Vannak tárgyak, melyeknek nincsen számunkra pénzben kifejezhető értékük, ezeknek legfeljebb a továbbhasználati jogát lehet ajándékba kapni, vagy jelképes összegért megvásárolni. A fotel történetét is továbbadtam új tulajdonosának, hátha egyszer hasznára válik a csodás képessége:
Apósom tízegynéhány évvel ezelőtt rendelte magának Amerikából, félmillióért. Rettenetesen dühös voltam rá ezért... is. Voltaképpen az egyetlen ember, akit iránt tartós gyűlöletet éreztem valaha. Akkoriban még így (nem/sem) tudtam kezelni az érzelmeimet, és nem tudtam azt sem, hogy kirívó - a családban senkire nem jellemző - önzése miféle mély sebzettségből fakadt. Kisgyerekként tragikus körülmények között élte túl a Holokausztot.
Mikor egy hosszú élet után végül elment, az örökség felosztásánál ez a fotel hogy, hogy nem - tán éppen tanításul-, rám testálódott. Noha nem az én dizájnom, mégis belesimult a környezetembe. Addig üldögéltem hintázó, lábtartós puhaságában, éltem vele egy légtérben, míg a korábbi intenzív érzelmeim lassan megszelídültek, mostanra pedig feloldódtak, köddé váltak. Szóval ez egy ilyen fotel. Ringatva békítő.
... és vannak gondolatok is, amik megfognak, megérintenek. Ez az egész most itt, így, engem- nagyon... köszönöm, hogy ezt most olvashattam, nem tudnám megmondani, miért érintett mélyen, de továbbzümmög bennem a történet, a hangulat...
VálaszTörlésÍgy vagyunk... megérintjük egymást.
Törlés