18 000 és az első születésnap

Mottó: 

Az emberi lény mint egy fogadó ház

Minden reggel más vendéget vár

Az öröm a szomorúság és a hitványság

Gyakori vendégek

De nagy ritkán a tudatosság is betéved

Fogadd be őket szívesen

Még ha a fájdalom is durván bedörget

Adj neki helyet

Hisz ő is a te vendéged

Fogadd be őket szívesen

Mert új örömöket hoznak neked

A szégyenkezés a rosszindulat 

Borús gondolatok

Szívéllyel fogadd őket úgy szintén

Légy hálás mindegyiknek

Mert mindnyájan Istentől jönnek

(Rumi: A fogadó ház)

A legelső bejegyzés egy éve született. Benne az egymondatos gondolat azóta többoldalnyira bővült - hatottatok rám Kedves Olvasóim, kalákában írtatok hozzá, akár tudtátok, akár nem -, s ez talán jelzi a megtett utat is. Folyamatban van egy másik, melyhez - a ráció által felfoghatatlan módokon - szavakat, képeket, zenéket, gondolatsorokat álmodtatok az ujjaim alá.

Köszönöm, hogy útitársaim vagytok, együtt botladozunk, tanítjuk egymást egy darabon. 

A számláló pörgése, a tizennyolcezer letöltés java visszhangtalanul érkezett.  Nem vagyok újságíró, nehéz megszoknom a gondolatot, hogy jobbára  valamiféle szürke, alaktalan közegbe hullanak szavaim. E blog nincs hirdetve, gyakran el se tudom képzelni, kik járnak erre.  Olykor megkérdeztem, kik vagytok Ti, akik itt vagy a fészbukon jeltelenül olvastok, ám kevesek válasza jutott el hozzám. Azt hiszem, időközben megértettem valamit. 

A fészen látott link nyomában idetalálni, majd visszamenni tetszést vagy nemtetszést nyilvánítani túl sok időt vesz el, az információáradatban érthető a rövidítés, és az is, ha ezen az oldalon se keresgéli senki, hol lehet hozzászólni. 

A mostanra kialakult, illetve alakuló társadalmi helyzetben a politika iránt érdeklődők egy része okkal fél exponálni magát azzal, hogy világnézetéről jelet hagy a külvilág számára. 

Az Útközben blog egyébként is egy megosztó oldal. Azok közül, akik úgy gondolják, spirituális úton járnak, sokan hárítják a társadalmi témákat, és fordítva. 

Nem vagyok feldmáros, pálferis, tantra jógás, camino klubos, politikus, apolitikus, buddhista és semmilyen vallásos, alternatív, konzervatív,  urbánus, népies, feminista, ezoterikus... akkor sem, ha mindenből megtanultam azt, ami tőlem éppen telt, és ha ezen csoportok vagy emberek valameddig a saját kutyájuk kölykének vallottak, vallanak is. Idővel csalódottan hullanak ki mellőlem. Ugyanakkor mindez együtt vagyok.

Elvárásra nem tudok identitást vállalni, nem is hiszem, hogy jól tenném.  

Amint az a  Használati utasításban régóta olvasható, önmagamat ébresztgetem. 

Visszatérő gumicsontom a fejlődést gátoló bálványimádás-rajongás-tekintély-hatalom-visszaélés  témakör , ennek szellemében igyekszem, tanulok semleges maradni az irántam időről időre fellobbanó rajongással és a gyűlölettel kapcsolatban is. Nem szeretnék időt tölteni senki kivetítéseivel, elvárásaiknak megfeleléssel, nem kívánok igényeket kiszolgálni. És tanulom azt is, hogy a keskeny útnak a népszerűség látja kárát. Hát hagy lássa!

A blogírás tapasztalatai közé tartozik, hogy a netezők pszeudo-világa hűen tükrözi a valódit. Emberi játszmák itt és ott, rajongás, csalódás, hárítás, "szerelem",  kivetítések, és megint elfordulás. Van aki terápiát várt tőlem, gurus szerepjátékot, család- és barátpótlékot, van aki a világképe megerősítését, van aki mást. Nagy a fluktuáció, a jövés-menés, feliratkozások és leiratkozások, sértett háttérbe húzódás, lekicsinylő legyintés és nyílt rajongás váltják egymást. 

