2013. július 23., kedd

Sugallat vagy ego?

Megtanulható a kétféle hang, a megérzés és az ego hangja közti különbségtétel. A belső lény hangja valóban egy megérzés, egy érzet, egy sugallat. Olyan mint amikor egy napsugár megcirógatja a bőrünk. Nem tudjuk honnan jött, egyszer csak ott van és úgy mintha mindig is ott lett volna. Az ego hangja nem ilyen. Markáns, érezhetően valahonnan jön, legtöbbször a fejből,néha a gyomorból. Amint a megérzés megjelenik, az ego hangja máris kontráz. Azt mondja -De.., azt mondja:-Vagy inkább ... Kb. fél másodperc vagy még annyi sincs a két hang között.
Amikor már meg tudtam különböztetni a kettőt egymástól, elkezdtem módszeresen figyelni a kétféle választ és azok kimenetelét és a következőkre jutottam. Az ego válasza mindig az adott pillanatra kínál megoldást, de nem számol a hosszútávú következményekkel. A belső lény válasza mindig a végső kimenetelre irányul ezért sokszor, gyakran, legtöbbször,az adott pillanatban baromságnak tűnik és legtöbbször meglehetős galibát, zűrzavart okoz. Egy esetben nem, ha a másik fél, felek belső lény(ei)nek végcélja(i) is ugyanaz(ok), mint a mi belső lényünké.

(Feldmár András Fan Klub, Révész Zoltán)




Sokan hiszik azt, hogy az ösztönös egyjelentésű a személyessel. Ami azonban belülről jön, arról még nem tudhatjuk, hogy valójában micsoda - mert lehet akár sebzettség is. Ami belülről jön, az valami a személyiségemből. A mai világ azzal kábít, hogy ami feltör belőled, az vagy te. Amin nem is gondolkodtál el, de érzed a késztetést, azt éld meg! Az ösztönösség és a személyesség azonban nem ugyanaz, sőt, bizonyos értelemben egymásnak ellentétei is lehetnek. A vallásosság, a lelkiismeretem szava, de még a szerelem is nevelést, kulturálódást igényel. Mindháromnak van egy, az ösztönvilágból fakadó, hatalmas ereje, de ha csak ösztönösek, akkor még nem személyesek. Ugyanígy a szexualitás is lehet csak ösztönös - és lehet személyes. Természetesen a személyes szexualitás sem nélkülözheti az ösztönt, viszont kizárja azt a magatartásformát, hogy mindegy, ki vagy te, mert ami számít nekem, az az ösztönkésztetésem kielégülése." 

(Pál Feri: A szorongástól az önbecsülésig)



Az úton a tegnapi intuíciókról beszélgettünk. Hogy honnan jönnek, nem tudni, de jönnek valahonnan, és nekünk aktívan készen kell állnunk, ha érkeznek. Például nem szabad behatárolni az intuíció formáját. Néha egy érzés, néha hang vagy egy kép. De ha felismerjük, a neheze még mindig előttünk áll, ugyanis egy dolog meghallani egy tanácsot, és egy egészen másik rábízni magunkat. Azt hiszem, ez az egyik legizgalmasabb és legfélelmetesebb dolog a világon. Nagy bizalomnak és sok tapasztalatnak kell felhalmozódnia ahhoz, hogy az ember képes legyen átadni magát az élet ilyen pókháló vékonyságúnak tűnő segítségeinek. Ilyenkor nincs kit hibáztatni. Talán már ez elég ok sokak számára, hogy ne merjenek bízni ezekben a gondolkodáson túli gondolatokban. Hiszen az ez alapján hozott döntések tudatosak, a mieink, de mégsem logikus alapokon nyugszanak, olyan titokzatos lólépéseken keresztül jutnak el hozzánk, melyek pályái számunkra beláthatatlanok. Az, aki képes ráfeküdni erre a hatalmas hullámra, soha többé nem tévedhet el igazán. Bárcsak sikerülne mindenkinek!
(Varga Lóránt: Minden út Rómába...)


Elakadt gyászfolyamataink, avagy a kognitív disszonancia hatalma

Mottó: "Ez egy nagyon komoly feladat, egy teljesen új életforma - a valóságban és a valóság szerint élni ahelyett, hogy hamis álomban ringatózó elméd berögzült és korlátozó eszméi, hitei és impulzusai irányítanának." (Adyashanti - Az üresség tánca)

