Elmúlik mese

Egyszer volt, hol nem volt élt egyszer egy nagy király. Birodalma olyan hatalmas volt, hogy lassan már tényleg csak egy király élt a Földön, mindenki más az ő alattvalója volt. Azt gondolnánk, hogy az ilyen gazdagsággal megáldott ember a legboldogabb az ég alatt, de mesénk királya nem érezte így. Hiába volt a sok kincs, az ezernyi feleség, a „gondtalan” élet ígéretes reménye, a királyt különös betegség gyötörte. Nem testi kínok miatt volt elkeseredve, vagy gyógyíthatatlan kor fertőzte volna meg, hanem lelkét hánykolta különös természete. 
Volt reggel mikor úgy ébredt, hogy az öröm mérhetetlen hullámai árasztották el. Szinte önkívületben szaladt ki a palota kertjébe és mindenkit magához ölelt volna, ha lehetősége lett volna rá. Dalolt, énekel, megállás nélkül beszélt, még a legszomorúbb embert is képes volt mosolyra deríteni. Az udvari nép szerette, mikor ilyen volt a király, de gyakran tartottak attól is, hogy végtelennek tűnő örömmámorában kárt tesz önmagában, annyira meggondolatlanul viselkedett. Aztán eljött az este és másnap, mintha csak valami gonosz varázslat történt volna az éjszaka során, a királynak tovatűnt a felhőtlen boldogsága, könnyes szemekkel ébredt és szívét ismeretlen bánat és szomorúság öntötte el. Bármire nézett, mindentől sírásra fakadt, bármit mondtak neki keserűség lett úrrá rajta. 
Szenvedett a király a végtelen boldogság és a feneketlen bánat gyötrelmei között. Amikor épp nem volt sem ilyen és sem olyan a hangulata, harag és düh fogta el elátkozott sorsa miatt. Miért nem lehet olyan ő is, mint a többi egyszerű ember? Egyszerűen bánatos és egyszerűen boldog. Orvosokat hivatott a világ minden szegletéből, hogy gyógyírt találjanak betegségére. Jöttek is a kuruzslók, a tudós orvosok százával, de a király bajára semmi sem hatott. Nem volt pirula, gyógynövény vagy forrásvíz, ami orvosolta volna a király lelkét emésztő betegséget. Szerencséjük volt a próbálkozóknak, hogy a király éppen a boldogság mámorában úszott, mert ha a haragos pillatanában jönnek gyógyítani, akkor biztosan mindenki a fejét vesztette volna. 
Aztán mikor elment az utolsó orvos is, a király megint a bánat feneketlen kútjába zuhant. Ült a trónján a karfára támaszkodva és csak bámult üvegesen maga elé. Egyszer csak szél libbentette meg a terem égig érő függönyét és a hatalmas ajtón egy ősz szakállas öregember lépett be. Lassan a király elé sétált, árnyékot nem vetett a márvány kövezeten. 
-Uram királyom, életemet kezedbe ajánlom! Jöttem, hogy meggyógyítsalak! 
A király meg sem mozdult, tovább támasztotta bánatos fejét a trón karfáján és csak a szemét emelte a váratlan vendégre. Az ősz öreg, fellépdelt a lépcsőn és kinyújtotta a kezét a király felé. Tenyerében egy gyűrű volt. A király felült a trónon, elvette az ékszert az öreg kinyújtott kezéből és az ujjára húzta. Pont illett rá. Halvány mosoly jelent meg a király arcán, ahogy a gyűrűt forgatta és örökre meggyógyult. 
A gyűrűn egy vésett felirat volt olvasható: Ez is elmúlik egyszer.

(Forrás: Fehér Péter égszerész)

Egyszer egy indiai hercegnő az édesapjától kapott gyűrűvel felkeresett egy hindu bölcset. Azt kérte tőle, hogy véssen a gyűrűbe olyan bölcsességet, mely a szomorú napokban vigasztalja, a nehéz helyzetekben bátorítja, a boldog időszakokban pedig óvatosságra inti. A bölcs pár nap múlva visszaadta a gyűrűt. Egyetlen szót vésett bele: " ELMÚLIK"

*

Ez a Vipassana egyik tanítása. A semleges megfigyelés. Elsősorban az önmegfigyelés.

"Kivonulók" - avagy mi fán terem a spirituális egoizmus

Mottó:

 "Megveted a politikai hatalmat:

Túl éteri vagy ahhoz. 

Lenézed a gazdasági hatalmat:

Túl egalitárius vagy ahhoz. 

Irtózol a katonai hatalomtól: 

Túl békés vagy ahhoz. 

Te a csi erőt, 

A kundalini erőt,

Az ima és a pozitív gondolkodás 

Erejét szereted.

Úgy gondolod, van valami különbség. 

Ram Tzu tudja:

Az egónak szüksége van üzemanyagra."

Egy korábbi blogbejegyzés (http://utkozben-ontheway.blogspot.hu/2013/08/legnagyobb-bun-gyavasag.html) több fész-oldalon is reakciót váltott ki, mindannyiszor átgondolásra inspirálva engem például arról, hogy "legnagyobb bűn a gyávaság".  Íme az összegzés, ahová máig eljutottam:

Néhányan azt állítják, ők már kivonultak a rendszerekből, ezért nem szavaznak, nem foglalkoznak társadalmi problémákkal, közélettel. "Mi már felette állunk a politikának." Ám amíg mindezt interneten teszik közzé, árammal, számítógéppel, a rendszerben szerzett jövedelemből, a rendszerben levő úton, esetleg tömegközlekedéssel hazaérve, a rendszer által üzemeltetett kereskedelemből származó vacsorájuk elfogyasztása után, szerintem addig a rendszer részei.  Vagy amíg a rendszer által fenntartott béke, ne adja ég, háború befolyásolja az életüket, életünket, például hogy akár idilli körülményeket is teremthetünk magunknak a netezéshez,  nem lőnek, nem forronganak, nincs jegyrendszer, és nem kell félni a szomszédtól, hogy gyanús tevékenységünkért feljelent, sem a lefüggönyözött autótól.... 
Hiszen még az is rendszerfüggő, hogy milyen minőségű levegőt szívunk! És amíg ez így van, addig bizony valamelyest el kell fogadnunk a játékszabályokat, de legalábbis felelősséget vállalni a rendszerért, akár még a változtatásáért is... és a benne levőkért, hiszen azok is mi vagyunk. Persze lehet mindevvel nem szembenézni is, ideológiát találni is, vagy a rendszerben szerzett sérülésekre hivatkozva menekülni. Belső út, belső változás kizárólagos szükségességére hivatkozni a kifelé fordulás szükségessége helyett.... 
Azonban belülről változni úgy is lehet szerintem, hogy közben törődöm a rendszerrel. Hiszen olyan nincs, hogy valaki minden szinten leszakad róla. Lehet, hogy nem viszi a gyerekét iskolába... amíg ezt a törvény megengedi. S ha hoznak egy diktatórikus törvényt, máris befolyásolva van az élete. Amennyiben iskolát nem, de áramot, vagy közutat használ. Vagy ha ezt sem, mert saját helikoptere van, és napelemei otthon, üzemanyagot akkor is fogyaszt, és az adótörvények is befolyásolják az életét. Ha orvoshoz nem jár, az oltások szabályozásáról szóló törvények is gúzsba köthetik - ahogy erre most is van példa, van erről vita elég. Ha pedig szülni akar, törvény mondja meg, hogy pl. a Geréb Ágnessel nem teheti, valamint a politika által alakított gazdasági körülmények befolyásolják azt is, hogy milyen minőségű ellátást kap. A vezetők ego-játszmáin múlik, hogy magunk ellen fordítjuk-e a szomszéd országokat, az EU-t, vagy bárkit, ami gazdasági életünket, de akár fegyvertelen békénket is befolyásolja. Egyszóval ha én belülről változom, attól még törődhetek a rendszerrel, bízva abban, hogy az egyének változásától lassan változik az is. Ja, hát biztosan nem olyan látványosan, és radikálisan, mint az, ha valaki látványosan és radikálisan beköltözik egy barlangba, esővizet gyűjt, tábortűznél melegszik, és letojja, hogy a gyerekei milyen iskoláztatást kapnak, mennek-e egyetemre, mert nekik is ezt a barlanglakó életmódot szánja...
Hivatkozhatunk arra is, hogy jogunk van így dönteni.
Nem tudom, mi az a "jog" most ebben az értelemben. Amíg valaki benne van a rendszerben, az én szememben nincs "joga" mellőzni, elhanyagolni azt. Az egyén elakadásait, korlátait koronának álcázni, piedesztálra emelni pedig szemfényvesztés. Én így látom. Mindenesetre szerencsére nem én vagyok az égi bíráló, a földön pedig úgyis megkapjuk, ami jár, és éppen kapjuk is, és éppen azt. Na persze lehet, hogy a barlanglakó élvezi a döntései gyümölcsét, de azt nem tudni, hogy a gyerekei is fogják-e majd az ő döntéseit élvezni, amint cseppet felnőnek... vagy hogy a település, aminek közelében van a barlang, tanya, bármi, fogja-e élvezni a döntései következményeit, mert mondjuk épp ennek a családnak a szavazata hiányzik ahhoz, hogy egy jó szándékú, rátermett polgármesterük legyen a csak saját javát kereső dilettáns helyett. És a kör tovább szélesíthető... Mert minden döntésünk befolyásol másokat. És amíg a fizikai világban, anyaggal körülvéve élünk, nem tudom, nem felelőtlenség-e ennek a világnak a törvényszerűségeit figyelmen kívül hagynunk, valami ál-spirituális lebegés miatt, hogy na nem, kérem, mi már az éteri világban élünk, nekünk ezzel foglalkozni már piszkos munka.
Hivatkozni lehet továbbá arra is, hogy "sokan vagyunk, akik így gondolkodunk". Ám a mennyiség érv-e valamely érték mellett? Ennél talán többet tanultunk már a történelemből. Az önálló gondolkodást pedig akkor is könnyen feladjuk, ha az egyik nyájat egy másikra cseréljük. 
A személyragok és névmások szúrnak leginkább szemet a neten magukat fényező  "kivonulóknál". "Én", "az én fejlődésem", "az én jogom"... És mi van a közösséggel? Mi van az embertársakkal?  Nem az bántja a szemem, hogy valaki nem foglalkozik politikával (a politika úgyis foglalkozik vele), hanem ha ezt meg is ideologizálja, mintegy felsőbbrendű magatartásként piedesztálra állítja. Vannak korlátaink, amit nem tudunk most még átugrani, de ezeket diadémként mutogatni...  ez az, ami szemet szúr.
Van amikor bűn elfordítani a fejünket. 
A sokat emlegetett "rendszer" is - miképp a magukat Felébredettnek és spirituálisaknak címkézők - szeretné kinyomni a ködökön, önfényezéseken átlátó szememet, és befogni a számat, de ezt a törekvését belülről korlátozom, amennyire tőlem telik. "Kiszállni" voltaképpen könnyebb út, mert illúzió, illúziók között pedig le lehet élni akár egy egész életet is. Ahogy én látom, valójában ebből a kapcsolódásból tökéletesen leszakadni - feltéve, hogy emberi életet szeretnénk élni - nem lehet, legfeljebb redukálni az érintkezési pontokat. Tán nem is kell teljesen kiszállni, hiszen nem csak individuumok vagyunk, hanem egy lánc, egy kör részei. A buddhizmus szerint a többiek nélkül nincs is haladás, nem létezik egyéni fejlődés, nincs  elkülönülés, hogy "én", "ti", "ők", mindez illúzió. Ám valami hasonló következtetésre józan ésszel is eljuthatnunk.  Egymástól függünk, fizikai, érzelmi és szellemi síkon is, és ha a rendszereink szennyezettek, bennünket tükröznek, mi építettük, és szennyeztük be őket.  Ezen nem segít egy új, "Kivonulás" című színdarab megírása, az csak szemfényvesztő játék. Spirituális egoizmus.  (Bár ezt az elnevezést nem én találtam ki, azért magam sem vagyok még címkézés-mentes. Sőt, a vélemények megvitatása során avval is szembe kellett néznem, hogy jómagam sem tudok még az életem minden területén tökéletesen felelősséget vállalni, ám remélem, nem szoktam a gyengeségeimet erénynek álcázni.)
Nem kell mindannyiunknak boddhiszattvaságot vállalnunk. Ám úgy hiszem, aki valóban felébredt, átérzi a többiek iránti felelősségét legalább annyiban, hogy a még alvók életét meghatározó anyagi világ keretei között megteszi mindazt, amit tud, felismerve, hogy a felemelkedéshez, ébredéshez is az anyagon át vezet az út.
A fizikai világban dualitásban élünk, és ezt a feszültséget talán érdemes megtanulnunk elviselni. Addig is, míg kemény munkával - ezt nem csak imitálva - egyszer majd talán mindannyian feljutunk a földszintről a negyedik emeletre.

