2013. október 24., csütörtök

A Camino, ahogy van, nem ahogyan szeretnénk, hogy legyen

Mottó: "A közértbe vezető út is lehet Camino, ha másra nincs erőnk. Sőt, az erkélyig vezető út is válhat azzá. Kinek mi adatik meg. Sokan mozdulatlanságra vannak kárhoztatva, de ez sem számít. Csak az számít, hogy mit minek tekintünk. Minden lehet zarándokút, ha azt látjuk benne. ... Válaszokat bárhol kaphatunk, csak kérdeznünk kell." - Varga Lóránt: El Camino, Kis titkok könyve



Számos elmélet született már e zarándokút titkának megfejtéséről, tudományos, áltudományos, vallásos és ezoterikus, egyszóval mindenféle. Én úgy hiszem, a mindent megmagyarázás szükséglete valójában a mindent ellenőrizni vágyó egóból ered, ám ha már így van,  hozzám a morfogenetikus mező elmélete áll a legközelebb. Ugyan az e témával is foglalkozó kvantumfizikához nem értek, ám szociálpszichológiából egy életre megjegyeztem a tengerben édesburgonyát mosó majmocskák példázatát, pszichológiából Jung kollektív tudattalanját is képes vagyok értelmezni, a hindu miszticizmus Akasa Krónikájáról szintén hallottam már, Hellinger tiszteletes morfogenetikus mezőre épülő családállítási módszerét pedig ismerem. Ugyanakkor elfogadom, hogy mindenkire az hat az úton (is), amiben hisz.  

A Camino az, amit a rajta járó beletesz. Kinek teljesítménytúra, kinek divatkövetés, kinek egy jó társasági buli, kinek - s talán ez adja az ott tolongó tömeg nagyobb részét - az aktuális csodavárása, gyors megváltásra reménye. "Majd boldog leszek, ha elváltam." "Majd meg fog indulni a fejlődésem, ha végre sikerül egy jól fizető állást találnom." "Majd megoldódik minden gondom, ha végigjárom a Caminót." ...Majd, majd, majd... ha a külső körülmények kedvezően alakulnak... S hogy megváltozik-e az élet a Camino után? Egy három-négyhetes távrohanás "jutalmául"? A legendák a több hónapos (ha itthonról indul valaki végig jelzett úton, oda-vissza gyalog, akkor többéves) magányos útról szólnak, nem lehet ugyanazt a hatást várni egy gyorsított, ún. instant caminózástól. Valaha kevesebb stresszel éltek az emberek, kevesebb ego-játszmával indultak útnak. Míg átgyalogolt valaki Európán, az idegen kultúrákkal való találkozás bizonyára sokat lefaragot a régi sémáiból, szinte üres edényként érkezhetett el a Caminóra. Ott - még ha a farkasok és rablók miatt oda is csapódott más zarándokokhoz - javarészt csendben bandukolva megkaphatta az úttól a rászabott tanításokat, befogadhatta a csodákat. A hazafelé tartó úton ismét idegen országokon át,  kipróbálhatta magát a szállás, étel, megvásárlása vagy az értük megdolgozás kínálta interakciókban, a gyaloglás során felmerült helyzetekben. Végül jó eséllyel valóban más emberként tért haza. Ma nincs meg ez az íve a zarándoklatnak. Csütörtökön még a főnökünk miatt idegeskedünk, pénteken már az úton gyalogolunk. Testben legalábbis. Ám lelkünk gyakran csak akkor ér oda, mikor már vissza kell indulnunk. Hazaérve pedig még hetekig nem találunk bele az itthoni életünkbe, lelkünk még az úton van. Itt is azt a hibát követjük el, amit mindig: nem vagyunk a jelenben. A folyamatot tovább csorbítja, hogy az úton csapatosan csivitelve, vagy zenelejátszóval a fülben, olykor napi tízezer emberrel trappolva át erdőkön, falvakon, városokon, az estéket bulihegyekbe fojtva, zajos komfortzónánkból ki nem lépve éppen a változást szülő csendet zárjuk ki. Mindazonáltal bizonyára mindenki kap valami számára fontosat ezen az úton, azon a szinten, amelyen befogadni képes.

Az is kérdés, mit értünk az élet megváltozása alatt. Minden vágyunk teljesülését? Minden kérdésünk megválaszolását, minden gondunk megoldódását? Vagy "csak" úgy, változást, aminek tartalmát nem mi határozzuk meg az egónkkal. 