A blog körüli történések a társadalmi folyamatokat is jelzik. A Nemzethelyzet-sorozat két bejegyzése nyomán hekkeltek, zúdult rám fenyegető telefonok, üzenetek áradata, különböző fórumokon lejáratókampány, a fész-oldalra tapadó "figyelő emberek". A legtöbb ember nem szereti, ha valaki a bálványait megkérdőjelezi.  Felháborodott olvasók, köztük a magukat személyes barátaimnak lefestők távoztak csendben vagy átkozódva, kisodródtam az olvasóbázisom alapját adó csoportokból. Számomra az aránytalan túlreagálások lakmuszpapírként jelzik, hogy takargatott, árnyékba dugott témákat súrol gyertyám gyenge fénye. Azt is mutatják, mely pontokon van még magamban, magamnak is dolgom. 

Hiszem, hogy a társadalmi elfojtások ugyanazokon a területeken aktívak,ahol a sajátjaink is.

Azt látom, hogy a politikára fókuszálók ugyanúgy pótcselekvésbe menekülnek személyes valóságuk kényelmetlensége elől, ahogy az attól elfordulók, éppen csak másik oldalt választanak egyoldalúságnak. Magam is jártam mindkét cipőben. A társadalmi kérdéseket hárító, magukat spirituálisnak jelölők időnként rám zúduló rosszallására  ez a válaszom:

Nem lehet elengedni semmit, amivel nem néztünk szembe, nem éltük meg, nem fogadtuk el, nem szerettük meg magunkban. A valóság, a nem szeretem dolgok letagadásából, szépítgetéséből nem elengedés, csak önámítás születik, rosszabb esetben mások ámítása is. Hiába fényezzük a felszínt, ha a mélyünkben árnyékba fojtott, gennyező sebek vannak. Lehet rájuk díszes selyemből fedőkötést tenni, ám attól azok még bűzlenek és fertőznek. Ha e sebek létezését is tagadjuk , nincs gyógyulás, csak hazugság.
A történelem és az idő távolságában pedig könnyebb Hitlerben is az egykori kisbabát szeretni, "pozitívan" gondolkodni róla (feltéve, hogy épp nem a mi családunkat irtotta ki a szemünk láttára), mint az egészen közeli, saját árnyékunkkal szembenézni. Az előbbi szentimentalizmus, az utóbbi bátorság, őszinteség. Magam ezt választom, még ha ez a nehezebb út is, és folyton orra bukom a saját lábamban... Egyszer majd odaérek... és ha már ott leszek, hogy valóban tudom szeretni Hitlert is, egészen biztos, hogy majd nem hintem az igét a fészbukon. Istenek nem szoktak posztolni. Addig azonban, míg ilyen eszközökön lógok, elfogadom, hogy úton vagyok, és nem térítek, nem oktatok ki senkit, és nem ámítok azzal, hogy már megérkeztem, az enyém az egyedüli igazság. Ha ezt mondanám, csak a vakokat tudnám kábítani, az pedig milyen sikerélményt adhat? Aki lát, az látná az ellentmondást. 

"Engedd megtörténni, hagyj teret mindennek, miért foglalkozol olyasmivel, ami boldogtalanná tesz?... " Destruktív erők mellett szó nélkül elmenni, a felelősséget nem vállalni, univerzumra, istenre tolni nem szeretet, szerintem egyszerűen csak infantilizmus. Ezt erényként mutogatni pedig spirituális egoizmus. Minden módszer, minden út hasznos és hiteles lehet a szememben, ha nem menekülésvágyból fakad.  

Hagyatékot írok, nem tölthetem az időt ámítással. Csatornákat tisztítok, újakat nyitok. Szándékom szerint felfelé. Legelőbb magamban, s bónusz, ha - most, egy év vagy évtized múlva, amennyiben lesz még blogspot, és e blogot se dúlják szét  - erre jár valaki, akit egy-egy sor továbbgondolásra késztet. Valami abból, ameddig eljutottam. 

Áldás legyen mindannyiunk útján!

Vonatkozó blogbejegyzés:

Használati utasítás

Istentisztelet

Azért megyek négyévente szavazni...