Veszteségeink lehetnek elhunyt szeretteink, tönkrement kapcsolataink, immáron lerendezhetetlennek tűnő  ügyeink, gyógyulatlan sebeink, odalett egzisztenciánk, elmulasztott lehetőségeink, életünk boldognak megélt korszakai, egészségünk elvesztése, ábrándjainké, mítoszainké ... szinte bármi, amit annak élünk meg. Meg kell őket gyászolnunk, és a továbblépéshez szükséges a gyászfolyamat végére jutnunk (Elisabeth Kübler-Ross: tagadás, düh, alkudozás, depresszió/zavarodottság, elfogadás), ellenkező esetben a megrekedés váratlan helyzetekben okoz zűrzavart életünkben,  elakadt vérrögként életünk bármely területén megnyilvánuló lelki trombózishoz, majd testi bajokhoz vezet, s mi talán nem is tudatosítjuk a baj okát.  Legvégül pedig a saját életünket is el kell engednünk.
Tagadás például az elhunyt ruháinak tartós megőrzése. A düh fordulhat a beteg irányába (miért dohányzott annyit), az orvos felé (nem végzi jól a munkáját), de önmagunk felé is, bűntudat formájában (ha jobban figyeltem volna rá). Alkudozás lehet a csodadoktorokhoz futkosás, vagy a vegetatív állapotot fenntartó gépekre kötés is. S ha mindez hiábavalónak bizonyul, jön a depresszió, a feladás, apatikus beletörődés, vagy esetleg összezavarodottság,  például önsajnálat formájában, hiszen mi megtettünk mindent, nem lehet "normális", a világ természetes rendje, vagy Isten akarata szerint való a kudarc. Az elérendő cél a feldolgozás,  a szembenézés utáni megbékélés, az elfogadás,  a teljes és őszinte megnyugvás. Ez fejlődésünk kulcsa, így léphetünk csak tovább.

Tapasztalatom szerint  a stációk gyakran összekapcsolódnak a kognitív disszonancia állapotával. Vegyük példának egy idol lelepleződését, egy illúziónk, hiedelmünk elvesztését, vagy épp egész világképünk megingását, leomlását. A korábbi véleményünknek, tapasztalatunknak, érdekeinknek ellentmondó élmények hatására, önigazolási kényszerből végigjárhatjuk a fenti lépcsőfokokat... s szerencsés, ha valóban végig. Különben álomvilágban élve pazaroljuk éveinket, vagy beleragadhatunk a múltba nézés, másra mutogatás, vádaskodás,  arrogáns megtérítési szándék, monománia, esetleg éppen az önemésztés állapotába... A leleplező, a "hírnök" iránti gyűlölet pedig  az erőviszonyok függvényében akár boszorkányüldözéssé, meghurcolássá, ellehetetlenítéssé, még háborúvá is fajulhat, legyen szó a magánéletünkről vagy  társadalmi folyamatokról. Az alkudozás fázisát ilyenkor a ködösítés jelentheti ("van némi igazság ebben, de azért ez túlzás", "igaz, hogy elkövetett/tem néhány hibát, de alapjában véve jót akar/ok"...). S ha még így sem tudjuk elhallgattatni háborgó lelkiismeretünket, ébredező tudatosságunkat, állandósulhat a depressziónk, vagy igazodási pontjaink teljes összezavarodásának gyötrelmes állapota (hiszen éppen ettől óvtuk magunkat, ezt hárítottuk a tagadással!), könnyen befolyásolhatóvá,  megalkuvóvá, szélkakassá,  vagy épp csak felszínes emberré  válhatunk. Hétköznapi szinten például könnyen ürügyet találhatunk arra, hogy miért nem megyünk szavazni ("nem érdekel a politika, kiábrándultam, mind csalók"), ahelyett, hogy felvállalnánk az alapos, akár történelmi szintű, önálló tájékozódás, az önrendelkezés felelősségét, elhordoznánk annak feszültségét, hogy nincs tökéletes megoldás, de mindig lehet legalább a kisebbik rossznak látszó szereplő mellett dönteni. Vagy magánéleti elakadásainkért okolhatunk mást, másokat, s most nem is ahhoz a szinte már közhelyes igazsághoz szeretnék kilukadni, hogy nézzünk inkább magunkba, inkább oda, hogy ha már a szembenézésen túl vagyunk, meglehet, hogy annak feszültségét kell tudatosan elhordoznunk, hogy tudjuk mi lenne a helyes út, min kéne változtatnunk, ám jelenleg erre még képtelenek vagyunk. 
Ha nem így teszünk, ha nem vállaljuk a felelősséget magunkért, netán gyengeségeinket piedesztálra is állítjuk, mások által követendő normaként definiáljuk, mindenképpen elszakadunk a valóságtól.



Kívánom, hogy merjünk szembenézni magunkkal. Elakadásainkat, gyengeségeinket ne kiáltsuk ki erénynek, és tudjuk őket piedesztálnál magasabbra emelni. Bárcsak mindannyiunkban lenne elég bátorság a feldolgozás útjának végigjárásához!

2013. július 20., szombat

Suttogta halkan...