A Caminoval kapcsolatos, felfokozott várakozásokat gyakran a visszatérők is táplálják. Ahogy maguk, úgy a világ előtt is igazolni igyekeznek, hogy megérte... Önmagunkat visszük erre az útra is.  Úgy tapasztaltam, aki hedonistaként ment el, spirituális hedonistaként tért vissza, aki egoista volt, spirituális egoistává vált, aki lázadóként ment el, fanatikusként jött haza (a kettő valójában ugyanaz),... aki csendes szemlélő volt, esetleg alázatos is, az pedig a még mélyebb útjait csendesen szemlélve tért haza, s ebből az elmélyülésből, alázatból aztán fakadhattak az életét új mederbe terelő változások. Amik vagy olyanok, amelyek megfelelnek mások elvárásainak, vágyaik kivetítésének, vagy nem olyanok.
S hogy velem mi a helyzet?  Pszt... ;) Noha nem terveztem, nem akartam, nem készültem, már a gyaloglás gondolata ellen is tiltakoztam, végül kétszer jártam ott. Semmit nem vártam, s ehhez képest nagyon sokat kaptam... Először a Camino Frances-t, másodszor a Camino Primitivo-t sétáltam végig, egyedül. Sokan vagyunk, akik többször részt vettünk már santiagói zarándokmisén, ám úgy látom, se fanfár nem szól, se puttószerű angyalok nem repkednek köröttünk, reflektorként se világítunk, és továbbra is földig ér a lábunk. 
A tanulságok, tapasztalatok feldolgozása, pláne a beépítése éveken, talán életeken át tarthat. A belső élmények nyilvánosan nem megoszthatóak, amit megosztanak, szerintem nem az. (Kivételt jelenthetnek talán az írók, nekik ez a dolguk, a képességük, és kompetenciájuk ...   Persze a tömeg igénye megteremti a keresletet a caminós bestseller-irodalomra is.)  

Az elmúlt évtizedekben többmilliónyian, napjainkban is százezernyien sétálnak ezen az úton. Egy illetlen kérdés: vajon miért nem vált látványosan  jobbá a világ a Santiagó De Compostelában üdvösséget nyert, megvilágosodott, önfényezéstől hangos spirituális turisták tömegeinek hazatérésével? 



Én úgy tapasztaltam, a Camino egyik kulcsa a jelekre való figyelés. Mindhárom síkon. Tapintható, szemmel látható, sárga kagyló-sárga nyíl voltukban praktikus okokból,  ám érzelmi és szellemi szinten talán még fontosabb észlelni, értelmezni az emberek, helyzetek, események formájában, vagy épp a csendes, elmélkedő gyaloglás során önmagunkból előkerülő jeleket. Ezek talán a legfontosabb útjelzők, túl egy zarándoklaton, életünk útján. 