Sok minden akadályozhat bennünket a belátásban. Például a kognitív disszonancia, mely az egónknak segít kétségbeesetten védeni önmagát. Vagy az érzelmi sérüléseinkbe kapaszkodás. Ezekre észérvekkel nincs orvosság, más utak vezetnek a gyógyuláshoz...
Csak arra vigyázzunk, hogy "A tíz spirituális úton terjedő betegség" egyikét-másikát el ne kapjuk!

UTOSZO (2014. oktober 1. Cadiz)

„Nos, azért születünk ide a fizikai világba, mert itt olyan dolgokat lehet tapasztalni, amilyeneket a szellemi világban átélni nem lehet; ezek átélésére kell leszállni ebbe a fizikai világba.

A fizikai világban átéltek eredményeit pedig fel kell vinni a szellemi világokba. Akkor lehet ezt elérni, ha a fizikai világba is belemerülünk: szellemünkkel megismerő módon kell belemerülnünk a fizikai világba, éppen a szellemi világ kedvéért.Hogy radikálisan fejezzem ki, amit mondani akarok, vegyünk egyszer egy jelenkor normális embert, aki rendesen táplálkozik, szükséges számú órát alszik, időben reggelizik, ebédel és vacsorázik s így tovább, szellemi érdeklődése is van, sőt ez az érdeklődése erőteljes, mondjuk tagjává lesz egy Teozófiai Társaságnak éppen szellemi érdeklődése miatt. Ott el is követ minden lehetséges dolgot, hogy megtudhassa, mi folyik a szellemi világban. - Vegyünk egy ilyen embert: úgyszólván a kisujjában van minden, amit a jelenkori teozófiai irodalma feljegyez. De közben a maga szokványos életét éli. Vegyük hát ezt az embert. Mit jelent minden tudása, amit magas szellemi érdeklődésével elsajátított? Belső, szellemi gyönyörűségére szolgálhat, valódi luciferi élvezetet okozhat neki mindez, bár rafináltabb és kifinomultabb élvezetet. Semmit sem fog átvinni belőle a halál kapuján, semmit sem visz át ezen a kapun! Mert lehet, hogy az ilyenfajta emberek között van olyan, s ez nagyon gyakori — akinek bár kisujjában van, hogy mi az étertest, hogy mi az asztráltest stb., ám fogalma sincs róla, hogy mi történik, ha ég egy gyertya. Fogalmuk sincs, hogy milyen varázslatos művészi eljárások eredménye az ott futó villamos. Utazik is villamoson, de nem tud róla semmit. Sőt még tovább mehetünk: bár kisujjában van. hogy mi az asztráltest, az étertest, a karma és a reinkarnáció, de fogalma sincs róla, hogy például a mai proletár emberek összejövetelein miről beszélnek, mire törekszenek. Ez nem érdekli őt, csak az, hogy az étertest hogyan néz ki, vagy az asztráltest. És az sem érdekes számára, hogy milyen úton jár a tőke, milyen úton jár, miután a XIX. század kezdete óta tulajdonképpen uralkodó hatalommá vált. Semmit sem ér a tudás étertestről, asztráltestről, ha meghal az ember. Ezt ki kell mondani a szellemi világ valóságos ismerete alapján. Értéke csak akkor van, ha az ismeret eszközzé válik, és általa bele tudunk merülni a materiális életbe. Azért, hogy itt a materiális életben felvehessük azt, amit a szellemi világban fennünk nem lehet, de oda át kell vinnünk.” Rudolf Steiner 

Rajongás, karizma, jelenlét... - Feldmár, Tolle, és akkor most "Ki menjen a picsába?"

Mottó: "A karizma lenyűgöző dolog. Ha azonban egy tanító túlságosan karizmatikus, a tanítványok nehezen tudnak elszakadni, elvonatkoztatni tőle. Az ilyen mesterek tanítványai gyakran csak a testet nézik, és azt mondják: "milyen csodálatos ember!" Ez persze bizonyára így is van, a spirituális tanítás azonban nem a csodálatos személyiségekről szól. ... Soha ne válj függővé tőlük. Ne feledd: saját megvilágosodásod a te feladatod." - Adyashanti: Az Üresség tánca