"Nem szeretem a politikát."
Szeretni a rakott krumplit kell, önmagunkat, a párunkat, a hazánkat... A politikát nem. A szennyvízcsatornát se szeretjük, ám ha nem törődünk vele, rajtunk bosszulja meg magát... és egyébként is, mi rakjuk tele.

"Nem szavazok ilyen választási rendszerben."
Aki nem szavaz, az is szavaz, és még csak nem is maga szabja meg, hogy kire. A nem szavazással éppen a butaságra, nemtörődömségre, felelősség nemvállalásra építő rendszert támogatnánk. A rendszer ugyanis éppen ilyen emberekből áll, nem a Mars-lakók építették, hanem mi magunk. mi, te és én... még ha szívesen ki is vonnánk magunkat belőle. A korlátainkat - miszerint is képtelenek vagyunk a fáradtságot venni a tájékozódáshoz és a felelős döntéshez - pedig nem érdemes addig fényezni, míg magunk is elhisszük, hogy mindez erény.

"Majd ha senki nem megy el szavazni, a politikusok elgondolkodnak."
Gyenge haritas. Nem fognak. A mindenkori hatalomnak az all erdekeben, hogy a maskent gondolkodok otthon maradjanak. Az o szavazotaboruk meg ugyis elmegy.

"Az én szavazatom úgyse számit."
A sokaság egyénekből tevődik össze. Amikor sokan hárítják így a döntés felelősségét, abból lesz az, ami most van. Így is lehet élni, ám úgy vélem, korrektül csak akkor, ha ezután sem a családi asztalnál, sem a szomszéd kerítésére könyökölve, sem semmilyen fórumon nem panaszkodunk arról, hogy milyen világ van. Hiszen nem tettünk semmit azért, hogy másképp legyen.

"Ezek közül nincs kire szavazni."
Mindig van választási lehetőségünk. Ahogy az élet más területein is. Az érett személyiség képes elviselni, hogy nincs jónak tűnő döntés, megküzd az ambivalenciával, mérlegelés és tipródás után döntést hoz, azért felelősséget vállal, és nem dől be a saját kognitív disszonanciájának sem, amelyik mindig meg tudja magyarázni, miért helyes az is, ha éppen nem teszünk semmit. Ugyanakkor azt is hiszem. nem szavazni is lehet nyugodt lelkiismerettel, ha ez nem menekülés, de tudatos döntés következménye, mely azt is magában foglalja, ehelyett mi az, amit aktívan meg tudunk tenni közös ügyeink, a társadalmi rend előrevivő alakulásáért.
Persze jobbára nem vagyunk érett személyiségek, gyakran képtelenek vagyunk döntést hozni, és a felelősségvállalással is el vagyunk akadva. Csak legalább ne hirdetnénk azt, hogy  a passzivitás a helyes eljárás.

Adassék nékünk belátás, józan ész és bátor szív, hogy felnőjünk a részvételi demokráciához (is)!

"Amikor az összhang állapotából adod le a szavazatodat, akkor az egy nagyon pozitív befolyással bíró szavazat.
De mikor az elégedetlenség állapotából adod le, akkor csupán az összevisszaság részévé fog válni." (https://www.youtube.com/watch?v=mlLXENkzOw0&feature=em-uploademail)

Vonatkozó bejegyzés:
Kivonulók, avagy mi fán terem a spirituális egoizmus

Nemzethelyzet 10. - Négy évvel ezelőtt írtam

"Liberális nagyfiúk után jobbos kisfiúk

(...) Mindenesetre most fókuszáljunk a vasárnapi választásokra. És arra, hogy akik jönnek, talán húsz évig el se mennek.

Mindez alig egy héttel Húsvét után. Nem tanulunk, kétezer éve sem.

Annyira nem követem a napi eseményeket, hogy csak a múlt héten vettem észre: Vona Gábor kormányfőjelölt. Így csak egy hete vagyok egyre dühösebb a Meggyesi-Gyurcsány-Kóka-Fodor vonalra. Ezért. Minden másért lehetek minden más vonalra is.

Volt egy reményekkel és csalódásokkal zsúfolt húsz évünk. Most jön egy másik, ami csak tragédiát vetít előre. Ha ezt akarjuk, hát megérdemeljük.