Másik kulcs a kilépés a komfortzónánkból. Ha valamilyen változást szeretnénk elélni, el kell engednünk többek között a "jaj, én nem boldogulok külföldön egyedül", "magamat már unásig ismerem, inkább barátokkal megyek", "viszek GPS-t, mp3-as lejátszót, wifi-hez alkalmas készülékeket...", "előbb még elégséges pénzt kell gyűjtenem az úthoz, hogy legyen jó felszerelésem, szállásom, élelmem" - típusú gondolatokat. Nem csak a lábunkkal, de egész valónkkal érdemes kilépnünk a megszokott kényelmünkből. Értve ez alatt a magunkról kialakított hiedelmeink komfortját is. 
Ami jó ha van, azonban koránt sem nélkülözhetetlen a Caminón:  
Egészség. Fizikai edzettség. Sok pénz. Jó felszerelés. Keresztény vallásosság. Láb...
Igen, még a láb se feltétel. Az én fizikai állapotomról például kellemetlen tükörként árulkodott, hogy időről időre találkoztam egy spanyol zarándokkal, akinek láb helyett volt két protézise, térdtől lefelé. Láthatóan azonos ütemben haladtunk. A helyzet alkalmat adott a kínos érzések öniróniával való feloldásának gyakorlására.
Napjainkban is végigjárják súlyos betegek, akár öt kilométeres szakaszokban, a középkorban meg még négykézláb is. Sokféle címkét aggatnak ma a Caminóra. Az egyiken az áll, hogy harminc napig tart. De kinek? És melyik útvonal? (Ez persze költői kérdés, szinte mindenki a Camino Francés-re gondol...)  Meg miért is? Mert ennyi az átlagos munkahelyi szabadság? A kényszerű korlátot miért emeljük elérendő céllá? 
Olyan is van, akiknek az élete ezen az úton ér véget, a Francés-en emléktáblák, az innen távozók használati tárgyait is magukban foglaló kőhalmok jelzik az ilyen esetek egy részét. Általában nincs összefüggés a fizikai megpróbáltatások, a kondíció és a történtek között. A Camino Francés-en - és a legalább két tucatból néhány még lankásabb útvonalon - gyengébben, betegen is különösebb baj nélkül el lehet jutni Santiagóig, elég időt, és egy uniós TB-kártyát rászánva (ez utóbbit mindenkinek ajánlom, a hazai mellé ingyen kiváltható). A magam részéről mindkét indulás előtt lazán vettem a dolgot, arra gondolván, ha mostanában kell véget érjen az életutam, inkább egy ilyen helyen történjen meg, mint a körúton, a négyes-hatos alatt... 
Előfordulnak buddhisták, ezoterikusok, bármely vallási és vallástalan irányzatok képviselői, és ez talán rendben is van, hiszen a Caminós útvonalak a keresztény Szent Jakab-legendánál évezredekkel korábbi zarándokutak. A felszerelésről annyit, hogy vannak, akik egy pár strandpapucsban járják végig. A pénz ... nos hát pénz  a legkevesebb! :) Úgy tapasztaltam, akinek valóban ott a helye - mondhatni azt is, hogy jó úton jár - , szükség esetén jóval szerényebb összeggel is boldogul (olyanról is tudok, akinek az abszolút üres zsebe is elégségesnek bizonyult), mint amennyit a  Caminós szervezetek, vagy az utat már megjártak szakértő többsége napi minimumnak ajánl. Az út megtartja a zarándokot. Megeshet az is, hogy a "csodálatos pénzszaporodás" - talán még nem kanonizált - misztériumát is átélheti. 
Úgy vélem, érdemes elengedni a mindent kontrollálás késztetését, hagyni magunkat vezetni, vezettetni... ha már zarándokúton vagyunk, és nem a nagykörúton, karácsonyi bevásárlás idején. 


Anthony de Melo: Megtérés

A tanítványok egy csoportjának, kiknek minden szíve vágya egy zarándoklat volt, azt mondta a Mester:
- Vigyétek magatokkal ezt a keserű tököt. Föltétlenül mártsátok bele minden szent folyóba, s vigyétek el minden kegyhelyre!
Amikor a tanítványok visszajöttek, a tököt megfőzték, s feltálalták egyfajta szentségi ételként.
- Különös - mondta a Mester ravaszul, miután megkóstolta - sem a szenteltvíz, sem a kegyhelyek nem édesítették meg! 


Utóhang (2014. április )

Nemrég caminós rendezvényen jártam, majd két év szünet után most először. Egy könyv utáni vágy vitt a rég megszokott helyre, megbeszéltem, hogy ott átvehetem. Apró helyen legalább nyolcvanan zsúfolódtak. Itt a szezon kirajzásra,  láthatóan magányos, jól karbantartott, középkorú barátnők itták a köréjük gyűlt közönséget élvező, egyre hangosabban magyarázó veteránok szavait, vagy kávézgattak és együtt tervezgették a csoportos útjukat, mint egy csajos -pasizós tengerparti nyaralást, vagy csak ábrándoztak, attól  lesz boldog majd az életük, ha egyszer eljutnak a zarándoklatra... Csodavárókból egyébként mindenféle. Lehetőleg instant, gyors, legfeljebb némi külső, semmiképp sem belső befektetést igénylő csodára várókból.
De miért lázadt zsigereimben a türelmetlenség?... Elhatároztam mindenesetre, hogy nem menekülök ki azonnal, átengedem magamon ezt a zsezsegést,  így hát leültem szemlélődni. Illetve ezt hittem. Csakhogy fél perc sem telt el, valaki mellém állt, s elkezdte mesélni, hogy ő jövőre megy a Francésra, ott vesz egy biciklit, és a lankás vagy sík részeket átkerékpározza, csak a hegyekben gyalogol, az eltérő szakaszok között pedig kifizeti a jármű transzportját, végül pedig majd otthagyja. Ugyan van öt hét szabadsága, azonban nem akarja mindet erre az egyetlen útra szánni.  "Megér néhány százezret, rövid a szabadság és a munkahelyem fontosabb, mint a gyaloglás." Nekem meg ott helyben megállt az eszem, bár talán sikerült jól lepleznem. Hát valaki kényszeríti rá, hogy caminózni menjen? A második utamon tapasztaltam, hogy a németeknél nem sikk többé a Seychelle és a Kanári-szigetek,  talán a bejárónőjük is járt ott,  így a vadászterület sokaknak a Caminóra tevődött át, csapatosan dúlják végig a vendéglátóhelyeket, foglalják el a szállodánál vadregényesebb, olcsó zarándokszállásokat a valóban rászorulók elől. Biciklis "kollégámat" hallgatva úgy tűnt, hozzánk is megérkezett ez a divat. 
Korábbi klubozós tapasztalatim azt mutatták, hogy aki egoistaként indult el, spirituálisan egoistaként vagy spirituálisan hedonistaként tért vissza. A "mi, caminósok" ön-és egymás fényezése jó táptalaja az egónak, és a hepienddel végződő mesék, minden karácsonyra megjelenő bestsellerek kiváló csalétkek az instant csodákra várók számára. Az egymással vetélkedő, együtt nem működő  társaságok, körök, klubok alapítása pedig jó üzlet, kinek anyagilag, kinek önnön fontossága, nagyszerűsége megtámogatásához. 
A könyvnek mindenesetre nagyon örültem (John Brierley: Camino Portogues), hazafelé olvasgatni kezdtem. Nyomban megtetszett a hangvétele, világnézete, a közvetített értékrendszere, és a fenti esethez a szinkronicitás:

"Bárki lehet zarándok. Ha elindulunk, megértjük majd, hogy az élet maga egy szent utazás. Ha elhagyjuk elfoglalt mindennapi életünket, ráébredhetünk spiritualitásunkra és megérthetjük azt, ami fontos, ami gyakran elvész ebben a kaotikus világban...
Hogyan tegyünk eleget úgy evilági kötelezettségeinknek, hogy időt tudjunk szakítani egy zarándoklatra? Hogyan találjuk meg a munka és a szórakozás egyensúlyát, de mindemellett legyen időnk imádkozni is? Hogyan tisztázzuk magunkban a látszólagos ellentétek világát, előítéleteinket és a mások fölötti ítélkezést? (Püff nekem.) ...
Sok útmutató létezik a földrajzi úthoz, de ha csak a gyakorlati kérdéseket érintjük, nem vessük észre az út misztikus jellegét és talán az egész út megtételének értelmét. A kétségbeesés zsákutcájában haladunk, amelynek végén csak saját halandóságunk vár ránk. Nincs kiút a szorult helyzetünkből csak a befelé vezető út - a lélek belső tájaink keresztül...
Minden egyes zarándokúton elérkezik az a pont, ahol szükségessé válik egy hitbéli fordulat. Egy pont, ahol magunk mögött kell hagynunk az évezredek során ránk testált elavult dogmákat, az ősi tanmesék biztonságát és erőt kell gyűjtenünk ahhoz, hogy belevessük magunkat  a misztériumokba ... Amikor eljutunk ehhez a szakadékhoz, nincs ki helyettünk átkeljen rajta. El kell engednünk az ismerős világ biztonságát és fejest kell ugranunk az ismeretlenbe, amiben egyedül Istenben való hitünk nyújt majd támaszt...
Létünknek célja van. Talán a zarándokút lesz az az alkalom, amelynek során rájövünk, mi is ez a cél és megkapjuk a szükséges teret ahhoz, hogy életünket a kiteljesedés felé irányítsuk. Talán ez az  a pont az életünkben, ahol az  összes szilárd meggyőződésünk szertefoszlik, hogy aztán elkezdhessük újra összerakni azokat: kik is vagyunk valójában és mi vajon a szerepünk az üdvözülés isteni tervében. Nini is igazán más választásunk. Miért késlekedünk? Ne várakoztassuk hát az elkerülhetetlent és az örökkévalót!...
A zarándoklat több szintű tapasztalás. Az egyik véglet a hosszú gyaloglás fizikai kihívása, melyet barátokkal megszabott idő alatt teszünk meg, fél szemmel a naptárt figyelve. Talán most jön el az alkalom, hogy a zarándoklat másik végletét is megtapasztaljuk, olyan tempóban, amely teret enged az önelemzés belső folyamatainak. Az persze rajtunk múlik, milyen mélyen éljük át az élményt. Mindemellett lényeges, hogy ha lehet, gyalog menjünk és egyedül, a hosszú, csendben töltött időszakok lehetőséget teremtenek arra, hogy életünkről és annak folyásirányáról elmélkedhessünk. Menjünk csak társ nélkül, és talán rájövünk, hogy sosem vagyunk egyedül. Ez kulcsfontosságú fordulópontot hozhat az életünkbe....
Találkozunk majd más útitársakkal, és helybéliekkel, akiknek földjén áthaladunk, de mindenekelőtt saját magunkkal fogunk szembetalálkozni, és ez mindent megváltoztat. Akárhogy is teszünk, ne felejtsünk el útra kelni!"