A klasszikus történet Ernest Liptonról az volt, amikor egyszer elment túrázni a hétvégére néhány barátjával a San Bernardino-i hegyekbe. Letáboroztak a hegyek közt az éjszakára. Mialatt a többiek aludtak. Ernest Lipton bement a bokrok közé, és amilyen figyelmes ember volt, arrébb sétált a tábortól, hogy ne alkalmatlankodjon senkinek. Megcsúszott a sötétben és legurult a hegyoldalon. Utóbb elmondta a barátainak, biztos volt benne, hogy halálra zúzza magát a völgy fenekén. Sikerült megkapaszkodnia az ujjhegyeivel egy sziklapárkányon, amibe órákon át kapaszkodott, lábaival kutatva valamilyen támasz után a sötétben, mivel a karjai kezdték feladni – mindhalálig ki akart tartani. Olyan szélesre tárva a lábait, amennyire csak tudta, apró kidudorodásokat talált a sziklán, amik segítettek neki kitartani. Ott maradt a sziklára tapadva, mint a matricák, amiket gyártott, amíg elég fény nem lett a számára ahhoz, hogy észrevegye, csak harminc centiméterre van a talajtól.
– Ernest, segítségért kiálthattál volna! – reklamáltak a barátai.
– Hú, azt gondoltam, semmi értelme nem lenne. Ki hallott volna meg? Azt hittem, minimum egy mérföldet gurultam le a völgybe. Amellett mindenki aludt.
(Carlos Castaneda: A végtelen aktív oldala, részlet)


- Segítség! - suttogta Micimackó, de csak halkan és finoman, hogy ne zavarjon vele senkit, miközben a két méterrel alatta terpeszkedő ág felé zuhant.
- Tulajdonképpen... - mondotta a három méternél lejjebb nyúló ágra pottyanva.
-Véleményem szerint... - magyarázta tovább két bukfenc között, miközben öt méterrel alább került - csak azt akartam mondani...
- Természetesen ebben az esetben... - folytatta udvariasan, miközben rekordsebességgel zuhant keresztül a következő hat darab faág között.
- Feltevésem szerint mindez csak azt jelenti... - határozott végre, elbúcsúzva az utolsó faágtól, hogy további három bukfenc árán végre kecsesen elhelyezkedjék a rekettyebokorban - azt jelenti, hogy bizonyos szempontból nagyon szeretem a mézet. Egyébként pedig: Segítség! Kievickélt a bokorból, a tüskéket kikefélte orrából, és ismét átadta magát gondolatainak. 
(Milne: Micimackó, részlet)

Szerénység? Kisebbrendűségi komplexus? Tanult tehetetlenség?...


2013. július 18., csütörtök

Maszkok és gyöngyök


Aki nem hiszi el, hogy ő maga érdekes lehet, az kénytelen álarcot felvenni. Meglehet, így többen figyelnek rá számszerűen, mintha önmagát adná, ám ez a figyelem kevéssé hatékony, kevéssé értékes - mondta egy barátom. Másrészt szinte mind sebzettek vagyunk, félünk a kitárulkozástól. Az emberek általában nem őszinték magukhoz, így nem szeretnek más őszinteségének tükrébe nézni, és ha magukat nem akarják igazán ismerni, másokat sem. Marad a hiányérzet, vágy a figyelemre, szeretetre. No meg a pótcselekvések.
Hamvas azt írja, a tisztességes élethez átvilágíthatónak kell lennünk. Feldmár véleménye szerint fel kell vállalnunk, hogy seretem
ebezhetőek vagyunk, mert minden vágyott érzelem éppen ebből a sebezhetőségből fakad. A Bibliában pedig arról olvashatunk, hogy ne szórjuk a gyöngyeinket a disznók elé... 



Na most akkor...? Bár lenne elég bölcsességünk megtalálni az egyensúlyt!




2013. július 15., hétfő

A kreativitás korlátai

1. Ha valaki úgy érzékeli, hogy állandóan élet-halál harcot kell folytatnia, hogy hozzájusson a létfenntartás alapvető feltételeihez.
2. Ha valaki úgy érzi, hogy állandóan önmagát, a pszichológiai önmagát kell megvédenie.
3. Ha valaki úgy észleli a világot, hogy ott semmi mást nem tehet, mint a saját érdekei, szükségletei alapján cselekedhet. 

(Pál Feri http://palferi.hu/2012-2013 05.21.)


Ahogy ez kicsiben, nálunk egyénekben igaz, úgy működhet társadalmi méretekben is, egy nemzet vezetőire, vagy az ország sikerességére vonatkoztatva. ... S talán arra is egyfajta magyarázat, hogy nagyjaink zöme miért máshol lett nagy.   
(Pelegrina)


... A sebezhetőséggel szembeni ellenállásunk gyakran abból fakad, hogy olyan sötét érzelmekkel kötjük össze, mint a félelem, a szégyen, a gyász, a szomorúság és a csalódás – olyan érzelmekkel, amelyeket annak ellenére sem vagyunk hajlandók kibeszélni, hogy gyökeresen meghatározzák azt, hogy ahogy élünk, szeretünk, dolgozunk és vezetünk. Amit a legtöbben képtelenek vagyunk megérteni, az az, hogy a sebezhetőség a bölcsője mindazoknak az érzelmeknek és élményeknek, amelyekre áhítozunk. A szeretet, az összetartozás, a bátorság, az empátia és a kreativitás mind a sebezhetőségből születnek. Amennyiben tisztább célokra vagy tartalmasabb szellemi életre vágyunk, a sebezhetőség az út.