Húsz évig tart akkor is, mert
Húsz év nyúvév, az húsz év nyúvév. - Sziámi"

(2010. április 6.,választások előtt néhány nappal, a korábbi, azóta már bezárt blogomban)

Vonatkozó blogbejegyzések:

Nemzethelyzet 1. - Ahogy a bölcsek látják

Nemzethelyzet 2. - Próféta és szakértelem

Nemzethelyzet 3. - A nemzet boldogságszintje

Nemzethelyzet 4. - Dalban mondom el

Nemzethelyzet 5. - Na és? (Árvíz után)

Nemzethelyzet 6. - Dekorácia

Nemzethelyzet 7. - Nemzeti társasjáték "pálferis" módra

Nemzethelyzet 8. - Diktátorok gyermekkora

Nemzethelyzet 9. - "Színház az egész világ"

Gyógyulás, gyógyítás

Helyén való-e, ha a gyógyító magát helyezi a Gyógyítás  elé, a teremtmény a Teremtő elé, a szolgáló a Szolgálat elé?

A segítő-szindróma egy személyiségzavar... Ami nem okoz bajt, akkor ha tudunk róla, ha szembenézünk azzal, hogy mik a valódi motivációink, és hogy nem szentségből cselekszünk, hanem számos más, bennünket egyensúlyban tartó okból. Ha van bennünk némi tudatosság, és egyre több tudatosság, akkor több haszon (ellenkező esetben akár több kár is) származhat az effajta kompenzálásból, mintha például gurusággal vagy politikai hatalommal kísérleteznénk.

"Ha valóban tudni akarjuk, hogy mit jelent gyógyítani, akkor mindenekelőtt azt kell világossá tennünk, hogy a gyógyítás üres szó, ha nem tudjuk helyreállítani (ismét létrehozni) az ember, a világ és a Föld közötti összefüggés megértését, mellyel a régi korok papjai, akik egyben gyógyítók is voltak, rendelkeztek. " 

Ita Wegman

Napi öt perc, fél óra, kétszer egy óra varázsgyakorlatokkal el is megy a nap, mindenki valami mással kapcsolatban ígéri, ettől meggyógyulsz, rendben leszel... Ámítjuk magunkat és egymást.  Szeretünk abban az illúzióban ringatózni, hogy mindent a kezünkben tartunk. S ha a többiek nem, majd mi, helyettük is. 
Ám ha mindent mi irányítunk, s ehhez csak különféle praktikákra van szükségünk,  mi a helyzet vajon a Dalai Láma rövidlátásával és epebajával? 
Nem lehetséges-e, hogy az árnyékba tolt, elfeledett személyiségrészeink szomatizálódva kopogtatnak ajtónkon, bebocsátást,  fényt kérve tőlünk? 
Önhittségünk talán gyávaságunkat rejti, bármit megteszünk, csak a mélyünkre ne kelljen nézni.

"Milyen erő hiteti el veled,

Hogy képes vagy előállítani a Kegyelmet?" 

Ram Tzu

Nem hiszem, hogy a betegség büntetés - egyáltalán semmiről nem hiszem, hogy az -, de hiszem, hogy tanítás.  Azt sem hiszem, hogy például a szem bajaiért kizárólag a máj felelős. Kínában talán segít az effajta materialista megközelítés, ám még az is lehet, hogy önmagában ott sem. Abban hiszek, hogy a mélyben húzódó lelki okok gyógyítása, a bennük rejlő tanítás megértése nélkül a szomatizálódó tünetet legfeljebb fel lehet cserélni egy másikra. Úgy látom, az egészség-szépség-fiatalságkultusz mindig a hanyatló társadalmakban lángol fel. Azokban, amelyek betegek-csúnyák-elöregedettek. Tömegméretekben is igaz lehet, ami az egyénnél, hogy azt ítéli el másokban, amit saját magában nem tud elfogadni. Így vált a testi és lelki betegség is bélyeggé. 
Az tapasztalom, hogy az elnőiesedő, tartásukat vesztő férfiak tiltakoznak legjobban mind a lelki, mind a fizikai problémák létjogosultsága ellen, mert elvesztett erejük bűnbakját látják bennük, fel sem fogva, hogy egy állapotváltozás nem ok, hanem következmény. Miként a testi, úgy a lelki zavarok is csak tünetei a mélyben fel nem tárt fekélyeknek. Aki evvel is maradéktalanul szembenéz, aki mer gyenge lenni, meglehet, hogy éppen az az erős. 