"Feldmár András – Büky Dorka: Ki menjen a picsába? Beszélgetés a rajongásról…

BD: „Nos, ha Andrást érdekelné bárki másnak a véleménye, mint Feldmár Andrásé…” – így indította commentjét a napokban egy fiú a Facebookon, és ennek kapcsán mondandóm is kérdésem is van, mert ebből nekem az látszik, hogy nem könnyű megérteni vagy még inkább elfogadni, elviselni azt, amit csinálsz. Lehet, hogy az a probléma, hogy félreértik, amikor indulatosan szállsz be egy vitába és elküldesz valakit…. na, hát lássuk be, keresetlen szavakkal. Azt hiszik, hogy intoleráns vagy mások véleményével és ez sért, zavar sok embert. A korábbi rajongók ilyenkor csalódnak benned, megállapítják, hogy „András már nem a régi” sőt felhívják a figyelmedet a felelősségedre; akire ennyien figyelnek, annak vigyáznia kell a szavaira. Most szerintem mérföldkőhöz értünk, valaki megkérdőjelezte, hogy a könyveidet valóban te írtad-e, mert annyira nem passzol össze neki az ideál meg a valóság. Mi van itt? Mi ez az egész? Egyrészt kéne beszélnünk a rajongás és kiábrándulás természetéről, másrészt jó lenne tisztázni, hogy mi az, amit intoleranciaként értelmeznek a népek. Kezdjük a véleményeiddel. Mi a bajod mások nézeteivel, módszereivel, gondolataival? Egyáltalán mit jelent neked az, hogy vélemény. Neked van olyanod? És nagyon zavar a másiké? Nekem egy zen mondás jut eszembe, valahogy így: „Mi a felébredés? Csak tedd le a véleményeidet.”

FA: Amikor én elmondom, amit el akarok mondani, a mögött rendszerint a tapasztalataim állnak, tehát abban vagyok biztos, hogy ez vagy az velem megtörtént. Ha ennél tovább megyek, akkor tudom, hogy spekulálok arról, hogy mindez mit jelenthet. De, ezt nem gondolom véleménynek, mondom, inkább spekulációnak. A zen idézeted szerintem arra mutat, hogy azért, mert észreveszünk egy differenciát, mondjuk azt, hogy EZ nem AZ, nem kell automatikusan azonnal megkérdezni és állítani, hogy melyik jobb.

BD: OK, de tegyük fel, hogy nekem például nem könnyű elfogadnom, ha valaki a személyiségét, sőt a boldogtalanságát vagy a problémáit a különféle csillagjegyek aktuális állásával magyarázza. Ilyenkor bosszankodom, hogy ahelyett, hogy a valóságot próbálná megérteni és az életét a saját kezébe venni, ilyen hülyeségekkel tölti az idejét.

FA: Amikor valakinek, akinek az asztrológia fontos, azt mondjuk, hogy az asztrológia hülyeség, azzal őt magát degradáljuk, tehát nem azt állítjuk, hogy az asztrológia hülyeség, hanem azt, hogy ő a hülye. R. D. Laing, a mesterem, azért szerette a buddhizmust jobban, mint bármilyen más létező rendszert, mert toleránsnak találta, olyan vallásnak, ami elfogadja az úgynevezett episztemológiai anarchiát, ami azt jelenti, hogy senki nem gyakorolhat hatalmat a törvények felett, miszerint, hogyan szabad tudni azt, amit az ember tud, és hogyan nem szabad tudni azt, amit ember tud. Az anarchia azt eredményezi, hogy mindenki a maga módján tudja, amit tud, és azt nem kell általánosítani vagy legitimálni. A fontos nem az, amit és ahogyan tudunk, és, hogy azt honnan tudjuk, hanem mindig az, hogy hogyan bánunk egymással. A buddhizmusban nem csak episztemológiai anarchia van, hanem azt sem írja elő senki, arra sincsen törvény, hogy milyen élményeim legyenek, vagyis vannak. Engem soha senkinek a véleménye nem zavar. Magam sem vagyok biztos semmiben, így mindig nyitva vagyok arra, ami másoknak fontos. Amikor belépek egy beszélgetésbe vagy vitába, csak azt nem tűröm, amikor észreveszem, hogy valaki rosszul bánik valaki mással, de leginkább velem.

BD: Na de, mi az, hogy „rosszul bánik”?

FA: Úgy is mondhatnám, hogy szemtelen, pimasz, felülről beszél, lekezel. Ez azonnal a hatalom területére mutat. Valaki valakihez nem horizontálisan beszél, szemtől-szembe, hanem fentről lefelé, lenézi a másikat. Abban a pillanatban, amikor én ezt érzem, nem akarom őt többé megérteni, nem akarom magyarázni, nem akarom ezt eltűrni. Véget akarok ennek vetni a dolognak azonnal.

BD: Teljesen függetlenül attól, hogy az illetőnek igaza van-e vagy sem?

FA: Teljesen függetlenül attól. Hiszen senkinek sincs privilégiuma, senki sem birtokolja az igazságot.  Az „igazság”, a valóság felmérhetetlenül hatalmas, amit birtokolhat egyikünk vagy másikunk, mindig csak részigazság. Ez a tény mindenkitől alázatot követel. Az igazsághoz együtt, ha szerencsénk van, közelebb kerülhetünk, mint egymagunkban bármikor is, valami nagyobb összefüggés közöttünk ilyenkor megjelenik, de soha nem egyikünknél vagy a másikunknál van. Legutóbb, amikor valakit elküldtem a picsába, az illető a racionalitás, a logika nevében sértegette és zsarnoki fölénnyel kezelte az ott lévőket. Felül kell, hogy kerekedjek rajtad, one-upmanship. A logika és a racionalitás mindig nagyon jó eszköz arra, hogy az egyik ember a másik fölé kerüljön. Ilyenkor soha nem az igazságért küzdünk, hanem a hatalomért. Illich, Foucault és mások nyilvánvalóvá tették a hatalom és az elfogadott valóság, igazság kapcsolatát. Freud megmutatta, hogy a hisztéria nem más, mint makacs és kétségbeesett reakciója a hatalom-nélkülinek, a diktátori, ellenállhatatlan racionalizmus, logika hatalma ellen. Nem az fontos, hogy kinek van igaza, hanem az, hogy hogyan bánunk egymással. Aki tudja a tutit, az ellen nem lehet küzdeni, azzal nem lehet beszélgetni, tehát menekülni kell tőle! Én néha úgy menekülök, hogy elküldöm a picsába a fölényes mindentudót...  Ha nem lehet hatékonyan küzdeni és nem menekülsz, belebetegszel! Vigyázz Magadra! Az emancipáció lényege, hogy nem kell lenézni senkit és senkitől nem kell eltűrni, hogy engem lenézzen.