Vonatkozó bejegyzések még:

Camino Francés
Camino Primitivo
Íme a Szent Grál
Guruanalízis




2013. október 23., szerda

Ez is Budapest (3.) - Széchenyi Fürdő

A fürdőkomplexumot 1909-ben kezdték építeni klasszicista stílusban, a két háború között több ütemben, neoreneszánsz, neobarokk, eklektikus  épületekkel, részletekkel bővítették. Vizét többek között Európa legmélyebb termálkútja szolgáltatja. Ennyit az adatokról. 


Október 23., délidő. Szemhunyorgattató napsütés, meleg, mint nyár végén. Maréknyi asszonynép toporog egy lépcső alján, köztük én is. Mennénk fel a tetőre, a női napozóba, ám elkezdődött a téliesítés, már zárva van. Szolgálatkész dolgozó siet fel seprűvel, lapáttal, eltakarítja a faleveleket, és néhány perc múlva ajtót nyit. A vizesblokk sajnos már  nem használható - szabadkozott, de kit érdekel, van lent víz bőven! Hálásan szaladunk fel, hogy közvetlenül a bőrünkön élvezhessük a nap, a szél, a levegő érintését. Fürdőruhát csak a lenti úszáshoz húzunk. 
Olybá tűnik, ahogy egyre szemérmetlenebbé válik az élet, úgy lesznek az új generációk álszemérmesebbek. Ennek előnye, hogy gyermekkorom hétvégéivel ellentétben, manapság nem kell már hajnalban kelni, hogy akár csak a padló kövén egy falat fekvőhelyet találjon az elemeket bőrén át élvező ember, hiszen a város néhány fennmaradt napozóteraszán nyáron is akadnak nyugágyak. 


Ki gondolta volna, hogy október végén lehet még így, szabadon strandolni? Bár a tetőn csak néhányan - a férfi napozóban nem is tudom, mi volt a helyzet -, lent, kint és bent több ezren élveztük a bónusz nyarat. 



A belépőjegy ára magas, így ha már ott van az ember, érdemes kihasználnia minden lehetőséget. Odakint a város parádékkal terhelt, itt békésen fürdőzünk napban, vízben, légben. Fényszauna, aromaszauna, sokféle szauna, termál-medencék az épületben és a szabadban, élménymedence... 
Vízi gyógytorna indul félóránként egy beltéri termál-medencében, a szolgáltatás benne van a jegy árában. A kültéri termálban ücsörögve életemben először kezdem el szemlélni a fémkupolák sárkányait, maszkjait, a homlokzati frízek és az oszlopfők változatosságát... Úgy csodálkoztam rájuk, mintha külföldi lennék.



Korán, hat órakor sötétedik, így végre alkalmam nyílt az esti fények pompájában fürödni. Az úszómedence és az élménymedence belülről is megvilágítva, kék és zöld lámpák, no meg a masszázsfejek sugarai között válogathat a kitartó vendég... Míg egyszer csak egy ismerős fej úszik felé, ráköszön, vízalatti ölelés, néhány szó az épp ott, épp akkor  megélt csodáról, a napsütésről, az esti fényekről, erről a hirtelen nyárba fordult októberről. 



A képeket kivételesen az internetről emeltem be, a "fotós" telefonom az öltözőben maradt :) 

Hétvégi plusz:



Fotó Pelegrina: A kupolák

Mivel az októberi nyár tart még, a hétvégét is kint töltöttem, és egy szívmelengető jelenettel gazdagodtam. Egy benti gyógymedencében olasz testvérpár tornásztatta a szüleiket. A tinilányok végtelen gyöngédséggel, szakszerű mozdulatokkal tartották karjaikban apát és anyát, lebegtették, forgatták őket, igazgatták a combjaikra helyezett mágneses gumiszalagokat, orrukon a csíptetőt, s olykor finoman víz alá merítették őket. Szeretettel mosolyogtak rájuk, türelmesen elsimították az arcukba hullámzó hajukat, s a szülők kisbabaként elszunnyadtak a lányok karjaiban, a víz hátán. Egy idő után kiültették őket a medenceszéli padkára, simogatva masszírozták arcukat, vállukat, azok feléledtek, kicsit pihentek, majd kezdődött az egész elölről. Mivel csak vízben láttam őket, és semmit nem ismerek a történetükből, nem tudom, miféle baleset vagy egészségügyi probléma hozta ezt a családot ilyen helyzetbe, nem tudom, milyen a szülők állapota, csak azt tudom, hogy ennyi gondoskodó szeretet láttán képtelen voltam moccanni, az ajánlott húsz perc helyett majdnem egy órán át maradtam, gyönyörködtem a látványban. 



Fotó Pelegrina: Hely a tetőn



Vonatkozó bejegyzések:
Ez is Budapest 2.
Ez is Budapest 1. 


2013. október 22., kedd

Mert ugyan mi a csudát tudunk mi a világról?

Amikor a tudósok felfedezik Istent... Amikor felmerül, hogy talán igaza van az idealistáknak, nincs is világ, csak mi képzeljük... Amikor a kvantumfizika segítségével szembesülünk a Gondolat Teremtő Hatalmával és a felelősségünkkel... 
Lét és Tudat viszonya, életünk visszatérő mintázatai, párhuzamos létezés, a pozitív gondolkodás csapdái és még ezernyi gondolkodni való...
Hisszük vagy sem, értjük vagy sem,  érdemes megnézni ezt a szép, biztató filmet. 

"Minden egyes ember hatással van a valóságra, hiába is próbál elbújni ez elöl, és az áldozatot játszani. Mindannyian benne vagyunk." 
"Általában a pszichiátria nem enged elég szabadságot az embereknek a cselekvésre. Azaz rengeteg pszichológia problémának titulált probléma nem más, mint az emberek rossz választásainak eredménye. És segítségre szorulnak abban, hogy jobban tudjanak választani.""A pozitív gondolkodás mázát ráhúzzuk a meglévő negatív gondolkodásunkra. A pozitív gondolkodás valójában tehát nem az, hanem a negatív gondolkodás álcázása."Egy vagyok a Teremtővel, aki engem is teremtett, ahogy a Galaxisokat is.... még mindig egy maradi, mogorva, babonás istenképünk van. Az ember könnyen beáll a sorba, ha egy büntető istennel riogatják, de isten nem így működik... Az arroganciaszint azoknak a kontrollszintje, akik saját képükre formálják istent."  "Születőben levő istenek vagyunk, és az utat végig kell járnunk." "Hitem szerint azért vagyunk itt, hogy kifejlesszük a szándékosság képességét... hogy megtanuljunk hatékonyan teremteni, kezdjünk valamit az életünkkel."




(Jó szívvel ajánlom ezt a tizenkét részes sorozatot is annak, akinek van még kitartása, az anyag természetétől a Ji Kingig. Világokon át - Barangolás a metafizika birodalmában 1-12. epizód)




2013. október 18., péntek

Bálványaink nyomában - Maya fátylába gabalyodva

Értékválság, elszigeteltség, magányérzet... Össze vagyunk zavarodva. Idolokat keresünk, olyan embereket, csoportokat, melyek kitalálják helyettünk, és megmondják, mi a helyes, mit kell gondolni, érezni, cselekedni, hogyan kell élni. ... Legalábbis azt, hogy szerintük hogyan kellene élnünk... Mint friss szerelmes a partnerére, rájuk vetítjük vágyainkat, eszményeinket, elvárásainkat. Sóvárgásunkban illúzió rabjaivá, a káprázat bolondjaivá válhatunk. 
Rajongunk... Magánéletünkben, közeli kapcsolatainkban is. Akinek nincs reális önértékelése, másokat se tud a helyén kezelni, vagy alul-, vagy felülértékel, középút nincsen. Aki magát nem ismeri, az mást se. A szeretet alapja pedig az ismeret. 
Ha nincs erős felső és belső kapcsolódásunk, az információáradatban könnyen eltévedünk. Olykor akár  a középszintű műveltség is elég lehet, a történelmi, kulturális és társadalmi jelenségek összefüggéseinek valamelyest tisztánlátása segíthet. Ám egyvalami biztosan zavarhatja ezt a tisztánlátást. Amennyiben önmagunk árnyékával nem nézünk szembe, ha az elfojtás, hárítás, másokra vetítés játszmái mindennaposak az eszköztárunkban, legyen bármekkora műveltségünk, a világot még megközelítőleg sem szemlélhetjük a maga valóságában. 