Az ún. spirituális körökben is hangsúlyos egészség-kultuszról, és arról, hogy a betegségek csakis a hibáinkból fakadnak, Szepes Mária (is) úgy vélte önéletírásában, hogy a makkegészség a mi társadalmunkban a  kül-és belvilág iránti érzéketlenség tünete: 

"A brutális, teljes egészség különös érzéketlenségi állapot a szellem szempontjából, tehát a legsúlyosabb kór. "

Mert ha meg is gyógyulunk:
"Ram Tzu tudja, nem saját erődből teszed."

"Újból és nyomatékosan leszögezem, hogy egyáltalán semmi közöm semmiféle feminista mozgalomhoz (hanem ellenkezőleg), viszont örömmel kezelem helyükön a férfi és női típusú erőket, szívesen hívom fel a figyelmet arra, hogy a női létnek (is) vannak olyan misztériumai, melyeket meg- és átélni felszabadító. Ezek a felismerések és élmények nagyon sokat tehetnek hozzá egy ember életéhez, tekintve, hogy egy alapvetően női természetű bolygón élünk, és hogy nekünk (női lélekkel női testben élő szellemlényeknek) egyértelmű és közvetlen kapcsolatunk van ahhoz a kimeríthetetlen energiaforráshoz, mely által gyakorlatilag bármilyen terhet képesek vagyunk elhordani, bármilyen betegséget, sebet vagy fájdalmat képesek vagyunk meggyógyítani.

Ez pedig nem elsősorban kiváltság, hanem felelősség és gyönyörű kötelesség.Lehetőséget kaptunk arra, hogy önmagunkon kezdve gyógyítsuk világunkat. Lehetőséget kaptunk, hogy a nőiséghez kapcsolódó rituálék, hagyományok, legendák és ismeretek terjesztése által anyáról leányra szálljon a tudás, melynek eredményeként valóságos szintemelkedés indul az élet hétköznapi területein is.A minden nőben meglévő képesség egyben kötelez is: merjük-e, akarjuk-e gyógyítani a hozzánk közel álló, velünk kapcsolatba kerülő embereket? Akár válogatás nélkül: nőket, gyermekeket, férfiakat. Használjuk-e égtől kapott képességeinket annak természete szerint, mikor minek érezzük helyét és idejét?Vagyunk-e elég bátrak ahhoz, hogy az álarcok és a közöny világában őszinte lélekkel, tiszta szándékkal forduljunk társaink felé? Hogy megosszuk lelkünk bíborfényét mindazzal, akinek ez esély a könnyebbülésre, gyógyulásra, tisztulásra.Ez természetesen nem erőszakot jelent, vagy tolakodó, saját tükröződésében gyönyörködő, reflexiójától elvakított hiú kirakatjátékot. Ez – a számtalan aspektus közül egyetlen, véletlenszerűen kiragadott példával – úgy jelenik meg, ahogy Romain Rolland olyan szívbeégően megfogalmazta sok évvel ezelőtt:
 „Nehéz a szíved. Add ide, hadd vigyem!”
Belátom, az első lépés talán nem annyira egyszerű. Ám utána minden gördülékenyen megy magától. Higgyétek el: vannak olyan sebek, amelyeket csak egy asszony ölelése gyógyít, és van olyan kimerültség, amit nem hoz helyre alvás. A nő dolga ilyenkor az, hogy felismerje a szükség láthatatlanul könyörgő jeleit, és szeretettel, bőven, viszonzás nélkül adjon abból, ami neki korlátlanul rendelkezésére áll." (http://www.lilithcadmon.hu/tarisznya/lilith-venusz)