BD: Volt azért olyan is, amikor úgy küldtél el valakit melegebb éghajlatra, hogy hozzád alig szólt, és csak valahogy próbálta az egyre elmérgesedő vitát elsimítani.

FA: Hát igen. Amit ugyancsak nem tűrök el és indulatosan kilépek a beszélgetésből, az az, amikor valaki „semlegességet” színlel, így játszza a one-upmanship játszmáját. Nincs megkülönböztetés, minden egybe mosódik, ez is az, az is ez, mindenkinek igaza van, happy, happy...  „Vajra” az a kard, ami az intellektust szimbolizálja a Buddhizmusban, amivel megkülönböztetjük, felaprítjuk a világot: EZ nem AZ. Ebben nincs ítélet, EZ nem jobb vagy rosszabb, mint AZ, de EZ más, mint AZ. A szeretet nem vágy. A szeretet nem árt. Ami árt, az nem szeret. Azonnal elküldöm a picsába azt, aki kasztrálja, rombolja, támadja, lehetetlenné teszi a jelentés, az értelmezés, a gondolkodás, spekulálás erotikus játékát. Idővesztegetés egy ilyen emberrel bajlódni. Rövid az élet, mással akarom tölteni. Az illető nem buta, de irigy és gyűlöletből rombol. Hát menjen a francba! Csinálja ezt ott, ahol én nem vagyok...

BD: Na, hát nem tudom, hány rajongód marad, ha ezt felrakjuk a Facebookra.  Csalódni fognak benned sokan, most már tényleg nyilvánvaló, hogy te nem vagy az ő Andrásuk.

FA: Amikor olyat csináltam, ami nem tetszett az anyámnak, azt mondta, „hol van az én Andrisom, ezt az én Andrisom nem csinálná, hová tűnt az én Andrisom?”. Ez óriási hipnózis volt, mert megijedtem rettenetesen, hogy hová lett az anyám Andrisa. Ez hipnózis. Az anyámat nem érdekelte, hogy ki vagyok, ő azt akarta, hogy én eljátsszam hiba nélkül azt a fiút, akit ő elképzelt az ő jó fiának. Ez tényleg az interperszonális fenomenológia terébe tartozik, hiszen óriási problémák keletkeznek abból, ha van két ember, A és B, akkor az is van, hogy A kinek gondolja magát és B kire gondol, amikor A-ról beszél. Tehát ki is B A-ja, ki A A-ja. Na, most a differencia a kettő között befolyásolja a kapcsolat minőségét. És akkor persze van B B-je és A B-je. Szerintem minél közelebb vannak ezek egymáshoz, annál jobb, nyilvánvaló, hogy ha nagy a differencia, akkor nagy baj van. Az anyám Andrisa és az én Andrisom nem volt egy és ugyanaz, ahhoz, hogy jól legyek, vagy el kellett veszíteni magamat és fel kellett vennem a szerepet, amit az anyám kiosztott nekem, vagy az anyám dühével és csalódásával kellett élnem. Most a rajongóknak is van egy Andrása, és persze nekem meg nincsenek rajongóim, ez egy nagy differencia, hogy én nem képzelem el, hogy ki az én rajongóm, de sok ember elképzeli, hogy ki vagyok én.

BD: Ez viszi némelyik commentelőt addig, hogy te nem is írhattad azokat a könyveket?„Hová lett az én Andriskám?” Mi a jó ebben annak, aki csinálja? Így valójában soha nem lesz neki saját Andriskája, nem?

FA: Az anyámnak azt kellett hallucinálnia, hogy én az ő része vagyok, megijesztette őt a lehetőség, hogy én egy elképzelhetetlenül más másik vagyok, rettenetesen megrémült, hogy ha ez „kiderül”, akkor be kell ismernie engem, ezt nem engedhette meg magának, mert azt, ami nem te vagy, azt nem lehet kontrollálni. Neki fontosabb volt, hogy azt képzelje, hogy olyan vagyok, mint mondjuk a karja, megijedt volna, ha a karja nem szolgálta volna az ő akaratát. Inkább levágta volna a kezét, mint hogy szégyellje magát, hogy a keze mást csinál, mint amit ő akar. A fiú, aki azt írja, hogy a könyveimet nem is én írom, szégyelli magát miattam, mert ő nem mondaná senkinek, hogy menj a picsába és nem úgy vezetne egy workshopot, ahogy én. Ha ő elköteleződik érzelmileg, ha ő meg én egyek vagyunk, akkor szégyellnie kell magát miattam. Tehát, ha ő azt mondja, hogy szeret engem és a szeretet neki egység, vagyis identifikál velem, ha neki a szeretet egy fúzió, nem külön lénynek lát, akkor, ha olyat csinálok, amit ő nem csinálna, el kellene választania magát tőlem. De e helyett engem választ el magamtól.

BD: Na, de, ha mindenképpen ragaszkodom a fúzióhoz, megtehetem azt is, hogy önmagamat kitágítom, nem?

FA: Hát persze! Ilyenkor elfogadom a másik tágasságát. Az anyám nem fogadott el, a rajongóim sem fogadnak el, az anyám is rajongott értem. A fiú ahelyett hogy kibővítené az ő Feldmár Andrását, lenne neki olyan, aki tud olyan könyveket is írni, meg el is küld valakit a picsába, ahelyett azt hiszi, hogy nem én írtam a könyveket, vagyis ez a kettő egy emberben nem lehet. Nyilván zavarja, hogy szégyellnie kell magát, ha esetleg tetszettek a könyveim, pedig én egy ilyen fasz vagyok, és neki menekülnie kell. Ez egy olyan probléma, amit általában nem tudunk megoldani. Ilyen az, hogy Heidegger náci lett, én meg azt mondom egyeseknek, hogy menjenek a picsába.