... Ugyanakkor gyarló emberként kristálytisztán sosem láthatunk. Ezért az ítélkezés nem a mi dolgunk. Úgy hiszem, az elvakult  rajongás is ítélet. Az értékválasztás azonban feladatunk és felelősségünk.


Wass Albert divatossá vált nem csak politikai, de magukat spirituálisnak nevező körökben is.  A fészbukon áradnak idézetei, a Nyitott Akadémiától a legeldugottabb ezoterikus oldalon át szinte mindenhol. Sokan nem tudják, vagy nem akarják tudni, hogy kit hímeztek zászlajukra. A vállaltan hungarista író máig nincs tisztázva, felmentve a tömegmészárlás  háborús bűne alól. 
Gyönyörűen ír szabadságról, természetről, megbékélésről...  ilyesmiről sokan tudunk írni, legfeljebb kevésbé tehetségesen. A funtineli boszorkány elbűvölt, azután az Ember az országút szélén olvasásakor bennem is felmerült a sovinizmus gyanúja.

(Háttéranyag a sok különféléből például: http://nepszava.com/2013/01/magyarorszag/wass-albert-imado-vezeti-a-holokauszt-emlekbizottsagot.html, http://index.hu/tudomany/tortenelem/vekwass62372/, http://www.nol.hu/archivum/archiv-492683)


Böjte Csaba politikai elkötelezettsége többek számára ismert. Karácsony az Orbán családdal, és különféle megnyilatkozások. Mint ez a trianoni emlékünnepségen való szerepvállalás. Egy "elmúltnyolcévező", a jelen hatalomnak behízelgő, a megosztott társadalmat továbbosztó (a következményeket saját bőrén nem érző, más országban élő) pap legalábbis erős fenntartásokkal tekinthető a szeretet hírnökének.
Soha az egyház jól nem jött ki még abból, ha maga, vagy egy papja a világi hatalomban, vagy bármely hatalom oldalán szerepet vállalt. A jézusi tanítás hitele csorbult, jelen esetben pedig a sok szívhez szóló, valóban figyelemre méltó levélre, üzenetre, a gyermekekkel való munkára is árnyékot vet. Pszichológiában némileg járatos ember pedig elkezdi törni a fejét, hogy segítő szindróma, vagy miféle fel nem vállalt árnyék öntudatlan kompenzációja állhat a karitatív tevékenység hátterében... Szomorú, hogy politikai szereplése az enyémmel együtt még sokak figyelmét elvonja az önmagukban valóban nemes ügyektől.


Babits költészetét, különösen az istenes verseit nagyon szeretem. Jónás könyve, Jónás imája mindahányszor megrázó élmény, amikor olvasom. Jobban csak az rázott meg, amikor az ő antiszemitizmusát hozta fel egyik példaként Pál Feri a személyiségrészeink eltérő fejlődéséhez, nevezetesen ahhoz, hogy az érzelmi elakadások határozzák meg a világhoz való viszonyunkat,  messze felülírva intellektusunkat. A költő inkább nem műtette meg a gégerájkát, mint hogy az azt egyetlenként vállaló, Hitler elől Isztambulba menekült, ott sokakat ingyen gyógyító, ideutazni is hajlandó zsidó specialista hozzányúljon. Egy év halogatása, sokak rá gyakorolt nyomása után végül beadta a derekát. Az élete meghosszabbításához még jókor, a megmentéséhez már túl későn.
Mivel közvetlenül nem okozta senkinek a halálát, "csak" hallgatásával, ill. példamutatásával adta hozzájárulását egy európai és hazai gyilkos gépezet kiépüléséhez, az ő verseit - ha fenntartásokkal, nehéz szívvel is -, olykor előveszem...

(Forrás: http://www.palferi.hu/2002.03.19., http://www.remeny.org/remeny/2010-3-szam/aki-isztambulbol-jott-babits-mihalyt-megoperalni-flesch-istvan/)

 

Márai homofóbiájáról a Himnusz-költő feltételezett homoszexualitásával kapcsolatos, frissen kiröppent hírek között olvashatunk. ( http://magyarnarancs.hu/komplett/szerelmes-kolcsey-87008). Talán van egy határ, amin túl én se birkózom meg a kognitív disszonanciával, s ez az oka, hogy őt olvasni és idézni is szoktam.
... Az előzőekhez semmiképpen se kapcsolva, csupán Márai mentén említve: úgy érzem,  a Kölcsey-ügy nagyon ránk fér. Bennünk, egyénekben nincsenek helyükön a dolgok, országos ügyeink csupán ezt tükrözik. Privát és kollektív árnyaink között élünk.