"Segítőként azt tessék szívbe vésni és nagyon jól megérteni, hogy a kimondott szó elültetett mag. Elültetett, öntözött, lótrágyával kezelt, termékenység-varázslatokkal megbűvölt, szupertermékeny magocska. Minden, amit társunknak mondunk az ő érzékeny, fogékony, befolyásolható állapotában, amelyben velünk szemben ül, minden termékeny talajra hullik és extra gyorsan szárba szökken. Minden.Ezért hát felelősek vagyunk azért, hogy ne riogassuk, ne alázzuk meg, ne zúzzuk porrá amúgy is romos (ön)bizalmát, hitét, reménységét. A mi felelősségünk és csodálatos lehetőségünk a teljesség, a Fény magjait elültetni a hozzánk forduló lelkében azért, hogy önmagára ébredhessen. Nem azért, mert mi olyan nagyszerűek vagyunk, vagy varázslók vagy boszorkányok.Nem.Hanem azért, mert az az Isten-szikra, aki megtisztel minket bizalmával, aki bennünk látja lelki békéje, sorsának jobbra fordulása letéteményesét, pontosan ugyanolyan ragyogó fényesség, mint mi. A segítői küldetés, lehetőség, hivatás ilyenkor az, hogy féltőn, óvón vigyázzunk Társunkra. Beburkoljuk szeretetünkkel, amíg rá nem ébred, hogy Neki is kifogyhatatlan forrása van. Pajzsul állunk közé és világa közé abban a néhány órában, osztozunk sorsán és alázattal, figyelmes vigyázatossággal nyúlunk élete csodájához. Az alázat itt azt (is) jelenti, hogy cseppet sem mi vagyunk fontosak. Nem az számít, hogy nekünk legyen igazunk, hanem hogy Neki legyen szebb az élete. Hogy vigyázzunk Rá, szeressük őt, önmaga helyett is ideig-óráig, amíg rá nem nyílik a szeme saját csodájára." (http://www.lilithcadmon.hu/kavicsok/fenymagokat-vetunk)

A komfortzónán túl...

A bölcsek szerint a valódi élet a komfortzónán túl kezdődik. A kilépés végső kockázata a halál. Ahogy a ki nem lépésé is, hiszen senki nem él örökké. A tét az addig eltöltött élet minősége, néhány világnézet szerint pedig a következőké is. 
Aki el mer távolodni a megszokott korlátaitól, azzal előfordulhat, hogy a saját fejlődésén túl támogatja másokét is. Minél messzebb megy a korábbi határaitól, annál mélyebb hatást gyakorol.

Út a vadonba, 2007.  Egy huszonéves srác a diplomaosztó után otthagyva jólétben fuldokló családját, karrierépítés helyett  bebarangolja az országot. Csavargása során ő maga, és az útitársai is gazdagabbá válnak. Bár élete fiatalon ér véget, utolsó óráiban boldogan gondol vissza vándoréveire.

Vándorúton, 2010. Tom fia az  El Camino de Santiago zarándokúton elveszítette az életét. A kaliforniai orvos elutazik a fia maradványaiért, hogy elintézze a formaságokat. Ám ahelyett, hogy ezután hazatérne, elhatározza, beteljesíti a fia vágyát, és végigjárja a zarándokutat. Tom rájön, hogy utazását tekintve nincs egyedül, és hogy a külső út  egy belső változás folyamata is. 

A filmek megtörtént eseteket dolgoznak fel. A The Way két főszereplője Martin Sheen és Emilio Estevez, ők a valóságban is apa és fia. 

Az osztályban az első padban ült
Hová a tanár ülteti a rosszakat
Ott ült szem előtt Edit
De csak azért is rossz maradt.

Hajszálai, mint egy kazal
Minden szava fájt, vágott és durva volt
De az egész iskolából már
Csakis őrá gondolok.

Szabó Edit, igazad volt, az életbe belevágni kell
Maradj csak rossz, te juszt is, lány
Az első padban is szem előtt
Ne kérj soha az életből kimenőt!

Szabó Edit nagyon messze szállt
Nem láthatja már osztálytárs sem tanár
S ha megijedsz, hogy vad vagyok
Edit épp előttem száll.

Szabó Edit, igazad volt, az életbe belevágni kell
Maradj csak rossz, te juszt is, lány
Az első padban is szem előtt
Ne kérj soha az életből kimenőt!

Szabó Edit, igazad volt, az életbe belevágni kell
Ne kérj soha az életből kimenőt!