Vancouver-Budapest, 2013. augusztus 23." 

"Elviselni vagy otthagyni? Interjú Eckhart Tolléval

Kérdés: : Amikor tudod, hogy egy bizonyos személy vagy helyzet, valószínűleg bekattintja a fájdalomtested, akkor az a jobb, ha elkerülöd az egészet, vagy az a hasznosabb, hogy a tudatosság fejlesztésére, ott maradsz együtt ezekkel, és megfigyeled a fájdalomtesteiteket?

Eckhart:
Nincs erre tiszta válasz – ez a szitutól függ. Néhány helyzetet nem tudsz otthagyni. Lehet, hogy van olyan helyzet, aminél működik, vagy bárhol, ami azt igényli, hogy te ott légy abban a pillanatban, és mindegyikőtök jelen tud lenni a fájdalom testeitekkel. Más helyzeteket meg lehet, hogy jobb otthagyni, ahelyett hogy haszontalan vitatkozásba vagy bonyodalomba fognánk bele; néha lehet, hogy jobb otthagyni a szituációt és hagyni, hogy a másik fájdalomteste kimerüljön maga inkább, mint sem ott maradni azzal a személlyel. Senki sem adhat neked erre egy tiszta irányelvet, hogy vajon, ez-e a helyes vagy az-e a helyes, neked kell foglalkoznod az egyéni helyzetekkel és érezni -- mi az, amit helyes megtenni. 

Nincs mód arra, hogy teljes egészében elkerüljük a fájdalomtestet. Ha te ebben a világban élsz, mindig lesznek ilyen helyzetek az életedben amik bekattintják azt, hacsak nem vagy teljesen egy remete. Még ha teljesen remete is vagy, akkor is megtörténhet ez, mivel a fájdalomtestedet, bizonyos gondolatok, mint egy ennek eredményeképpen, bekattinthatják. Nincs mód arra, hogy a fájdalomtestekkel való találkozást elkerüljük. És biztos, hogy te se tudsz mindig elfutni, amikor valaki más fájdalomtestével találkozol össze. Spirituális gyakorlottságod kell majd ahhoz, hogy a jelenléted emeld, mihelyst észreveszed, hogy valaki, aki közel van hozzád, aki mély öntudatlanságba vonódott be, az a fájdalomtesttel azonosult. 

A jelenlét erősségét kell emelni annyira, hogy képes legyél megakadályozni azt a mély, erőteljes öntudatlanságba húzódást, ami egy másik fájdalomtestéből áll, ami azt akarja, hogy a fájdalomtested reagáljon erre – egy emóciónális reagálást akarva tőled. Mint egy fényszóró kapcsolónak, annyira kell neked felkapcsolódnod, hogy erőteljesen jelenlétté válj, miközben a másik személy fájdalomteste megpróbál valamiféle reakciót szerezni tőled. Ez egy nagyon hajszálnyi dolog, amit könnyen össze lehet keverni azzal, hogy elzárkózol a másik személytől, vagy lehúzod a redőnyt előtte. Amikor az erőteljes jelenlétről beszélek, akkor az, nem az, hogy elzárkózol a másik személytől, lehúzod a redőnyt – ez energetikailag teljesen más. Ha elzárkózol, és azt mondod, „most semmi se érinthet meg engem, nem fogok reagálni semmire”, akkor bezárkóztál. Meglehet, annyira a bolondját járatod magaddal, hogy azt hiszed, hogy annyira jelen vagy, hogy semmi se tud megérinteni téged. Ekkor te teremtettél egy korlátot önmagad, és a másik személy közt. Ez nem az, ami alatt én, a jelenlét erősödését értem. A jelenlét erősödésénél egy teljes nyitottság van a környezeted felé, a Másik felé, de az éberségnek egy magas foka van ott, és ez az éberség nyitott, afelé ami van. Egy idő múlva úgy találod majd, hogy ezt magadtól teszed, ami nem egy „döntés-meghozó-eljárás” lesz. 

Amikor egy öntudatlanságba húzó szitu van, akkor úgy találod, hogy még éberebbé válsz és tudatosabbá. Mikor kihívásban találod magad, akkor még éberebbé válva találod magad – akár a fény, amit felkapcsoltak. Ez csodálatos, mivel ez azt jelenti, hogy bármi is lehet a kihívás, annak működése az erőteljes jelenlétbe tol téged. Ez az egyetlen mód, ami nem képes téged valaki más fájdalomtestébe belerángatni.
Mihelyst, ráébredsz arra, hogy ez lehetséges, úgy fogod találni a szituációkban, hogy a jelenlét erőssége benned megváltozik. Ez nagyon erőssé válik abban a pillanatban, amikor egy nehéz helyzetbeli kihívásban vagy. Minél inkább úgy találod, hogy egy kihívás öntudatlanságba von be -- ami a legtöbb embernél az eset -- annál inkább erősíted a jelenléted."

(Forrás: Feldmár Intézet: https://www.facebook.com/feldmarinstitute?fref=ts)

Dualitásban, azaz "Legnagyobb bűn a gyávaság"...

Hát még ebben is egyetértettek.  Lévi Máté ex-vámszedő bánatára  Jesua és Woland még ebben is. 
Ó, az a pudlifejes mefisztói sétapálca...

Harminckét éve olvasom ezt a regényt. Eleinte mint tündérmesét, később teológiai, történelmi, politikai háttérrel együtt továbbértelmezve, ám jó ideje megrekedtem e téren a fejlődésben, manapság pedig már csak egy-egy kedvenc részletet lapoztam fel. Jó néhány feldolgozást láttam már filmen és színházban, többségük nem tetszett (Az Arvisura Társulaté és - meglepő módon - a Solymári Fészek Waldorf Iskoláé igen). Pedig tizenhét évesen csak ezért a darabért utaztam le egymagam Kaposvárra... 
Csodás másokkal együtt - például egy filmklubban - újragondolni mindazt, amit eddig tudtam vagy tudni véltem, és még harminckét évnyi gondolkodni való információval gazdagodni néhány óra alatt.

