig, hosszan nevethettünk sírva azon, hogy itt az ideje leszoknunk az "Élet", a "Jövő" és a "Remény" nevű dizneájr-drogokról.
Alfred Jarry: Übü király, vagy a lengyelek (Örkény Színház - Kerekes Éva, Gyabronka József, Csuja Imre... Rendezte: Mácsai Pál)
Vaskos diákbohózatok alapján minden, amit a hatalomról tudni illik. Ebbe a darabba bele lehetne gyömöszölni több napi aktualitást is, ám intelligensnek tekintve a nézőt, nem szájbarágós az adaptáció, melyet rögtönzések gazdagítanak. Van itt Matrix-, István a király és Petőfi-paródia, minden történelmi korszak önirónikus kifigurázása.
Rövidlátó és kapzsi hatalmaskodók, akiket a rövidlátó és kapzsi tömeg emel fel, s ezt nevezik rendszerváltásnak. Ígéret, hűség, rajongás aszerint forog, hogy éppen kitől remélünk hasznot. Uralkodó, alattvaló pro és kontra. Bal, jobb, cár és forradalmár. Örök, kölcsönös és össznépi játszmák. (Én szájba rágok: Négyéves, négynapos vagy négyórás etapokban vajon mi nem ilyenek vagyunk?)
Külső segítséget hívunk, aztán nagyot csodálkozunk, amikor a nyakunkon maradnak. (Habsburgot, Sztálint... Putyint? Szájba rágok: Ilyen lehet a szülő-, társ-, alkohol-, fész-, tekintély- stb. függőség is?)
Végezetül pedig nincs vége, mert hiába a tapasztalat, ha tudatosság híján semmiből nem tanulunk. "A gép forog", benne mi, meg minden elölről, újra.
Joel Pommerat: A két Korea újraegyesítése (Katona József Színház - Szirtes Ági, Kulka János, Ónodi Eszter... Rendezte: Máté Gábor)
Útban a színház felé, a metrón mellettem egy hölgy Nők Lapját olvasott, a "Fojtogató szeretet" című cikket. A címbeli oximoron, a szeretet szó idézőjel nélküli használata felidézett bennem egy hosszú gondolatsort a felszínességről, mely e szó használatát is magában foglalja.
Nem tudtam, miről szól a darab, csak azt, hogy nem Koreáról. Hogy megint fülön csípjen a szinkronicitás, egyetlen felvonásban vagy kéttucatnyi jelenet várt, mind egy-egy néhány perces történet arról, mi mindent hiszünk mi szeretetnek. Szülő-gyerek, tanár-diák kapcsolat, párkapcsolat, barátság. hidegek, melegek, fiatalok, öregek... Mivel hetek óta ez a téma foglalkoztat (újabb szinkronicitás), kevésbé intenzíven évek óta is, tartalmilag nem kaptam sok újat. Annál inkább lenyűgözött a jelenetek esszenciális kifejezőereje, az, hogy amiről én legfeljebb körmondatokban dadogok, itt két perc alatt egyértelműen kiabált az arcunkba. Olykor úgy esett le az állam, hogy a lejtős nézőtér hátsó sorából majdnem az elsőbe húzott a gravitáció. A jeleneteket Szécsi Pál Távollét c. dala fűzte össze, festette alá, az elvakultságot túljátszva, szemet szúró, nyáladzó ömlengéssel, vendéglátós énekesként vagy aluljárós koldusként előadva. Nekem legjobban Kulka vonaglása tetszett. Nevettünk, bár épp sírhattunk is volna. A szeretet egyetlen viszonylag megközelítő definícióját is ő mondta ki: olyan, mint mikor két összetartozó fél eggyé válik, mint mikor a két Korea egyesül, és a határon a szétválasztott családok, barátok újra találkoznak egymással.
A Terápia-tévésorozat Máté Gábor személyével itt is felbukkan. Mintegy "véletlen", hogy e darab felér egy terápiás-üléssel.
Végére hagytam az elejét. A színház átalakulásával csak most találkoztam. Megörültem, mikor megláttam, hogy a büfé utcáról is elérhető kávézóvá, belvárosi találkahellyé vált, mindig tele híres és hírtelen vendégekkel, az öltöző önkiszolgáló szekrényes, van itt "könyv és bolt" nagyszerű, ötletes tárgyakkal, mindez afféle romkocsma-stílusban.
Tetszik, hogy olykor ebben az elgyötört országban is történnek szívmelengető változások. Ha nagyban nem, akkor kicsiben. Néhány színházba úgyis demonstrálni járnak a nézők. Állat, király, sirály ez az új Katona!
"Az a kár, hogy már nem lehet disszidálni."
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)