UTÓSZÓ (2014. február)

Böjte Csaba Trianoni megemlékezésen elhangzott beszédének megtekintését - hogy, hogy nem,  pontosan mikor, no meg milyen köröknek van fenntartva a lehetőség, azt végképp nem tudhatom - a bejegyzés írásának keltezése óta eltelt idő alatt korlátozták a Youtube-on...


Vonatkozó blogbejegyzés még:
Rajongás, karizma, jelenlét... Feldmár, Tolle
Nemzethelyzet 7. - Nemzeti társasjáték "pálferis" módra
Hamvas Béla: Kiengesztelődés
Gyengeségeinkből erősséget



2013. október 16., szerda

A Szomorúság



Én nem bánnám, ha néha-néha meglátogatna a Szomorúság. Mondjuk, havonta egyszer. Vagy inkább félévenként. Elüldögélhetne itt. Még be is sötétítenék a kedvéért. Összehúznám magam. És sajogna, sajogna a szívem.
De hogy mindennap eljön! Na nem, azt már mégsem! Hogy felidézze minden: egy ferde tekintet, egy régi tárgy, egy poros fénykép, a szélfújta levelek, az eső, az eldübörgő vonatok zaja. Na nem! Alig merek már kinézni az ablakon. Ott szokott előbukkanni a Szomorúság, a faluvégi dombhát mögül. Hű, komor ám, sötétbarna! Lép egyet, s már a Ráday-kastély tetején van, még egyet, s már itt áll a vasúti kocsma udvarán; s mi neki onnan az én ablakom! Semmi. Már kopog. "Dehogy eresztlek - gondolom -, dehogy!" Törődik is vele! Átszivárog az ablaküvegen, betelepszik a szobámba. A fekete feketébb lesz tőle, a barna barnább, a pirosok kialusznak, elszürkülnek a sárgák, megfakulnak a kékek, a zöldek, mint a hamu. Reménykedem mindig, hogy nem hozzám jön. Annyian laknak errefelé. És már kopog is, kopp, kopp.
Ma is elég bánatosan kelt fel a nap. "Rossz jel, hű de rossz jel!" - gondoltam. Nézek a dombhát felé. Akár ne is mondjam: ott komorlott, gomolygott, nőtt, nődögélt. Jött. ...


(Lázár Ervin: A Négyszögletű Kerek Erdő)



Ha szomorú vagyok, rá tudok nézni a szomorúságra úgy, mintha valaki ottfelejtette volna. Egy idegen batyu. Tudom persze, a józan eszemmel tudom, hogy nekem most szomorkodnom kellene, de nem teszem, mert nem az enyém. Csak akkor lesz az enyém, ha az én-em azonosul vele. Akkor lesz az „én szomorúságom" - de mivel az én-em éppen nincs itthon, mert szabadságra küldtem, nincs, aki ezt a szomorúságot átvegye.
Ez a Bolond.
A kártyán éppen egy mély szakadék felé tart, és boldogan táncol, vállán batyu, minden vagyona, és egy mérges kutya a nadrágjába harap, de ez sem érdekli. Veszélyben van, de ő fütyörészik. Nem érdekli a halál.
Nem félti a nadrágját, mert nem az övé - és nem félti az életét sem, mert nincs aki meghaljon benne.
(Müller Péter: Varázskő)

"Néha, hajnaltájt erőt vesz rajtam a szomorúság. De hirtelen megérkezik a szél, és messze fújja. Ez egy különös szél, soha nem éreztem ilyet azelőtt. Enyhe szél. És szeret engem."

(Ferzan Özpetek: Törökfürdő c. film)

(Esős napon, vagy bármelykor borús hangulat helyett öniróniából fakadó kacagáshoz ajánlom ez az EU mozijaiban vetítésre - aki megnézi, tudni fogja miért - nem ajánlott, ám szép filmet. Három földönkívüli Párizsba látogat /valaha ők küldték Jézust is Bachot is a Földre/, és míg tükröt mutatnak nekünk, nem kevés galibát okoznak. )