Eddig nem tudtam, hogy a vallásos orosz népnek a moszkvai pátriárka székhelye jelenti "Jeruzsálemet", a keresztény spiritualitás központját. A két helyszín, a két idősík, az események és szereplők egymás tükörképei. 
Most állt össze, hogy Jesua és Woland egyaránt provokálják a környezetüket. (Ahogy nemrég a melegfelvonuláson elhangzott: a társadalmat muszáj provokálni, különben ezer év alatt sem változik.) A sötétségben fuldokló, ördögi Moszkvába Woland mint Lucifer hozza el a fényt egy kis időre, s néhány ember számára a megtisztulást. Csak filmen elég erős a vizuális inger ahhoz, hogy feltűnjön a tisztítótűz, a város szemetét elsöprő vihar, szennyesét elmosó zivatar... és a komor felhők között - épp az elmegyógyintézet fölött - az isteni szövetség jele, a szivárvány. 
Azonban a legnagyobb felismerés számomra az, hogy itt, ahol élünk, a fizikai síkon igenis létjogosultsága van a dualitásnak. Manapság divatos ál-spirituális körökben azt hajtogatni, hogy "mi, Felébredettek már kiszálltunk a rendszerekből, nem támogatjuk a hatalmi játszmákat, nem járunk szavazni, nem foglalkozunk politikával... ti, akik alusztok, meg még csak pörögjetek". Eddig is úgy gondoltam, ez kibúvás a felelősségvállalás alól. Most az is megviláglott, hogy emögött is félelem lapul. Könnyebb a "spirituális magasságokra" hivatkozni, mint figyelni, a legjobb tudásunk szerint döntés hozni, és elviselni annak kockázatát, hogy talán mégsem jól döntöttünk. Mert mi még nem tudunk kiszállni a rendszerből, legfeljebb csökkenteni az érintkezési pontokat. Ám szembe kellene nézni azzal, hogy amíg használjuk az utakat, a tömegközlekedést, a közműveket, a pénzt, amíg vásárolunk, gyógyászati szolgáltatásokat veszünk igénybe, vagy bármely hozzátartozónk él hasonló eszközökkel, amíg nem mindegy, hogy hazánkban béke van-e vagy háború, igenis benne vagyunk a rendszerben, s annak alakulásáért felelősek vagyunk. Hogy a másokért, "idegenekért" való felelősségvállalásról még ne is beszéljünk...
Bizonyára vannak olyan szférák, ahol valóban minden Egy, a jó és rossz fogalma csak emberi címke... S ezt érdemes tudnunk, nem felednünk. 
Ám míg a földszinten élünk -  fizikai síkon, anyagba zárva, anyaggal körülvéve-, hiába tettetjük, hogy ez itt már a negyedik emelet, ámíthatjuk magunkat és környezetünket, a látó szemnek mégis nyilvánvaló a hamisság. 

Babits Mihály: Az Isten és ördög...

Az Isten és ördög két jó hivatalnok.

Mennyivel vadabb lett és gazabb a világ,

mióta az Ember, e gyenge akarnok,

viszi mindkettőnek ürült hivatalát!

Mint a gyermek, épít és rombol is egyben.

Épít, hogy legyen mit rombolni. Felhőket

karmol házaival; majd fölibük szökken

és nagy diadallal lebombázza őket.

De talán úgy kell és már elvégeztetett.

Én már összeomlott városokat látok.

Vad paloták helyén csöndes romhegyeket,

s betonok gőgjéből törmelék sziklákat.

Szakadt drótok lógnak, mint a tavalyi gaz

s messze tereket fed a vasak selejtje:

feledt célú gépek hullamezeje az,

ahol a rozsdának nyil virágoskertje.

A megmaradt ember kibúvik tornyából,

Gyilkos ülledékek foszlanak a völgyben.

Van-e még friss szellő eleven virágból?

Vannak-e ép csirák a mérgezett földben?

Óh lesz-e még jó íz gyümölcsben, italban?

Lesz-e jámbor állat a gyilkos gép helyett?

S a megehült pásztor fogja-e, mint hajdan,

nézni még óriás óráját, az eget?

Mit mutatsz minekünk, te nagy, sima óra,

magunk gyilkosává ítélt embereknek,

Vagy átallod sorsunk jegyezni, mióta

gonosz kis órákat gyártunk tehelyetted?

Közönyösen tűz rám vad arcod. Itt állok

a fa alatt, mely pár aszu meggyet ad még,

s úgy érzem hogy ingád vagyok és himbálok...

Csak ringass, míg bambán végkép elaludnék!

(Vonatkozó blogbejegyzés még: Kivonulók, avagy mi fán terem a spirituális egoizmus)

A "legjobb" szándék ...

Halk, liliomos gyerekszoba. Az ágyacskában épp jóízű álomba merül egy fiúcska, elmulasztva esti imáját. A szoba sarkában röstelkedve, tenyerébe temetve szégyenpírban égő arcát, tanácstalanul áll az őrangyal.

A fiúcska megint bűnt bűnre halmozott egész nap: torkoskodott a befőttesüvegekből, görnyedten járt, nem figyelt, és futkározott. Az angyal hasztalan vette körül szárnyainak könyörgő fuvallatával, hasztalan suttogott fülébe útmutatásokat a tiszta és erényes életről. Görnyedésből görnyedésbe, futkározásból futkározásba, térdfelverésből ruhaszaggatásba bukdácsolt újra meg újra a kis szerencsétlen. Semmi nem tarthatta vissza. Nem hatott a figyelmeztetés, hogy apus soha nem tesz ilyet, sem a hivatkozás Piotrus Pokrowskira, a kis hősre, sem szelíd énekek dúdolása – sőt, a kerületben közismert púpos varga szakadékba taszítása sem, aminek meg kellett volna szabadítania a fiúcskát a rossz példa befolyásától.

Ott állt az angyal tehetetlenül. Íme, az őrangyalok megengedett eszközei mind csődöt mondtak. A jóság, nyájasság, szelíd rábeszélés, csillapítás... mind hiába. Íme, itt fekszik, megmakacsolva magát vétkeiben és kevélységében – nem imádkozott, süket a jó szóra, s álomba szenderülve bizonyára azon töri a fejét, hogyan fog holnap újra görnyedten járni.

Hírtelen túláradt az angyal szívében a keserűség. Hogyhogy? Vajon a Törvény a maga nemes fenségében nem ér semmit egyetlen poronty akaratával szemben? Hirtelen fölcsapott benne a Törvény iránti rajongás hulláma, s megindította a rossz iránti undor egyenletes hullámát. Eljött ama pillanat, mikor a szolga kicsiny szíve forróbb szeretettel dobbant meg az Ügy iránt, mint az Ügy nagy szíve maga. A Törvény iránti szeretetből megszegni a Törvényt! Ez az igazi önfeláldozás.

Elrántotta homlokáról a kezét, halkan odalépett az ágyacskához, s a fiúcskát teljes erejéből fültövön vágta.

Az ijedten pattant fel; az ütés hatására gyorsan ledarálta az imát, majd érthetetlen mormolás közepette lefeküdt újra, és elaludt.

Az angyal remegve és boldogan, hosszan, mozdulatlanul bámult az éjszakába.

Üdítő, friss reggel virradt fel másnap. Az álom eltörölte a fiúcskában az előző este emlékét. Behozták a reggelijét. Megint nem akarta meginni a tejet. Mindig rosszul lett tőle. De hirtelen célirányos rúgást érzett. Megértette. Szótlanul kiitta a tejet.

Elbúcsúzott anyuskájától, s elindult az iskolába. Szép rendesen ment végig az utcákon, nem ácsorgott, nem nézelődött közben. Résen volt. De még nem volt egészen biztos a dolgában. Mikor az üres fasorba ért, körülnézett, s villámgyorsan összegörnyedt. Egy erős kupán vágás nyomban rendre utasította. Nem lehetett kétsége: az őrangyal verte fejbe.

A jó szellem rájött az új módszer ízére: kápráztató könnyedséggel tudta elérni mindazt, ami azelőtt rengeteg jóakarattal és türelemmel is elérhetetlen volt. Csakhamar fölfedezte, hogy módszerét tovább tökéletesítheti : különféle ütésfajtákat dolgozhat ki, differenciálhatja őket, s ez olyasféle élvezetet nyújt, mint amit egy ájtatos kántor érezhet, ha ügyesen nyomogatja az orgona különféle billentyűit. Tehát: az ebéd végig-nem-evéséért farba rúgás, görnyedt járásért kupán vágás, imamulasztásért nyakleves, futkározásért és izzadásért horogütés, pocsolyába lépésért csavart horogütés, lármázásért apus munkája közben fültövön vágás, és a többi.

Ez a módszer szemmel láthatólag nagyszerű eredményre vezetett. Már nem kergette esténként a megaláztatás érzése sarokba az őrangyalt, hogy ott arcát tenyerébe rejtve szégyenkezzék. Épp ellenkezőleg: kényelmesen letelepedett, s jobb kezét dörzsölgetve, vagy ujjaival dobolva az asztallapon, elégedetten felügyelt az ima szófogadó, folyamatos elmondására. Sőt néha már-már el is unta magát, s ilyenkor kettőzött éberséggel ügyelt a fiú minden rebbenésére, égve a vágytól, hogy egyetlen, mesterien irányított ütéssel figyelmeztethesse: a jó uralkodik a rossz felett.

Sőt az is előfordult egynéhányszor, hogy amikor a fiúcska nem adott rá semmi okot, akkor is le-lecsapott rá a fenyítő kéz. Vagyis az angyal már csak úgy, a biztonság okáért is verte, hogy ki ne jöjjön a gyakorlatból.

A fiúcska nagyon megjavult. Nem futkározott, nem járt görnyedten, nem lármázott, rendszeresen imádkozott, mindent szépen megevett. Külsőleg is megváltozott: minthogy mindig végigette az ebédet, s rengeteg tejet ivott – a szülők ugyanis, látva, hogy mindig kiissza az egész pohárral azt hitték, hogy megszerette a tejet, s újra meg újra utánatöltöttek –, nagyon meghízott és megsápadt. Miután valamennyi szokásos gyerekbűnről lemondott, tömérdek szabad ideje maradt, s megtanulta, hogy a belső életre összpontosítsa erőit. Megkomolyodott. Figyelni kezdte környezetét. Érdeklődése azután a vegytan felé fordult.

Mikor kint ült a parkban egy padon, kövéren és nyugodtan, rejtélyesen magába zárkózva (meg se próbált futkározni, mert tudta, hogy nyomban lesújt rá az őrangyal ökle), míg más gyerekek vidáman kergetőztek a gyepen, ő többnyire a tankönyve fölé hajolt, s a molekulák titokzatos világába merült. Egy makacs, melyen rejlő gondolat szántotta fel gyermeki homlokát.

Már kezdett csodagyerek híre lenni, s nagyon örült mindenki. Ő pedig kitartóan dolgozott. Apuskája kis műhelyt rendezett be neki, s szerény anyagi eszközöket is biztosított számára.

Telt-múlt az idő. Egyszer egy éjszaka hatalmas tűzoszlop lövellt a város fölé, s fülsiketítő robbanás rázkódtatta meg az épületeket. A fiúcska szülőháza repült levegőbe – egy háztartási trotilból amatőr eszközökkel, de csodálatra méltó tehetséggel előállított akna robbantotta fel. A fiúcska a mezőkön át, sietve távozott a tett színhelyéről. Hátán előre összecsomagolt hátizsák, némi élelemmel és pénzzel, zsebében hajójegy Dél-Amerikába.

Az őrangyal loholt utána árkon-bokron át, hogy legalább egy horogütéssel büntesse.

(Sławomir Mrożek: Az őrangyal)